Akai Katalin
A zsíros kenyér (Igaz mese, a régmúltból.)
Oly sűrűn kavargott a szürke, szénporral és füsttel kevert köd, hogy délután már az iskolaudvarra sem engedtek ki bennünket. A tanteremben vidám zsibongás volt, mindenki elővette uzsonnáját, amit otthonról hozott.
Csak Erzsike a fekete hajú, sovány, pipaszár lábú roma kislány nem hozott semmit. Félre húzódott egy csendesebb sarokba, úgy tett, mintha olvasna, de szeme sarkából sóváran leste a finom szendvicseket ímmel-ámmal majszoló gyerekeket.
Ő soha nem hozott semmit. Többnyire nem volt otthon még kenyér sem, nemhogy szalámi, sajt, és csokiról is csak álmodott néha.
Volt az osztályban négy gazdagabb lány, ők külön csapatot alkottak, mert a szüleik vezető beosztásban dolgoztak, többet kerestek, iskolázottabbak voltak. Folyton dicsekedtek, és kicsúfolták azt, akit valamiért éppen kiszemeltek, hogy ezzel is érzékeltessék kivételes helyzetüket. Szinte mindennap csokit, vagy cukrot hoztak, és nagy kegyesen adtak udvartartásuknak, így hát Ági, Juci, Zsuzsi, és Panna szinte királynőnek érezte magát a kevésbé tehetős, többnyire bányászszülők gyerekei között. Bármit mondtak, vagy tettek, a többiek helyeselték, velük együtt gúnyolták az éppen aktuális áldozatot. Ági jóízűen harapott egyet téliszalámis zsömléjéből, melyből ínycsiklandóan mosolygott ki a fénylő, sárga vaj. Látszott rajta, hogy nem margarin! Ági keze vajas lett, és Ő szinte kéjesen nyalta le kezéről az aranyszínű krémet, mert észrevette Erzsike sóvár pillantását.
- Na, mi van! Már megint kaja nélkül jöttél? Persze, mert az Apád a kocsmába hordja a keresetét! Nem is értem, miért engednek be ide közénk ilyen rongyosan, csak összekoszolod a szép ruhánkat, meg a padot, amire leülsz. Juci és pár barátnője még tódította is szavait: Lehet, hogy tetves is vagy! De ki is tépjük akkor azt a fekete szénaboglya hajadat! Panna és Zsuzsi, na meg a barátaik is látták milyen móka vette kezdetét, Ők is beálltak csúfolódni.
A sovány kislány a sarokba bújt, a fal felé fordulva befogta füleit, hogy ne is hallja, amiket kántálnak. Vékony lábain még zokni sem volt, pedig már késő ősszel hidegek a nappalok is. Csak úgy, mezit lábra vette fel, a kopott több számmal nagyobb cipőt, szoknyája, és blúza több helyen szakadt volt.
Amikor ránéztem, megcsavarodott a szívem a sajnálattól, mert keskeny arcára szinte patakot vájt a könnye, úgy hullott. Nagyon beleéreztem magam a helyébe, én sem voltam az osztály kedvence. Többszörösen hátrányos helyzetű lévén sűrűn voltam a többiek gúnyának céltáblája. Annyira alacsony voltam, hogy mindig a tornasor végén kullogtam. Ráadásul négy gyerekes bányászcsalád, elvált szülők legidősebb gyermekeként, alacsony, sovány, szőke, szegény, szemüveges, és ha mindez a csapás nem lenne elég, még szeplős is voltam. Kaptam is eleget, sokszor meg is vertek, mert könnyen elbírtak velem.
De mi azért jobb helyzetben voltunk. Szüleink nem itták el a fizetésüket, csak mindig adósságban voltak, hol konyhabútort, hol szobabútort, szőnyeget, csillárt, egyebet vettek, ha jönnek a gyámhatóságtól családlátogatásra, hát lássák milyen rendes otthonban élünk. Ruhánk nagyon sok volt, csak nem rendes, mert Anyámnak az volt a mániája, többek között, hogy megvette más gyerekek kinőtt ruháit, hogy tudja mutogatni, mennyi ruhánk van. Tele is volt a szekrény, szépen össze hajtogatott ruhákkal. De legalább tiszta volt mindig, még ha foltos is.
Szegény Anyámnak az volt a szava-járása: A szegénység nem bűn, a folt nem baj, de a kosz és a szakadt ruha szégyen! Szerencsére a másik vesszőparipálya a tisztaság volt, be is voltunk fogva kicsi korunktól padlót sikálni, meg egyebekre. Amikor felértem a tűzhelyet sámliról, már főztem. Mosógépünk sem volt még. A teknő mellett görnyedve sikáltuk hétvégén reggeltől estig a szennyest, csupa seb lett a kezem, nem gyógyult be sosem a következő mosásig.
Annyira megsajnáltam Erzsikét, a csúfolódás miatt, hogy odamentem, elővettem az uzsonnámat, mert az én Anyukám csomagolt nekem zsíros kenyeret, egy egész szeletet, merthogy sovány voltam. Amikor elkezdtem kitekerni az újságpapírból a zsíros kenyeret, mindannyian odajöttek körbe vettek, és újjal mutogattak ránk.
– Na, mi van korongecset!- ez volt a gúnynevem, mert annyi forgóm volt, hogy rövidre vágott szőke hajam, ahány szál volt, annyifelé állt. Éppen úgy, mint egy korongecset, na meg a mosószappanos hajmosás sem sokat javított a helyzeten.
- Nektek meg már szalvétára sem telik?
- Vagy talán nem is tudjátok mi fán terem? Látom újságpapírba csomagolta Anyád a kenyeret!
Nem szóltam semmit, én is bebújtam Erzsike mellé a sarokba, és a falnak fordulva, könnyeinket nyeldesve tömtük magunkba a finom zsíros kenyeret.
Attól a naptól kezdve barátnők lettünk. Még több gúnyolódás, rugdosás, verés ért bennünket az osztályban ezért, na meg ráadásul ezek után már nem adtam oda a leckémet lemásolni. A biztonság kedvéért otthon is megkaptam a magamét:
- Micsoda dolog romákkal barátkozni!
- Még a végén tetűt hozol haza, de akkor nullás géppel vágom le a hajad és agyoncsaplak! Ide ne merd hozni azt a lányt! Tessék abbahagyni ezt a barátkozást, vannak ott mások is, akivel lehet.
Nekem nagyon fájtak ezek a szavak. Hogy nem érti meg még az Anyám, és az osztálytársaim sem, hogy a gyerek nem tehet arról, hová születik?
Édesanyám beteg volt, három szakban dolgozott, és ott volt ráadásul a négy gyerek, én voltam a legidősebb. Gyermekkorom szinte nem volt, a többi testvéremet etettem, pelenkáztam, neveltem, házi munkát végeztem, és ha valahová mentem, csak úgy mehettem, hogy vittem magammal mindet, így mindig megtudták, ha találkoztunk.
A nevelő Apám, hála a Jó Istennek, nagyon aranyos, gyerekszerető, türelmes ember volt, de Ő is három szakban dolgozott, pótműszakokat vállalt, és többnyire szombat, vasárnap is a bányánál volt. Keveset volt otthon, de abban a rövid időben meg szerettette velem az olvasást, a tanulást. Az első könyveimet tőle kaptam ajándékba, a mai napig őrzöm őket. Aputól kaptam azokat az útravaló szavakat is, amelyek nagy segítségemre voltak életemben:
– Kislányom! Tanulj jól, menj olyan magas iskolákba, ahová csak bírsz, mert a mi fajtánknak csak a kitartás, és a tanulás segíthet abban, hogy jobb élete legyen!
Nemsokára elköltöztünk, Erzsikével egymás nyakába borulva sírtunk, mert csak egymásnak mondhattuk el bánatunkat. Anyámnak sosem volt ideje, meg kedve az én apró-cseprő problémáimmal foglalkozni, volt elég baja úgy is.
Addig járt könyörögni a vezetőséghez, hogy kaptunk egy nagyobb lakást, a város másik kerületében. Azt a csodát! Ott már volt fürdőszoba, szép fehér káddal, mosdóval, benti WC-vel hófehér csempével. Ráadásul vizet is lehetett melegíteni, csak be kellett gyújtani a fürdőszobai vízmelegítő kályhába.
Mi gyerekek, nagyon örültünk neki, itt már külön szobája volt a felnőtteknek és a gyerekeknek. Igaz, többen laktunk egy emeletes épületben, de legalább sok barátom volt, mert hasonló családok voltak, sok gyerekkel. Mint később megtudtam, ez egy új építésű szövetkezeti lakás volt, aminek az árát törleszteni kellett.
Na, az hamar kiderült, hogy a törlesztéssel némi gond van, valahonnan pénzt kellene szerezni. Végül Anyám kitalálta, hazamennek a szülőfalujába, és az özvegyen maradt Anyjával eladatják a házat, meg a szőlőt, és odaköltözik hozzánk a Nagyanyánk, akit addig soha nem láttunk. Legalább lesz, aki vigyáz a gyerekekre, amíg dolgoznak, és megfőzi az ebédet, amire hazaérünk a suliból, mondták a szüleim.
Anyuék elutaztak, addig a szomszédok vigyáztak ránk, meg mi egymásra. Pár nap múlva hazaértek, és hozták a Nagymamát.
Nem győztünk csodálkozni rajta: Fekete fejkendője a szemébe húzva, mindene fekete volt, még hatalmas, magas szárú fűzős cipője is. Volt bizony rajta, vagy tíz alsó szoknya, fekete kardigán, és fekete szoknya.
Mama is csak ámult, hogy milyen palotában lakunk, parketta van a szobában, kockakő a konyhában lerakva, és bent van a víz, nem kell a kútról cipelni. Ilyet otthon, csak a grófi kastélyban látott, amikor ott szolgált. A fürdőszobába, alig mert belépni! Sőt! Az esti fürdésnél akkora cirkusz volt, hogy nekünk, gyerekeknek örök emlék maradt. Eljött az este, és Anyukám mondta: „Anyám, fürödjön meg, úgy bújjon a tiszta ágyba.” Akkor a Mama kikelt magából, hogy fürödtek ők nyáron a folyóban, és nem is koszos. Pedig elég kellemetlen szaga volt, főként, amikor a sok szoknyát levette magáról. Apu és Anyu megfogták a Mamát és nagy keservesen a fürdőszobába vonszolták.
Hogy az milyen rikácsolást csapott!
Mint akit ölni visznek, úgy óbégatott, meg visított! Mire nehezen, de megtörtént a fürdés, mi gyerekek fetrengtünk a nevetéstől. De a Mamának határozottan jobb illata lett, velünk aludt egy szobában. Anyukám adott neki szép tiszta csipkés hálóinget, melyet alig mert felvenni. Azután meg csak simogatta a hófehér lepedőt, és kérdezgette: az tényleg az ő ágya? Láttam rajta, szinte félt lefeküdni. Akkor nagyon megsajnáltam, mert amióta az eszemet tudtam, nekem mindig olyan szép tiszta ágyam volt. Nem is gondoltam bele, addig soha, hogy nem mindenkinek természetes az, ami nekünk van.
Mindig úgy gondoltam, hogy mi nagyon szegények vagyunk.
Ma már látom, hogy a sok küzdelem és nélkülözés ellenére, a nagycsalád, az összefogás, és egymás szeretete milyen gazdaggá tett bennünket.
Nem kellet hozzá sok idő, a Mama úgy megszerette a fehér csempés helyiséget, hogy úgy kellett kiimádkozni belőle.
Ma már én is nagymama vagyok, és az unokák nem is hiszik el, hogy akkor ilyen volt az élet. Erzsikével a mai napig tartjuk a kapcsolatot, egy helyi üzlet vezetője.
Sok szomorú és vidám, dühítő és könnyfakasztó emlékem van még a Nagymamáról,
de azt az első estét nem felejtem, amíg élek.
Author: Akai Katalin
Akai Katalin: Nagyné Akai Katalin vagyok, Budapesten élek. Akai Katalin néven diákkoromtól írok prózát és verset egyaránt. Tanáraim segítségét, biztatását köszönöm. Az Irodalmi Rádiónál értek az első sikerek, ma is hálás vagyok érte. Több irodalmi magazin és folyóirat szerzője vagyok, számos irodalmi közösség megtisztelt azzal, hogy tagjai közé fogadott. Huszonhat hazai és nemzetközi pályázaton irodalmi díjat, vagy helyezést kaptam, és eddig ötvenkettő antológiába válogatták be verseimet és prózáimat. Az Irodalmi Rádiónál sok értékes díjat kaptam, többek között a Gyermekvilág pályázat második, következő évben első helyezését. A Cédrus Művészeti Alapítvány Napút-nívó díjjal jutalmazott. A „Szárnypróbálgatók” és az „Életmesék” pályázatokon is többször díjazták és kötetbe válogatták írásaimat. Az "Életmesék" című Nemzetközi Irodalmi Pályázaton három egymást követő évben kaptam meghívást és díjat az Országház Vadásztermében tartott ünnepségeken. Az Országos Mécs László Irodalmi Társaságnál számos pályázaton helyezést értem el többek között 2017-ben „Az év nyugdíjas költője" pályázaton 3. helyezést értem el. 2018-ban megkaptam a Nemzetközi Mécs László Irodalmi Díjat. 2019-ben megjelent az “Ezt is túléljük” című novelláskötetem. 2020 nyarán Lélekrózsák című verseskötetem került a könyvesboltokba. Gyermekkoromtól szenvedélyem az olvasás, történet és versírás. Bármilyen nehézséggel kerültem szembe, a könyvek birodalmában mindig menedékre találtam. Első és örök nagy példaképem Jókai Mór. Könyveire vadásztam a könyvtárban és...
8 Responses
Igazi, elgondolkodtató történet, nagyon szép fogalmazásban. A gyerekek őszinték, lélekben tiszták, mentesek az előítéletektől, sokkal inkább, mint a felnőttek. Lenne mit tanulni tőlük, és jó volna nem „elrontanunk” őket a sztereotípiákkal. Nagyon tetszett Kata, gratulálok, köszönöm, hogy olvashattam!
Kedves Gabika!
Nagyon szépen köszönöm visszajelzésedet! Örülök, hogy tetszett, ezért érdemes volt írni. Igazad van, a gyermeklélek tisztasága nagyon fontos. Hálás vagyok hogy olvastad, és időt szántál a visszajelzésre! Köszönöm!
Gabikával teljes mértékben egyetértek. Az írás remek. Köszönöm, hogy olvashattam.
Kedves Marcsi!
Köszönöm szépen elismerő szavaidat! Örülök, hogy olvastad, és időt fordítottál a visszajelzésre. Köszönöm!
Kedves Katalin!
Nagyon tetszett megható, torokszorító történeted!! A gyerekek nagyon gonoszak is tudnak lenni.Sokszor tapasztaltam pedagógus éveim alatt!!
Szeretettel gratulálok! Sarolta
Kedves Sarolta!
Szívből köszönöm kedves szavaidat! Igazad van, és sajnos úgy hallom, hogy csak rosszabbodik a helyzet. Nagyon nehéz pálya, tisztelem-becsülöm aki hivatástudattal csinálja. Nekem szerencsém volt, mindig olyan pedagógusokkal találkoztam, akik a szárnyuk alá vettek, biztattak, szerettek, Hálás vagyok érte. A pálma is teher alatt nő, valószínűleg ezt a segítséget kaptam a Teremtőtől, hogy könnyebben bírjam a későbbieket, és úgy is lett.
Nagyon tetszenek a verseid, írásaid! Valószínűleg kellemesebb történelem órák lennének ilyen kedves, hiteles versekkel!
-Puszillak: Katalin
Kedves Katalin!
Sok – máig érvényes – igazság van ebben a szépen megírt novellában! Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel: Makuch Mihály
Kedves Mihály!
Szívből köszönöm az olvasást, és a kedves visszajelzést!
Üdvözlettel: Katalin