Minden karácsonyból hiányzott valami

Szohner Gabriella: Minden karácsonyból hiányzott valami

Nem tudom hogyan történhetett, de abban az évben Újapunak sikerült rávennie anyut, hogy bebetonozott ragaszkodását, meg az ezeréves családi tradíciót felborítsa, és otthonunktól messze, a fővárosban, Újnagyinál töltsük a karácsonyt. Biztosan a friss házasság boldogsága miatt történt, hogy mi hárman, a szent nap délelőttjén egy füstölgős, zötyögős, lassú, olykor sípolós mozdony húzta vonatra ültünk, és elindultunk a nagyvárosba.            Újnagyiékat Újapuval kaptam. Újnagymama mindig szépen öltözött, habos csipkéjű kombinét hordott, frissen fodrászolt haja, manikűrözött, lakkozott körme, tiszta szappanillata miatt úriasszonynak láttam. Újnagypapát pedig talpig úriembernek. Inget, élére vasalt nadrágot, nyakkendőt viselt, frissen borotvált arcát finomabb illatú arcszesszel ápolta, mint amilyet én megszoktam otthon. Bár szép ruhákban, ápoltan jártak, és volt egy motorkerékpárjuk is, nem voltak ők gazdagok, csak mások. Mások, mint mi. Akkor, a ’960-as évek elején a város és a vidék között fényévnyi volt a távolság. Meglátszott ez a pesti emberek, és Újnagyiék megjelenésén, viselkedésén, modorán, beszédén, a távolságtartáson, ami akarva, akaratlanul közénk furakodott.

Nekem akkor nem tetszett a nagyváros. A járművek, a buszok, a villamosok, a dolguk után igyekvő emberek összetaposták a gyönyörű havat, nem is láttam mást belőle, csak átvizesedett, kásás, olvadó, piszkosszürke masszát, ami ide-oda csuszamlott a hócipős lábam alatt. Erősen fogtam Újapu kezét, hogy talpon maradhassak, egyre nagyobb vággyal gondoltam a mi vidéki, érintetlen, fehéren csillogó kertünkre. Semmi szépséget nem találtam Pestben, hétéves létem a faluért rajongott.

Újnagymama nagy szeretettel várt bennünket, két oldalról puszikat osztott, majd belecsípett az arcomba. Ezt mindig megtette, és én nagyon utáltam. A vacsorával foglalatoskodott éppen, ugyanolyan szép ruhában, mint amilyenben látogatóba szokott jönni hozzánk, mindössze egy kötényt kanyarított maga elé. A pesti bérház pici konyhája megtelt velünk. Az egyetlen szobába nem volt szabad bemenni, de Újapu azért bevihette a nehéz, színtelen, divatjamúlt kabátjainkat, míg engem jó messzire ültettek az ajtótól. Újnagymama az ételszagra hivatkozva csukta be az orrom előtt, meg is sértve ezzel érzékeny gyermeklelkem.

-Nahát, micsoda vendéglátás ez? Itt engem nem is szeretnek! – gondoltam magamban.

Újnagypapa nem volt otthon.

-A barátaival tölti a délutánt – mentegetőzött Újnagymama – de estére ő is megérkezik. Legalább nincs útban!

Sűrűn voltunk a pirinyó konyhában. A tűzhelyen halászlé főtt, Újapu húga halszeleteket panírozott, az asztal egyik végén Újnagymama süti-golyócskákat formázott a másikon. Lassan-lassan homályosodott odakinn, én egyre türelmetlenebbül vártam a sötétet. A felnőttek beszélgettek, én magányosnak éreztem magam. Nem igazán érdekelt miről folyt a diskurzus, mert hát én egyfolytában a Jézuskát vártam. Igazándiból az a gondolat foglalkoztatott, van-e ő, vagy nincsen. Inkább rá figyeltem, mert akárhogyan is áll a dolog, ő csak egyszer jött egy évben.

-A családtagokra többször is fülelhetek – gondoltam magamban.

Egyszer csak, először halkan, majd egyre erősebben csilingelő hangokat hallottam a szoba felől. Nagyon csodálkoztam ezen, mert befelé nem tudott jönni senki anélkül, hogy észre ne vettük volna, kintről pedig csak létrával lehetett megközelíteni az első emeleti erkélyt. Ámultam is rendületlenül, talán még a számat is eltátottam. Amikor már egészen biztos voltam benne, hogy nem csal a fülem, megszólaltam:

-Csengőszót hallottam a szobából!

Minden felnőtt rám figyelt, úgy tettek, mintha ők nem is hallották volna, csóválták a fejüket, igyekeztek elhitetni velem, hogy csak félrehallottam, hiszen a szobában nincs senki, a bútorokon kívül meg semmi, ami karácsonyeste érdekes lenne egy hétéves gyereknek.

Egyre inkább hinnem kellett, hogy van Jézuska, és most ő csilingel odabenn. Egy erélyes csengetés aztán felrázta a felnőtteket, ezt már bizony meghallotta mindenki, aki addig süketet játszott. A szobaajtó olyan váratlanul és mesésen tárult fel, mint egy csodabarlang. Lassú méltósággal nyitódott, és a legnagyobb meglepetésemre Újnagypapa állt ott, szélesre tárt karokkal, nagy mosollyal, puszikkal és az elmaradhatatlan arccsípéssel.

A fenyőfa a szoba sarkában állt, a szépen díszítve, alatta lazán csomagolt ajándékok sorakoztak. Gondoltam, élek a gyermeki előjogommal, indultam is volna azonnal a fa felé, de Újnagymama szelíden a vállamra tette a kezét. Visszatartott, és én egyre inkább azt éreztem, hogy finom kezének súlya egyre csak növekszik.

-Még nem ajándékozunk, nem jött el az angyal, még nem született meg a Jézuska.

Hosszan, szilárdan tartotta vállamon a kezét. Újapu, aki jól ismerte a forgatókönyvet, lekapcsolta a villanyt. Újnagypapa gyertyát gyújtott. A lángocska előbb bizonytalan, majd egyre bátrabb, imbolygó fényecskéje árnyat vetett arcéleinkre. Várakoztunk, csendben, pisszenés nélkül.

-Imádkozzunk! – szólalt meg Újnagymama.

„Hogy mit csináljunk?” kérdeztem volna szívesen, de nem mertem megnyikkanni sem, úgy megszeppentem.

Újnagypapa kezdett el felolvasni egy imát, vagy valami mást, amiből egy kukkot nem értettem. Aztán Újnagymama is bekapcsolódott, Újapu is, a húga is. Imádkoztak, énekeltek.  A dal úgy kezdődött, hogy „mennyből az angyal”. Ez szép volt. Ez olyan szép ének volt, hogy úgy éreztem, sírni kellene. Addig én nem is hallottam, de Anyu valahonnan ismerhette, mert csúszkálós hangon bele-beleénekelt.

Akkor valami csodadolog miatt átváltozott a szoba, és átváltoztam én is, ott egészen belül. Minden kifényesedett, valahonnan még meleg fuvallatot is éreztem, Újnagymama keze súlytalanná változott a vállamon, és én már nem is akartam a fenyő felé menni, csak sokáig állni ott, és érezni ezt az addig ismeretlen, összetartó együttlétet.  Nem voltak ott „pestiek” meg „vidékiek”, nem volt már senki ”új”, mi már egy család voltunk. Ott volt velünk az angyal, a pásztorok, akik Betlehembe igyekeztek, ott volt Mária, aki fiút szült, és ott volt József, az ács. Ott volt Jézuska, aki hideg istállóba érkezett, szegénységbe, hogy felnőtt férfiként majd, isteni akarat szerint a világ megváltója legyen. Ezt mind elmesélte akkor Nagymama. A meséjére a mai napig emlékszem. Hogy mit kaptam ajándékba, arra már nem.

Azután soha többet nem töltöttünk karácsonyt Pesten, inkább a Nagyiék jöttek hozzánk. Itthon soha, senki nem mesélte el Jézus születésének történetét. Egy karácsonyt sem előzött meg várakozás, nem volt készülődés, nem voltak imák, énekek, misék, s ha be is tévedtünk egy templomba ez idő tájt, csak álltunk, néztük oktalanul, értelmetlenül, érzéketlenül a jászolban fekvő isteni gyermeket.

Ma már jól tudom, minden karácsonyunkból a kisded, a szent család, a csoda és áhítat hiányzott, amit akkor az egyszer, nagyon régen, Újnagyiék odavarázsoltak nekem a fenyőfa alá. Aztán úgy alakult a világ, hogy valami miatt soha többé nem tették meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Megosztás
Megosztás

12 Responses

  1. Kedves Gabriella! Csodálatos a novellád, örömmel és mégis szomorú szívvel olvastam. Nekem sem volt misztériumom soha. bár ha bemegyek egy templomba érzek valamit, de neveltetésem okán a hiányt is érzem. Nagy élményt adtál, köszönöm szépen!

    1. Köszönöm szépen István az érdeklődést, az olvasást, és a hozzászólást is. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra!

  2. Kedves Gabika!

    Ismét nagyon szépet alkottál, öröm volt olvasni. Gyönyörűen megfogalmaztad, hogy a neveltetés mennyire meghatározó egy gyermek életében. Szívből gratulálok!

    1. Szívből köszönöm drága Kata! Nagyon örülök, hogy tetszett, megtiszteltetés számomra!

  3. Eszembe jutottak a régi karácsonyaink, a közeli és néha távolabbi rokonok látogatásai, minden szép volt, a „Kisded” néha szomorúbban, de örökre velem maradt. Ragyogóan kifejezted ezt az érzést, gratulálok az írásodhoz!

    1. Köszönöm szépen a szép szavakat Andrea, örülök, hogy ilyen kellemes emlékeket idézett fel benned.

  4. Kedves Gabriella!

    Élmény volt olvasni ezt az emléket – azzal együtt, hogy a végére kissé szomorkás lett a hangulata, de át tudom érezni az élményt, ami akkor, azon a délután érte!

    1. Nagyon szépen köszönöm Mihály az érdeklődést, az olvasást, és a véleményezést. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, ha tetszenek a novelláim!

  5. Kedves Gabi! Nagyon szép a novellád! Gratulálok! Ez a várakozás, a misztérium, ez a csoda, nagyon kevés gyermeknek adatott meg. Mivel mi nem éltünk át ilyet, továbbadni sem igazán tudtuk gyermekeinknek. Boldog lehetsz, hogy te ezt megélted,és ha igaz tovább is tudtad adni a gyerekeidnek.

    1. Köszönöm szépen Terike! Én sem nagyon adtam tovább, de most nem késlekedem tovább, megpróbálom mindenkinek odaadni. Számomra az a legnagyobb öröm, ha másokat is megérintenek a történeteim.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Prózák
Kaszás István

ŐSZÜL A VÉN BETYÁR

Elindult a Nyár a Tél felé. Lassan poroszkált. Félúton a lovardánál, ahol Betyár szolgált, megállt pihenni. Szelídsége miatt a lovardában Betyár volt a betanító ló,

Teljes bejegyzés »

Véletlen és tudatosság (2)

  „A nyár óriási talpa hihetetlen Gazol, virágok nyakszirtjére lép; Én csak magamhoz voltam kegyetlen. Én soha nem adtam fel a reményt.”   (Csukás István:

Teljes bejegyzés »

Humor a fűben

Egyszer, egy kis faluban élt egy idős bácsi, aki híres volt a furcsa, de vicces megjegyzéseiről. Mindenki tudta, hogy ha nevetésre vágyik, csak el kell

Teljes bejegyzés »

A vacsora

Egy kisvárosban élt egy ismerősöm, aki híres volt arról, hogy mindent túldramatizált. Egy nap a barátok összegyűltek a kávézóban, és elkezdtek mesélni egymásnak a legrosszabb

Teljes bejegyzés »

A nagyi és az okostelefon esete

A nagymamám a technológia világában abszolút kezdő, és egyszer eldöntötte, hogy okostelefont akar. Hatalmas örömmel vásároltunk neki egyet, és tanítgattuk, hogyan kell használni. Az elején

Teljes bejegyzés »