Mákszemnyi lét

Szohner Gabriella: Mákszemnyi lét

 

Úgy fortyogott Ildikóban az indulat, mint a tűzhányók mélyén az izzó láva. Vissza kellett mennie a hivatalba, másodszor is neki kell vágnia a városnak, kollégái figyelmetlensége miatt. Nem készítettek össze megfelelően egy elintézésre váró ügyiratot. Péntek volt, a pótlása hétfőig nem várhatott. Csalódott is volt, magával is elégedetlen, már hónapok óta nem találta meg a módot, amivel rávegye beosztottait a hiánytalan munkavégzésre. Marcangolta az önvád is, miért nem vizsgálta át előbb a csomagot. Vakon megbízott a beosztottakban, ez óriási hiba volt. A hiányosság láttán azt gondolta, a munkáját, a munkahelyét, a jó hírüket érte a csorba. Szégyellte magát. Amint visszatért a városból, rákérdezett, ki volt a felelős a slendrián munkáért, de mindenki hallgatott. Hallgattak akkor is, amikor ebédnél kijelentette, a hiányt még ma pótolni kell. Beosztottai egyszerre másról kezdtek beszélni, minden zavar nélkül folytatták az ebédjüket. Az ő főnöki szava elment a fülük mellett, fittyet se hánytak rá. Ildikó megalázónak, utálatosnak és még lázadónak is, érezte a jelenetet. Hirtelen hányingere lett. Dacból, utálatból, fásultságból nem szólt hát többet, nem kért, nem is utasított. Jobbnak vélte, ha ő intézi el a dolgot, ha ő megy el ismét.  A tőle most elforduló emberekkel nincs is miről tárgyalnia. Majd eljön annak is az ideje – gondolta – és abban bizony nem lesz irgalom.

Fogta hát a hiányzó aktát és nagy sietséggel kabátot kanyarított magára. Nagy mérgében észre sem vette a kinti időváltozást. A szél a déli időben megerősödött, a hőmérséklet hirtelen lezuhant, a kezdődő hóesésben mérgesen táncoltak a jeges hópelyhek. Már az első sarkon szembe kellett feszülnie a fagyos széllel, az megtépte a haját, bebújt a kabátja, a pulóvere, a nadrágja alá. Legszívesebben elsírta volna magát.  Kíméletlenül hideg januári délután érkezett. Az összevissza cikázó fagyott hópelyhek az arcába, sál nélküli, takaratlan nyakába vágódtak. Lökésszerűen, a viharos szél szárnyán érkeztek a szúrósan hideg, jeges tűpelyhek, kíméletlenül csípték az arcát, a nyakát, kesztyűtlen kezét. Szemeiből könnyeket csaltak elő, a hideg cseppek némelyike odafagyott a szempillájára. Rázta a hideg, a lökdösődő szélrohamban, a bőre alatt is didergett, még a fogai is egymáshoz koccantak, mire a másik hivatalhoz ért.

-Normális ember ki se teszi a lábát ebben az időben – dohogott magában, amíg a nehezen nyíló ajtót feszegette – én meg újra itt vagyok, nehogy szó érje a ház elejét. A francba, de hideg van!

Az irodában felmelegedett egy kicsit, de sem indulatát, sem az ebédnél rátörő rosszullétét nem tudta kordában tartani. Erős hányingere volt, levegőért kapkodott, egyfolytában didergett. Miután elintézte a dolgát, megnyugodott valamelyest, rosszulléte viszont nem múlt el. Egy meleg ágyra, forró teára vágyott, haza szeretett volna menni. Nem is ment vissza a munkahelyére, ma már senkire nem volt kíváncsi. Mire visszaérne, amúgy is bőven lejárna a munkaideje.

Nem tudta, hogyan érkezett haza. Szédült is már, émelygése egyre inkább fokozódott, izmai, csontjai megfájdultak. Otthon bezuhant az ágyba.

-Influenzás leszek- mondta bágyadtan a férjének, aki azonnal hozta a lázmérőt.

-Nincs lázam- szabadkozott Ildikó.

– Majd meglátjuk- válaszolta Géza és elindult teát főzni.

Ildikó valóban nem volt lázas, de talpon maradni sem bírt. Kínlódva kortyolgatta a teát. Folyamatosan csukva kellett tartania a szemét, ha kinyitotta, táncolt vele a világ. Géza már jól ismerte ezt a helyzetet, felesége az utóbbi időben majdnem minden hétvégén ilyen állapotban ért haza. Ki is kérdezte az asszonyt, aki tőmondatokban, küszködve a levegővételekkel, elmesélte, mit tett ma a mundér becsületéért. Ha nem lett volna ennyire beteg, kapott is volna Gézától jókora szidást. Ezt most megúszta. Géza csak annyit mondott:

-Jó lenne, ha gatyába ráznád már őket.

-Jó lenne, tényleg jó lenne a dolgokon változtatni – sóhajtotta Ildikó – de az már nem én leszek. Nekem már nincs erőm harcolni.

Késő este, amikor Géza már aludt, Ildikó rosszabbul lett. Minden kijött belőle, talán még a tegnapelőtti nap is. Csak tántorgott a szobától a fürdőig, erőtlenül, folyamatosan hányt, vagy ment a hasa. Reggelre valamelyest jobban lett, de nem bírt felkelni. És nem bírt délelőtt sem, meg délután sem. Nem tudott sem enni, sem inni, abban a pillanatban mindent kiadott, amit nagy nehezen letuszkolt a torkán. Délután ügyeletet kellett hívni hozzá, Géza telefonált az orvosért. A zsinór másik végén egy hang azt válaszolta: „nincsen orvos, millió hívása van, jöjjön be a beteg”. Hogyan sikerült Ildikónak valamelyest rendbe tennie magát és eljutni az ügyeletig, nem tudta. Csak a férje erős karját érezte, amire támaszkodhatott. Sokáig várakoztak, mire orvos elé került.  A doktor megvizsgálta nagyon alaposan, megszúrta valamivel, és kérte, maradjon még legalább fél órát. Ha az injekció hat, hazamehet, ha nem, akkor kórházba kell vonulnia.  Fél óra elteltével nem történt semmiféle jobbító fordulat, Ildikó úgy észlelte mennek valahová, aztán, hogy az ultrahangon van, majd befektetik egy ágyba. Látta megérkezni az orvost, most egy másikat, aki jól megnyomkodta a hasát, és ő a fájdalomtól az ájulás küszöbére került. Messziről érezte, hogy a karját szúrják, és infúziót raknak fölé. Mintha megérkezett volna nagyobbik lánya is, valahonnan előkerült egy az otthoni hálóingek közül, és őt átöltöztetik.

Nagy csendben, koromsötétben és alattomosan érkezett a köhögés. Megállás nélkül köhögött, azt hitte, kiszakad a mellkasa. Szörnyű fájdalmai voltak a mellében, a hasában. Hullámokban érkezett a csend, a sötétség, a köhögés, és hasító fájdalom.  A nővér nem adott semmilyen gyógyszert, hiszen alig volt vérnyomása. Bizonyára attól félt, hogy az a kicsi is elmúlik, ha görcsoldót, vagy fájdalomcsillapítót ad Ildikónak. Reggelre egy cseppet magához tért, felült az ágyban. A világ egy szempillantás alatt elfeketedett előtte. Gyorsan feküdt vissza. A vizit után mellkasröntgenre vitték. Aztán hallotta az orvosokat. Annyit már sikerült megtudnia, hogy sebészeten fekszik, és ahogy az orvostól hallotta, az ő betegsége nem kíván sebészeti beavatkozást. A belgyógyásszal folyt a konzultáció, aki a déli órák valamelyikén, nem túl lelkesen átvette őt az osztályára.

Hétfőn, a tüdőgyógyászati konzultációt követően elmondták neki a  diagnózisát; nagy kiterjedésű gyulladás van a jobb oldali tüdején, igen közel a szívkapuhoz. Homályban peregtek az események. Gyógyszerek, infúzió, foszlányos ébrenlét és fájdalom. Estére megérkezett a láz, és ezután minden nap megérkezett. Minden reggel, és minden este, ahogyan gyerekkorában a közeli állomásra a gyorsvonat. Az infúziók, a maréknyi gyógyszer bevétele nagy küzdelmet okozott Ildikónak. Bizalmatlan volt velük szemben, gyűlölte mindet. Volt belőlük bőven, antibiotikum, szteroid, köhögéscsillapító, nyákoldó, fájdalomcsillapító, lázhúzó, vitaminok, és ki tudja mi még. Szinte mindig öklendezett, hányinger gyötörte, meg mindenféle kínzó mellékhatást is érzett. A tudata lassacskán kitisztult. Emlékezett már az ominózus mulasztásra, a péntek délutánra, amikor annyira, de annyira fázott a jéghideg városban a dühe és a hiányos öltözete miatt. Emlékezett az ügyeletre, az osztályra, a családjára. Egy telefont is sikerült felidéznie, talán a munkahelyét hívta, ne várják őt, a kórházban van.

Megkérték, ne zuhanyozzon a huzatos és hideg a fürdőszobában, csap mellett mosakodjon, ahogyan bír. Nehezen boldogult, erőtlen volt, többször is le kellett ülnie, mire végigtörölgette magát, meg tiszta ruhába bújt. Csimbókokban állt a haja, nem bírt rendesen fésülködni sem. A délelőttöket jótékony delíriumban töltötte, részben a reggeli fáradtságtól, részben a gyógyszerektől. A hatodik napon megszűnt a láza, akkor tiszta ágyneműt kért a nővérektől, orrát facsarta már az izzadtságától megsavanyodott ágy szaga. A lányai húzták fel a friss huzatokat. A család rendszeresen látogatta. Jött a férje, jöttek a lányok és ő annyira, de annyira félt, hogy az amúgy is járványos időben behurcolnak még valamilyen fertőzést, vagy a család kapja el tőle a betegségét okozó baktériumot. Jöttek a munkatársak is, sajnálkoztak, jobbulást kívántak. Amikor egyedül volt a szobájában, kívánta a társaságot, amikor pedig vele volt valaki, a pokolba kívánta látogatóját. Bármennyire is szerette a családját, érzéseit nem tudta megosztani velük. Nem érezheti azt egyikük sem, amit ő érez, ezen az átkozott ágyon neki kell küzdenie, egyes-egyedül. Küzdenie magával, a betegségével, a gyógyszerekkel. Szörnyen magányos volt.

Egyik éjszaka, talán a hetedik, vagy nyolcadik napon, arra ébredt, hogy nem kapott levegőt, a mellkasa égett, lüktetett, úgy fájt, ahogy csak tudott. Kínzó kényszerességgel, fuldokolva köhögött. Azt hitte, itt a vég, hideg félelem futott végig a gerincén. Már majdnem nővérért kiáltott, amikor a roham csillapodni kezdett. Lassan levegőhöz jutott, erős köhögése is csitult. A szájába meleg valami tolult, enyhén sós ízzel. Zsebkendőért nyúlt, felitatta az ajkaira buggyanó cseppeket. A hófehér, puha papíron vérfoltok piroslottak. Félelmetes rettegéssel, forró könnyekkel vánszorgott az éjszaka, ráérősen, öregesen, sötéten érkezett a hajnal. A reggeli viziten a doktor röntgenbe utalta, majd délután elmondta, nem javul az állapota, a gyulladást fenntartja valami, ami lehet tbc, vagy valami más, akár tumor is. Nem volt sem együtt érző, sem kíméletes, még Ildikó ijedelme, sápadt arcán csordogáló könnyei sem hatották meg túlságosan. Új terápiát indított, Ildikó pedig zokogva közölte a családjával a vészterhes hírt; meg fog halni. Azon az estén vagy elszenderedett, vagy a gyógyszerek okozta delíriumban vergődött, mindenesetre erőteljesen érezte, ahogy a lepedője egyszerre csak felemelkedett az ágyról, s mint egy varázsszőnyeg, vitte magával őt, elgyötört vékonyka testét, szobájának hatalmas ablakán át az éjszakára készülődő városba.

Körbenézhetett az estében, aztán feljebb és egyre feljebb emelkedtek. Ildikó testét elhagyta a fájdalom, a kín, szenvedés. Az ágyban, vagy a szendergő városban hagyott mindent, ami a testéhez, annak anyagi részéhez kapcsolódott. Nem érzett szomjúságot, sem éhséget, se semmilyen más szükséget. Jól érezte magát egyszeriben, hiszen elhagyták a kínok. Kicsivel később az erő, ami kivette őt az ágyból és a gyötrelemből, még magasabbra emelte, már a felhők között jártak. Ildikó látta a városokat, a felhőkarcolókat, a parányi embereket, akik vélt, vagy valós szükségleteik után loholtak. Gyorsítottan látta, ahogyan mozogtak, szorgoskodtak, mint milliónyi hangya a kerti bolyban. Rájuk csodálkozott, megsajnálta és meg is szánta mindahányat.

-Mennyi szépet, mennyi örömet elveszítenek ebben a rohanásban! – gondolta, és emlékezett, hogy ő is ezt tette, amíg egészséges volt. Míg ezen gondolkodott, teste egyre könnyebbé vált, aztán meg, mintha már nem is lett volna. Csak a gondolatival foglalkozott.  Az eszéből eltűnt minden boldogtalanságot kiváltó, fájdalmas dolog. Megszabadult a haragtól, a bosszútól, a hiúságtól, a büszkeségtől, búcsút intett minden kísértő és rossz érzésnek, szokásnak, amit összegyűjtögetett a néhány évtized alatt. Mire mindez, befejeződött, ő már csak egy mákszemnyi volt. Egy mákszemnyi ego, egy mákszemnyi én, ami tiszta volt, könnyű, és ártatlan, mint egy újszülött gyermek. Benne volt a természet sok csodája, a tengerek, a hegyek, eddigi életének minden gyönyörű tapasztalata. Ott ücsörgött egy tenyérben, mérhetetlen bizalommal, könnyedséggel és olyan szeretettel, amit eddig még soha nem érzett. Szeretve volt, és belőle is a szeretet áradt.

-Meg kell tudnod, hová tartasz-hallotta messziről.

Az emberi markot formáló valami átsegítette megszabadított lelkét a bolygó határain. Ildikó parányi léte látta az univerzumot, a bolygók sokaságát, és csak repült, csak repítette a kéz egyre csak tovább és tovább.

Az útjába került kisebb és nagyobb bolygók hívogatták:

-Maradj velem, maradj itt, olyan magányos vagyok! – hallotta innen is, onnan is. Ő nem hallgatott rájuk, annak az egynek a tenyerébe fúrta magát, őt akarta. Őt, aki kiemelte a betegágyból, és megmutatta neki a teremtett világot.

-Nézd csak, milyen pirinyó vagy!- szólította most meg a hang, – nézd csak a mindenséget! Emberke, érzed már?

Ildikó kereste, de nem találta a mindenség végét. Valahonnan tudta, hogy olyan nincs. Most pedig meg is tapasztalta ezt a csodát ember bizonyosan nem alkothatta és nem tarthatja egyben. Megértette, hogy egy emberi élet milyen szánalmasan pici a világegyetemhez képest, neki pedig egyszer, ha eljön az ideje, csakis errefelé kell tartania. Itt ő a legjobb helyen lesz.

Aztán, ahogyan elkezdődött a varázslat, lassan véget is ért. Mire Ildikó visszatért lepedőjén az ágyába, elmúlt a biztonság, a bizonyosság, a könnyedség, még a szeretet is. Újra magára szedte a lelki bajokat, és visszakapta a testieket is.  Ismét fájón, könnyezve szenvedett. A kezet azonban, ami valamennyi időre kiemelte a bajból, megtisztította, és elvitte egy boldogabb létezésbe, nem feledte el. Nagyon is valóságosan fogta az övét. Bízott és reménykedett, hogy ezen túl mindig vele marad. Itt lesz vele, a betegágyban, szereti, és segíti is folyamatosan.  Ő az egyedüli, aki megérti a kínjait, ő a kapaszkodó, ő kíséri majd, ha mennie kell, és ő tartja majd a tenyerén az örök létezésben. Ildikó a jelenés után biztos volt abban, hogy ami rajta múlik, megteszi a saját gyógyulásért. Meg azért is, hogy tanúságot tegyen. Tanúságot arról, hogy milyen hatalmas a teremtett világ, és van létezés a földin túl. Tanúságot arról, hogy az élet végén semmit nem vihetünk magunkkal, még saját testünket sem. Tiszták leszünk, nem lesz bennünk semmi emberi. Mákszemnyi, vagy még attól is kisebb állapotba kerülünk, de velünk marad egyfajta furcsa, megelégedett és bizalommal teljes szeretet, amivel ott biztonságban létezhetünk, ha itt a földön már nem lehetünk.

Hosszú hetek lábadozása után Ildikó meggyógyult. Az utolsó kontroll vizsgálaton kiderült, nincs semmiféle komolyabb betegsége, ami fenntartotta a gyulladást.  Amint ereje megengedte munkába állt. Nem is emlékezett már arra régi péntekre, sem a régi önmagára. Később önkéntes beteglátogatónak jelentkezett. A betegeknek, ha csak tehette, elmesélte a csodát, ami akkor, nagy betegségében megtörtént vele. A hosszú, szolgálatban töltött éveken át bizton állította, hogy az emberek a betegágyban, a bajukkal való küzdelemben, a gyötrelmek magányos perceiben, a reménytelenségben nincsenek egyedül. Soha senki nincs egyedül.

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Megosztás
Megosztás

8 válasz

  1. Nem találok igazi kifejezést arra, amit érzek most. voltam nagyon súlyos beteg, de ilyen élményeimre nem emlékszem. Azt tudom, hogy utána nagy változáson mentem át. Kedves Gabriella, élvezet volt olvasni a novelládat, méltán kapta a helyezést. Szívből gratulálok és további sikereket kívánok! 🙂

    1. Igen, nagy betegségből való felépülés után megváltozik az emberek életszemlélete. Akár volt transzcendens élménye, akár nem, mindenképpen megváltozik benne valami. Köszönöm a szép szavakat István, az érdeklődést és az olvasást is!

  2. Örülök, hogy olvashattam! Gyerekkoromban és anyám halála éjszakáján volt hasonló élményem, nagyon érzékletes, szép írás! Köszönet érte!

  3. Kedves Gabriella!

    Gyönyörű történet, melynek átélése vagy megélése megváltoztatja az ember életmódját, értékrendjét.
    Szívből, szeretettel gratulálok a megérdemelt díjhoz!
    Hiszem, nincs mitől félnünk: Isten hordoz a tenyerén.Pár évvel ezelőtt megtapasztaltam a halálközeli állapotot, s Az Isten tenyerén című versemben megpróbáltam szavakba önteni mindazt, amit a baleset pillanatnyi töredékében átéltem.
    Szeretettel küldöm olvasásra:

    Az Isten tenyerén
    Szürke, mély fényű kerekek
    Fémes csendben falnak utat.
    Beleszaladnak árnyékba
    Egymást ölelő lombokba.
    Tapintható szeretet ül
    Érzékeinket átjárva.
    Gyűri szívünk dobbanását
    S így találunk egymásra.
    A távoli közelségben
    Csillagok szeme kísér.
    Összevont szemöldök íve-
    Csattog az idő kereke.
    Kormos, sötét zuhanásban
    Szilánkos fények játszanak.
    Recseg-ropog a zord világ
    Mennydörgéssel jön a halál.
    A végtelen-távol élet
    Egy percre még megállva int.
    Szorítok álmot, aranyat
    Fehér ruhában anyámat
    Hallom énekelni.
    Meglopott élet fonalán
    Föl-le hintáznak lányaim.
    Arcukon hűvös csókjaim.

    Itt vagy? Itt vagyok .Hús vagyok
    Kemény csont, s erő vagyok.
    Van fejem, lábam és kezem
    Sírtam, nevettem – emlékszem –
    Lelkem darabjait kerestem.

    Elmúlt? Tudom én? Ember – én –
    Isten hordoz a tenyerén.

    1. Szívből köszönöm a szép szavakat Margitka! A Te versed is gyönyörű, míg olvastam, átéltem a baleset pillanatait, a cikázó gondolatokat.És igen! Biztos vagyok benne, hogy Isten a tenyerén hordoz bennünket, bármilyen próbatétel elé állít is. Gratulálok a nagyon szép versedhez, örülök, hogy olvashattam, hogy elküldted nekem!

  4. Kedves Gabika!

    Oldaladon lapozgatva, újra olvastam gyönyörű, megható, bennem is emlékeket ébresztő novelládat.
    Nagyon szépen, érzékletesen írod le mi történik, amikor valaki a lét, és nemlét határán egyensúlyozik.
    Mennyire megváltoztatja gondolkodásmódunkat, átértékeljük életünket és emberi kapcsolatainkat egy halálközeli élmény hatására. Magam is tapasztaltam többször is hasonlót, és valóban a végkövetkeztetés csak egy lehet ha visszatérünk, vagy itt maradunk. Ha életben maradunk mi, „mákszemnyi kis lények”: Dolgunk van még, feladataink vannak, melyek közül a legfontosabbak, mint ahogyan csodásan megfogalmaztad, a remény és a szeretet továbbadása.
    Hálásan köszönöm, hogy olvashattam csodaszép novelládat! Ezt így, ilyen szépen még sohasem fogalmaztam meg magamnak.
    További sok sikert és jó egészséget kívánok az alkotó munkához!

  5. Nagyon szépen köszönöm Kata, gyönyörűen megfogalmaztad Te is az érzéseidet! Én hiszem, hogy addig maradunk, amíg feladatunk van, utána elmegyünk egy másik dimenzióba. köszönöm a jókívánságokat is!

Hozzászólás a(z) Akai Katalin bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

49 + = 57

Ne búsuljon az élet

Ne búsuljon értünk a csalfa élet, Adjon még, ezerszer kiküzdött szépet. Lobbantsa fényébe szívünk zugait, Látva lássam apró mozdulataid. Mely múló napjaim símogatása, Minden csóktalanságom

Teljes bejegyzés »

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »