Csendes búcsú almazöldben

Szohner Gabriella: Csendes búcsú almazöldben

Az, az almazöld ruha a kirakatból úgy röppent Gitta retinájára, mint dolgos kis méhecske a kinyílott virágra. Meg kellett állnia az üzlet előtt, muszáj volt közelebbről is megnéznie. Ahogy szemlélte, sürgető késztetést érzett, hogy belebújjon. Csodaszép, pasztell, almazöld színe volt, látszatra is kiemelt a viselőjéből mindent, amit kellett, és takart, amit kellett.  Mell alatti furfangos, kötős, mélyen dekoltált megoldása kiemelte gömbölyű kebleit, hátul pedig, a lapocka alatti szűkítője és jó szabása a fenékrészt erősítette. Ujjatlanra hagyták, az összhatás így alkalmivá varázsolta. Be kellett mennie, fel kellett próbálnia. A kelme átlátszósága hamar meglátatta Gitta csupa csipke fehérneműjét. Tűsarkúja kiemelte szép formájú lábait. Tetszetős volt benne, látványosan mutatós. Nehezen is adta vissza, nagyon beleszeretett, de nem merte megvenni. Pedig ő most igazán megérdemelte volna. Nem vigaszul szánná magának, sokkal inkább bosszúból, hogy a férjét idegesítse.  Az eladónő, aki látta rajta a ruhát, mindenképpen rá akarta beszélni, de Gitta nem hagyta magát.

-Talán, majd holnap visszajövök érte – szabadkozott – megbeszélem otthon a férjemmel.

Nagy sóhajjal távozott a boltból. Ugyan mit is beszél ő meg otthon jelenlegi állapotukban a férjével?  Lassan, szomorúan sétált a buszmegálló felé, munkából tartott haza. Volt még ideje gondolkodni, a járatra elég sokat kellett várnia.

Tegnap este rettenetesen összevesztek Ádámmal. Gitta tudta, hogy újra van valakije.  Ádámnak folyamatosan volt valakije, aki jobban tetszett neki, mint a felesége. Hónapokig tartottak ezek a románcok, és Gitta mindig tisztában volt vele ki az aktuális vetélytársa, mert a férjében annyi kímélet sem volt, hogy letagadja legalább. Néhány hónappal ezelőtt aztán elfogyott az asszony türelme, kristálytisztán elmagyarázta Ádámnak, nem hajlandó több nőügyet elviselni, végigkínlódni, megvárni a végét, és újraépíteni kettejük kapcsolatát. Akkor, az aktuális fellángolása egy kis tanítónő volt, akit Ádám a közös baráti köréből választott ki magának. Neki csapta a szelet egész nyáron. A fiatalasszony sem különösebben szép, sem csinos nem volt, egyetlen előnye a fiatalsága volt Gittával szemben. Ahogy haladt az idő, a két nő jól megismerte egymást, Gitta meg is szerette Zsókát.  Ádám a hozzá fűződő vonzalmát sem tagadta le. Amikor Gitta figyelmeztette, baj lesz, ha nem fogja vissza magát, csak gunyorosan vigyorgott, és szó nélkül elvonult felesége elől.  Őszre aztán meg is lett a baj.  Zsóka férje is észrevett valamit, amit nem szabadott volna észrevennie, és pillanatok alatt megszüntette a baráti kapcsolatot. Gittát súlyos veszteség érte, elveszítette Zsókáékat.  Régebben még harcolt az idegen nők befolyása ellen, sőt hozzájuk akart hasonlítani, ezért minduntalan lerombolta azt a valakit, aki ő maga volt. Csakis ő. Abban a rövid időszakban, amíg Ádám kinézte az újabb vadat, nem tudott előhozakodni elképzeléseivel, álmaival, vágyaival, nem volt ideje, sem mersze megmutatni az igazi Gittát. Attól félt, az nem tetszene Ádámnak. Senkinek és semmilyennek érezte magát férje mellett, aki minden kalandból győztesként érkezett vissza. Zsóka után is ilyesmi történt, csak keserűbb volt a pirula, amit Gittának le kellett nyelnie. Barátnője hiánya mély sebet ejtett a lelkében. Egy napon bátorságot gyűjtött, és közölte Ádámmal:

– Nincs több béketűrés, elfogyott, nem bírok már elviselni több nőt közös életünkben. Sem több nőt, sem több gyötrelmet. Negyven múltam, nekem is szükségem van arra, hogy megtaláljam magam.  Nem tiporhatsz többé a porba, nem fogok többé az árnyékodban élni. A másokéban pedig végképp nem.  Ehhez tartsd magad!

Gitta azon a télen új barátnőt talált a munkahelyén. Jól megértették egymást, sűrűn találkozgattak, és Evka hamarosan a család barátja is lett.  Ádámnak új kihívást jelentett a lány, de Gitta résen volt, és egy hármasban töltött este után erélyesen megfenyegette a férjét. Magán kívül, üvöltözve követelte tőle, hogy tartsa tiszteletben őt, meg Evkához fűződő barátságát. Ő sokkal több kíméletet érdemel, Evka pedig nem eladó.

-Ha megtudom, hogy közelítesz hozzá, istenemre megfojtalak. Elalszol este, de reggel már nem fogsz felébredni! Nagyon komolyan mondom Ádám! Ha elveszítem miattad Evkát, megöllek! Már annyi mindent elvettél tőlem, gondold meg jól, mit csinálsz!  – kiabálta, majd a kezében lévő törölközőt a férjéhez vágta. Az először Ádám fejét találta el, majd a nagy lendülettől a vízzel telt kádban landolt. Gitta becsapta maga mögött az ajtót, nem akarta látni Ádám gúnyos mosolyát. Az is vérlázító volt, hogy kinevette általában, de ahogyan tette, no, azt már látni sem bírta. Ádám nem vette komolyan az ő szárnybontogatását. Észre sem vette a hetek óta tartó törekvéseit, hogy új mederbe terelje kapcsolatukat. Mással volt elfoglalva.

Az új munkatársnője izgatta, és ezt a vonzalmat se tagadta. Gitta felidézte magában azt a másikat, aki napokat tölt a férjével egy munkahelyen. Gondolatban már látta is együtt őket, mosolyogva, jókedvűen.  Az a nő idősebb is, rondább is, butább is, mint ő.  Mi a frászkarika tetszhet abban a libában Ádámnak?  Mire idáig jutott gondolatban, dühös lett, bántódott, lila köd gomolygott a fejében, szinte nem is látott. Undort érzett, felfordult a gyomra. Toporgott, nem tudott egy helyben állni. „Na, jó! – ütött szöget fejében a gondolat,- majd ő most megmutatja, ki a legény a gáton. Hát csak nem fogja hagyni, hogy így megalázzák! Még ha szebb lenne, vagy fiatalabb, netán okosabb! De nem, csak egy kivénhedt dög, egy ócska…” Ki nem merte volna mondani, amire gondolt. Sikeresen felcukkolta magát, nagy mérgében visszafordult, bement a boltba, és megvette az almazöld ruhát. Diadalittassá vált, most először túllépett a korlátain.

-A hét végén buliba készülünk – magyarázta az eladónőnek – lássa csak a férjem, kit veszít el, ha netán el akarna hagyni. Kínosan mosolygott.

– Nagyon helyes – válaszolta az eladónő – legyen csak nagyon csinos! Egy nő bája negyvenen felül teljesedik ki igazán.

„ Az a másik az én sáros nyomomba sem érhet. Ha meglát Ádám szombaton, felkészülten a bálra, csinosan, szépen, alighanem meg fogja ütni a guta. Egyébként meg üsse is meg! Bekaphatja a bokámat mindkettő!  ” – füstölgött magában az újjászületni készülő Gitta még akkor is, amikor felszállt a hazafelé vezető buszra.

-Ha harc, hát legyen harc, majd meglátjuk ki lesz a győztes. Vége a nyuszi korszaknak – mondta másnap Evkának. Az ő kedvéért bújt bele a gyönyörű ruhába.

-Ha ebben a ruciban mész, újra beléd szeret az urad- mondta Evka elismerőn, mosolyogva, amikor meglátta Gittát felöltözve.

-Hát, azt majd meglátjuk, de attól a rozzant majomtól biztosan jobban fogok kinézni. Aztán még hozzátette halkan, merengőn: -Ádámnak fogalma sincs, mit csinál.

A bál délutánján, ahogyan az lenni szokott náluk mostanában, újra nagyon összevesztek. Most nem okozott lelki bánatot Gittának, ő csak készült, előre megfontoltan, minél szebb, minél elegánsabb legyen.  Sötétbarna haját nagy hullámokba sütötte, gondosan sminkelt, és a legvégén, a legvégén belebújt az álomruhába. Nem szólt a férjéhez, csak nagyon figyelte a reakcióját. Amikor Ádám meglátta őt menetkészen, valóban meghökkent. A férfi csodálata egy pillanat volt csupán, vagy csak annak tört része. Aztán Gitta csodálkozott el, mert Ádám a pillanat elmúltával egyáltalán nem úgy reagált, ahogy szerette volna. Egy árva szót sem szólt, ellépdelt mellette, ahogyan százezerszer megtette már, pöffeszkedve, büszkén. Ettől kezdve már csak azt figyelte, mibe köthet bele, és bele is kötött. Gitta nem győzött magyarázkodni, mert Ádám nem a kinézetét kifogásolta, inkább piszlicsáré dolgokat vágott a fejéhez. Az asszony nem tudta hányadán áll, bizonytalanná vált, majd egészen elveszítette a türelmét. Kiabáltak. Ebbe a cirkuszba toppant Evka, aki velük ment az estére.

-Mi bajotok van?- kérdezte csodálkozón Gittától.

– Tőle kérdezd, mi baja van!  Gáncsoskodik egész délután, de konkrétan nem tudom mi az, ami nem kerek. Valószínűleg nem tetszik neki a kinézetem. Vagy én! – csendesedett Gitta.

– Hát persze! Mi ez az új cucc?  Vegyél fel egy pólót meg egy szoknyát és kész! – replikázott Ádám. Akkorra már ő is nagyon dühös volt, látta, hogy nem bír a feleségével.

– Én? Egy pólót, meg egy szoknyát? – értetlenkedett Gitta – az életben sem mentem buliba pólóban! Úgy csinálsz, mintha nem ismernél! Mit gondolsz rólam egyáltalán? Nem öltözöm át! Tőlem gutaütést is kaphatsz, itthon is maradhatsz, ha nem tetszem így! – zárta le a vitát.

Gitta ismerte a férjét, tudta már, hogy mi a baja. Túlságosan kihívónak találta a ruhát, meg őt is benne, de be nem vallotta volna semmiképpen.

– Miért kellene átöltöznie?- kérdezte igazán kíváncsian Evka, aki eddig hol egyikükre, hol másikjukra nézett- nagyon is jól néz ki így. Hagyd őt békén hallod! Örülj, hogy ilyen szép feleséged van.  Legyél büszke rá!

– Hát nem látod, milyen büszke vagyok? – szegezte a kérdést Ádám a tőle megszokott csípős hanglejtéssel, provokatívan, csúfondáros mosollyal. Nehezen viselte Evka Gittát támogató mondatait.

Duzzogva indultak, duzzogva érkeztek meg a bálterembe.  Ádám annyira haragudott, hogy sokáig fel sem kérte Gittát, ahogyan máskor szokta. Az a nagyon régi egyezségük pedig erre kötelezte volna. Ez arról szólt, hogy az első táncot mindenképpen együtt táncolják, aztán  mulathatnak másokkal is, szabadon. Most Ádám sokáig üldögélt, nem vitte el Gittát táncolni. Már Evka is rászólt eléggé türelmetlenül:

-Menjetek már táncolni, mi lesz veletek?

Ádám újfent csak cinikusan nevetett, váratta a feleségét. Gitta nagyon szerette volna férje arcáról letörölni ezt az utálatos, önelégült mosolyt, ami már nem is mosoly volt igazán, inkább valamiféle gonosz vigyor.  Az a fajta rosszmájú, torz vigyor, amivel utánozhatatlan, felettes férfi énjét fitogtatta, éreztetvén, hogy ő maga az etalon, Gitta pedig messze-messze elmarad tőle. Még a mellét is kidüllesztette ilyenkor. Ez a fajta büszke önimádat, ami lerítt róla, mindig is bőszítette a feleségét, és Gittának a hosszú évek alatt sem sikerült kitapasztalnia, hogy lehetne ezt megváltoztatnia anélkül, hogy jól beverné Ádám orrát.

-Ha nem félnék tőle annyira, már régen bemostam volna egyet a beképzelt képébe. Az első alkalommal, amikor megtudtam, hogy más szoknyák után lohol. Vagy később, amikor rendre szilánkokra törte a szívem és az önbizalmam. Akkor kellett volna jól elagyabugyálni, vagy otthagyni a nyavalyába, az összes rinyával együtt – dohogott csendben Gitta Evkának.

Ólomlábakon ballagott az idő. Ültek egymás mellett, csendesen, Gittából elpárolgott a harag, egyre inkább feszélyezte a csend, magányosan érezte magát. Ádám semmibe sem vette őt ezen az estén, ez nyilvánvaló volt. Hiába volt szép, hiába ragyogott almazöldben, Ádámnak nem ő kellett. Akkor sem ő kellett. Az asszonyt reménytelen szomorúságba burkolózott. –

– Jól be kellene rúgni – gondolta.

Vendégmunkások voltak akkor városban, most is egy kupacban ücsörögtek, söröztek, figyelték a facér lányokat. Evka már önfeledten mulatott egyikükkel. Miután Ádám megunta az ücsörgést, mint aki kegyet gyakorol, mégiscsak felkérte a feleségét, akinek a megaláztatástól már minden haragja elszállt. Újra csak semmi kis pondrónak érezte magát, mint évek óta mindig, már meg is bocsájtott, csak szeresse őt Ádám. Gitta mindvégig tudta, a férje őt csak az ősrégi egyezségük miatt kérte fel. Hideg volt és merev, kőszíve meg nem érezte volna a Gittától felé áradó szeretetet. Pedig Gitta ezen az estén már csak vele akart táncolni, közel kerülni hozzá amennyire csak lehet, a lelkéhez, a szívéhez. Nem gondolta, hogy a rosszul indult este rosszul is folytatódik, nagyobb enyhülésre számított, ehelyett folyamatosan érezte a távolságot, amit Ádám tartott kettejük között. A távolságba a harmadik furakodott, akit Gitta csak gyűlölni tudott, de nem volt képes elzavarni.

Ádám sokat táncolt másokkal, Gittát is felkérték néhányan az idegenek közül is, de őt csak a férje érdekelte. Őt nézte egész este. Hol oldalról, hol az arcát elölről, hol a hátába fúrta mélyen a tekintetét. Hol a régi nagy szerelmét látta benne, a másoknak adott mosolyával, hol pedig azt a szilárd és megmunkálhatatlan márványtömböt, amivé változott. Mint szomjas, tikkadt föld az üdítő esőt, úgy szomjazta a férfit, az ölelését, az igaz mosolyát, szeme meleg barnáját.  A simítását a karján, a hátán, az arcán, a csókjait a nyakában. Megrohanták a régi, gyönyörű emlékei, amikor még szerette őt, amikor még felhőtlenül boldogok voltak egymással. Minden emléke új életre kelt, átélte őket ismét, érezte az Ádám nyújtotta gyönyört, újra és újra belemart a közös múlt felidézett öröme. A gyötrelmes emlékezésből, a tikkasztó vágyból a lelke mélyén született, és egész este ottmaradt vele a kín. Pontosan látta, biztosan érezte minden apró porcikája azt üzente, ez az utolsó ilyen estéjük.  Ez az utolsó tánc, ez lesz az utolsó ölelés. Itt és ma mindennek vége. Soha többé nem lesz rá lehetősége, hogy érezze Ádám szerelmét. Olyan nagy fájdalomban lüktetett a lelke, ahogy nézte a mással táncoló férfit, azt hitte elájul. Egyszerre csak, először szivárogva, majd egyre nagyobb erővel tört elő szeméből a könnypatak.  Úgy kínlódott, mint a kivert kutya. Semmi reménye nem maradt. Egyenként repültek el közös életük javulására tervezett álmai, ahogyan ősszel a fákról a száraz levelek. Esélye sem volt Ádám szerelmére.

– Szomorúnak látlak- hallotta egy férfi hangját. Egyik régi barátja, tottyant Gitta mellé,  táncolni hívta, de az asszony csak a fejét rázta.

– Szomorú vagyok – válaszolta Gitta. – Én csak nézem, csak nézem Ádámot, és búcsúzom tőle. Iszonyúan fáj az elválás.

– Tudod, mennyire szeretem őt?- kérdezte kis csend után váratlanul az asszony. – Neked tudnod kell Karesz. Mondd el majd neki. Kérlek. Megteszed?

– Meg hát – mosolyodott el értetlenül, tágra nyitott szemekkel Karesz. Azt hitte Gitta sokat ivott, vagy tán elmentek neki otthonról. Nem is vette nagyon komolyan. Megsimogatta a nő kezét, amely görcsösen markolta a széket, majd amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen tovább is állt.

Gitta egyedül maradt. Százan keringtek körülötte, szédületes tempóban, szédületes forgatagban.  Ő egyedül volt, magában. Mintha hallotta volna a zenét, mintha látta volna a kacagva ugrándozó párokat, és mintha Ádám is ott keringett volna valahol, valakivel. Ő nem volt velük. Túl a párokon vegetált valahol, messze tőlük, a gyönyörű, almazöld ruhájában, amitől azt remélte, visszahódítja a férjét. Egy csomóba szorította a fájdalom, a gyötrődés, amit leendő veszteségei felett érzett. Ádám holnap már egyáltalán nem lesz az övé. Átgondolta összetört életét, a folytonos másodlagosságot. Figyelmesen nézett befelé és váratlanul érte a felfedezés. Nem a haragja volt a nagyobb, sokkal inkább a szerelme erősödött, amit Ádám iránt érzett. Azt hitte, abban a pillanatban belehal. Aztán minden átmenet nélkül eltűnt a pusztító gondolat. Ereje visszatért, meghajlott derekét kiegyenesítette, könnyeit felszárította.

Nem, nem engedi, hogy továbbra is így éljenek. Nem tarthatja a markában csapodár férjét, aki talán soha nem volt az övé igazán. Azt sem engedheti, hogy Ádám hagyja el őt. Most övé lesz az elsőség. Ő, aki mindig hátrányban érezte magát, és oly sokáig, annyi mindent eltűrt, már nem bírná elviselni, hogy lábtörlő legyen. Ő lesz a büszkébb, ő lesz az erősebb. Ő, aki most elengedi. Kinyitja a markát, had menjen. Menjen, mert ő képtelen megadni neki azt, amire vágyakozik. Ő nem elég jó valamiért, azért keresi mindig az újat. Menjen hát! Repüljön, ha repülni akar. Ő most, ezen a könnyektől áztatott bálon, ahol mindenki más jókedvű, elbúcsúzott tőle. Kitépte a szívéből, elkönnyezte házasságuk kalitkáját, az érzéseit, a szerelmet. Erőszakosan, tudatosan tépett ketté minden egyes szálat, ami még a férjéhez kötötte. Most még a károk felett búslakodik, de holnaptól minden erejével azon dolgozik, hogy felépítsen egy új világot magának. Mire megérkezett a hajnal, új asszony született.

Reggel Gitta még meghalt egy kicsit, vagy inkább nagyon is. Nem tett Ádámnak szemrehányást, nem kérte számon, nem harcolt. Mosolygott. Szíve, lelke fájdalmas agóniában lüktetett, de az arca, a szeme reménységgel telten mosolygott, amikor az értetlen Ádámot elküldte magától.

Azt akarta, hogy Ádám mindig így emlékezzen rá ezután. Csendesen, mosolyogva, káprázatos almazöldben.

Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”