Az év vasutas és postás írói és költői – 2017.

Szerkesztőségünk rendszeresen hirdet meg irodalmi pályázatokat különböző szakmacsoportok képviselői között tematikus megkötés nélkül. Most a vasutasok és postások kerültek sorra. A pályázatokra jelentkezők közül kiválasztottuk a sikeresen szerepelt és helyezett alkotásokat, szerzőiket meghívtuk az eredményhirdetésre, így tölthettünk együtt egy kellemes délutánt 2017. október 14-én a Miskolci Egyetemi Könyvtárban.

Az eredményhirdetésen a szerkesztők, Zsoldos Árpád és Adrienn, valamint a szerkesztőség két előadója, Kardos Katalin és Kocsisné Heiler Éva tolmácsolták az alkotásokat.

A helyezések a következőképpen alakultak:

Vasutas prózaírók:

1. Makuch Mihály (az év vasutas írója): A magyar vasutas
2. Péterfai Kornél: Egy asszony története
3. Kisprumik Anita: Vég és kezdet

Vasutas verselők:

1. Papp János (az év vasutas költője): Olyan ez…
2. Kisprumik Anita: Köd
3. Deák István: Egy kicsit fáj még

Postás összetett:

1. Sári Szabolcs (az év postás írója és költője): Hangok halála
2. Zádori-Molnár Ágoston: az út vége
3. Sörös Adrienn: Reggeltől Végig

A vasutas pályázat sikeresen szerepelt alkotásainak teljes listája
(névsorrendben):

Csicsek Anna: Amerikai modell
Deák István: Álom
Deák István: Egy kicsit fáj még
Deák István: Felfüggesztve
Deák István: Félúton
Deák István: IGEN
Deák István: Lélekharang
Deák István: Ott vagyok
Gavallér János: Emberi tartás
Gavallér János: „Fiat justicia, pereat mundus”
Gavallér János: Szentmagyarság
Gavallér János: Megértés
Gavallér János: Méltatlanok
Kalmárné Nagy Ibolya: Tavasz csalogató
Kisprumik Anita: Jó lenne
Kisprumik Anita: Kitaszítva
Kisprumik Anita: Köd
Kisprumik Anita: Vég és kezdet
Kőnig Eszter: Vágyódás kifelé
Makuch Mihály: A Lajosok
Makuch Mihály: A magyar vasutas
Makuch Mihály: A NŐ
Makuch Mihály: Egy forradalmár kérdései
Makuch Mihály: Hontalanul
Marosi Ágnes: A boldogság szele
Marosi Ágnes: Elveszett vágyak
Marosi Ágnes: Vagyok
Marosi Ágnes: Ha tudnám
Marosi Ágnes: Perc és élet
Mohos Péter: Virág
Mohos Péter: Csak úgy szeretlek…
Papp János: Egyszerű szavakkal…
Papp János: Olyan ez
Papp János: Karácsony előtt
Papp János: Sokadik
Papp János: Szabad (vers) gondolatok egy nyugdíjas búcsúztatóra
Péterfai Kornél: Egy asszony története
Soós Katalin: KIOSZK
Szabóné Neuschel Marianna: A négy kis barát utazós története
Walter István: Mozdonyvezető
Walter István: Bemutatkozás

A postás pályázat sikeresen szerepelt alkotásainak teljes listája (névsorrendben):

Bartók Ferenc: Inkább
Bartók Ferenc: Isten pénze
Bartók Ferenc: Szívharang
Farkas Mónika: A külföldiekben élő hazaszeretet
Fülöp Gábor: Kegyveszett
Fülöp Gábor: Harmadik világ
Fülöp Gábor: Csupa(sz) 1-2-3
Fülöp Gábor: Negatív nyár
Fülöp Gábor: Szerelmes szemek (eszperente vers)
Molnár Zsuzsanna: Fiamnak
Sári Szabolcs: Hangok halála
Sári Szabolcs: A fénylábú
Sörös Adrienn: Ifjúság
Sörös Adrienn: Reggeltől Végig
Zádori-Molnár Ágoston: Életút
Zádori-Molnár Ágoston: az út vége
Zádori-Molnár Ágoston: Vágy

A helyezett alkotások:

Deák István: Egy kicsit fáj még

Aranyba zár az esti csend
Időnk kevés, szeretni kell!
Szeretni kell, ölelni fáj.
Éjszaka jön, időm lejár.
Időm lejár, mit kaptam én
Szorítsd kezem, ha jön az éj
Egy kicsit fáj még.

Ha majd feledni kell
Csöpp szája szól velem leszel
Ha majd, ha jön az éj
Együtt leszünk, csak te meg én
Együtt leszünk nagy utamon
Nagy utamon fejem lehajtom.

Útravaló, mit adtam én
Elkísér majd, míg tart az éj.
Míg tart az éj ölelni fáj
Ölelni kell, ölelni már
egy kicsit fáj még.

Estefelé rád süt a Hold
Csillagok közt csillag ha gyúl
Csillag ha gyúl boldog leszel,
Ott várlak én, velem leszel.
Velem leszel örökkön át
Nem lesz több éj, repülj tovább
Szárnyalni fenn hattyúk taván
Szeress ha kell, szeress, ha fáj.

Kisprumik Anita: Köd

Az alkonyi úton,
fehéresszürke köpenybe bújt,
hajlott hátú öregember ballag,
lába nyomán a dalos erdő
riadt csendben hallgat.
Kezével int, s fehér,
gomolygó pamacs úszik
a fák ölelő karjai közé,
míg pipájából
sűrű füstöt ereget
görnyedt árnyéka köré.
Kalapjából a páracseppek
milliószámra születnek,
s kíváncsi természetükkel
minden apró lyukba belesnek.
Ahogy közeledik e furcsa apó,
növekvő alakja lebegni látszik,
sejtelmesen gomolygó gyermekeivel
a kíváncsi szél pajkosan játszik.
Nyirkos, foszlott kabátját
lágyan szétteríti az éjszakai tájon,
miközben könnycseppjei
csendben megpihennek a fákon.

Papp János: Olyan ez…

Olyan ez, mint ezer év súlya a széptől,
Mit összeraksz apránként – hírtelen szétdől.
Olyan ez, mint üldöző rossz álmod –
melyben ha a láz utol ér,
fulladva kapkodsz a szavakért.

A félelemmel szembe rohanva,
az utolsó kincsedet szorítva fogadba’
kiáltás helyett keresed elveszett hangod,
kezedben rím nélkül, töretett lantod –
S a következő lépted szinte meztelen:
A semmi fénye dermedő szíveden.

Imát gyújtanál e vakság árokpartján állva,
Csak magad jöttél erre a világra –
Árva!
Oly jó volna: ha legalább az Isten értene,
Arca végre feléd – ismerős – intene.

De addig,
olyan ez,
mint ezer év súlya.
Mint őszi köd könnyező búja.
Mint álmatlan éj után hajnal: rövid álom,
vér, mit az idő, vánkosodra rányom.
S megremeg izmom – minden inam,
Oly rengeteg, sokkoló ez az iram:
felém futó gyors arcok villanása –
Egy sosem volt barna lány pillantása.

Elaltat a szédület.
S olyan ez:
Mikor íze nélküli szádban a szesz,
csak maró keserű furata robban –
A valóság alatt álmaid csontvára roppan.

Papp János: Karácsony előtt

Talán csendben a legjobb várni,
az ajtó előtt, kis szobában állni,
nézni mikor mozdul a kilincs,
s hull le szívekről a bilincs,
mit távolság forrasztott észrevétlen oda,
egymást taszító négy karunk – kaloda.
Mert bele szürkültünk a napok zivatarába,
szívünket fürdetve sokat a sárba.

Így csak csendben bírhatunk várni,
ablak mögött, mozdulatlanul megállni.
Pisze orrot dugva a hideg üveghez,
közel hajolni a fagyott rügyekhez.
Lehelni meleget, míg a szíved szusszal bírja,
ölelj melegen, mint meztelent az irha!
Gyertyalángként sóhajts bele a kékbe,
merj gyermeket tartani a kézbe!
Vedd ölbe mind ma a világot,
feledd mindazt, ami ártott!

Csak emelj és én is emellek,
fa – csillagos – csúcsig, s ha kell hát feljebb!
De ha erőd most nincs, hát nézz rám csendesen,
és hallgasd: karácsony lopózik a kerteken.
A falu alatt jár, itt a Karácsony,
időnk – forró zsír
olvad, serceg a parázson.
Hát dicséret kéne és áldomás!
Havas éjbe olvadó látomás!
Hol igaz örömben egymásra vágyunk,
és Isten kegyelme lesz meleg kabátunk.

Kisprumik Anita: Vég és kezdet

Hűvös eső szemerkélt azon az őszi alkonyon, mikor a búcsúzó nap a vöröslő felhők mögül még utolsó sugarával megvilágította a tájat, és meglátta a lányt. A hegy tetején állt, szőke haját fújta a szél, és mikor a két karját kitárta, pont úgy nézett ki, mint aki át akarja ölelni az egész világot. Arca sugárzott a lenyugvó nap fényében, de a szemeiből könnyek potyogtak, és a távolba révedő tekintetéből elkeseredett szomorúság áradt.
Némán, mozdulatlanul állt ott, egészen addig, amíg a nap lebukott a hegy mögé, átadva az ég birodalmát a titokzatos csillagoknak. Ekkor szíve minden bánatát belesűrítve, sóhajtott egy nagyot, és elővette zsebéből a telefont.
Könnyei elmúltával az esőcseppek hullása is abba maradt, és már a kíváncsi szél sem cirógatta szomorú arcát, hanem a közeli csipkebokorban elbújva figyelte a vészjósló csendben, ahogy a lány sms-t irt.
Levél se rezzent, amikor a legkisebb szellőcske óvatosan a lányhoz osont, és a válla fölött átkukucskálva, megleste a kijelzőn megjelenő betűket:
„Szeretlek!”- üzente az éteren keresztül valakinek, majd lassan ringatózva, mintha táncolna valakivel, énekelni kezdett.
Amikor ráhullt egy esőcsepp, arcát az ég felé fordítva megint sírni kezdett, és hagyta, hogy az ég hűvös cseppjei lemossák forró könnyeit. Közben sms csipogott bele az éj sötétjébe, s amíg elolvasta a választ, a sápadt hold is előbukkant az égi szegleten.
A szél csendesen vitte halk szavait végig a hegyen, és minden fűszálnak, bokornak, sziklának elsuttogta: „Bocsáss meg kedvesem!” Eközben fél szemével leste a lányt, ahogy remegő kézzel a füléhez emelte a telefont, és várt. Sietett vissza hozzá, belebújt a telefonba, s kedvesen kócolgatta szőke haját, de nem kellett hallgatóznia, mert tisztán lehetett érteni, amint csengő hangon szavalni kezdett:
„A sorsom Istenre bízom: ha élnem kell, kibírom.
Ha mégis meghalok, a nagy hegy képe legyen a síromon!”
Ahogy kimondta az utolsó szót; kezét kitárva elrugaszkodott. Fekete ruhájában szinte egybeolvadt a tájjal, csak a szőke haján csillant meg a holdfény, s messziről olyannak tűnt, akár egy hullócsillag.
Az előbb még oly kíváncsi szél, most kétségbeesetten keringett, de mást nem tehetett, csak puha avarszőnyeget terített szét végig a hegyoldalon arra, amerre a lány gurult. Magatehetetlenül csapódott ide-oda, de a telefont, ami még ehhez az élethez kötötte, nem engedte el.
Az eső már nem is cseppekben esett, hanem szinte folyt az ég összes csatornájából, s kis patakok zúdultak lefelé a lány ájult testével együtt, végig a hegyoldalon. Végre leért.

Az eget villám hasította ketté, miközben egy hatalmas mennydörgés megremegtette a tájat. A lány nem mozdult, és a szél őrjítő sebességgel kergette ki a völgyből a zord viharfelhőket, amik olyan feketék voltak, mint maga a halál. Amikor az utolsót is átzavarta a hegyen túl, megszelídülve visszajött, és a halvány hold fényénél gyengéden megcirógatta a lány sápadt, összezúzott arcát. Belefújt a telefonba is, ahonnan halk, kétségbeesett hangon azt mondogatta valaki: „Kedvesem…szólalj meg! Kérlek…drága kedvesem! Szólalj meg!” Szeretlek!”- zokogta végül, aztán csend lett.
Csak a szél süvített tehetetlen dühében, s jajongva, sírva cibálta a fákat, bokrokat, de hiába, mert segíteni nem tudtak ők sem. A lány mozdulatlanul feküdt a hegy lábánál, és az eső szemerkélve próbálta óvatosan lemosni összezúzott arcáról a sarat, és a vért.
Mikor a szél kidühöngte magát, tanácstalanul, egy helyben topogva nézte a fehér arcot, ám ekkor megszólalt a telefon. Az élettelennek tűnő, talán még élő kezében az élettelen, de élőnek tűnő kicsi valami csak muzsikált, muzsikált, és a táj ezer érzékszervével dermedten figyelt.
Az égen a csillagok halvány kíváncsisággal ragyogtak, s a hold fáradtan elmosolyodott, mikor a lány még mindig mozdulatlanul, csak egy ujját mozdítva, megnyomott egy gombot a telefonon.
Az esőcseppek halk kopogással bíztatták, mikor néhány pillanat múlva, halkan megszólalt: – Élek!

Péterfai Kornél: Egy asszony története

A kis öregasszony, ráncos, aszott arcával mint egy kobold, reszketegen állt a homályos századelőt idéző konyha távolabbi sarkában. Szemben vele, a korhadó ódivatú faasztal túlsó felén karvalyként magasodott a kreolbőrű negyvenes férfi.
Szótlan harc dúlt köztük, s az öreg New Heaven -i ház sejtelmes hangulata csak fokozta a kérdést: Ki az angyal, és ki a démon?
A csendet a férfi törte meg.
– Annabelle, miért? – rekedtes volt a hangja, feltehetően a sok cigarettától.
Az öregasszony a férfira emelte homályos tekintetét. Félig vak volt, jobb szeme fakón barnállot, míg a balon csak egy sérült szaruhártya virított. Beharapta az alsó ajkát, de szó nem jött ki a száján.
– Hatvan évet éltek le együtt – közölte a férfi. – Miért és miért most?
Az idős nő felnézett a máladozó, sárga falra az ósdi kredenc mellé. Megkopott keretek közül egy bajor bajszot viselő, nagydarab középkorú férfi képe nézett le rájuk. A kanadai csendőrség egyenruháját viselte, s lerítt róla, hogy egy határozott, ugyanakkor erőszakos ember.
– Eddig bírtam – a válasz váratlanul tört elő az anyókából.
Fekete, a gyarmati idők női ruháira hajazó egyberuhát viselt, fehér köténykével, mintha csak egy századeleji tengerészregényből lépett volna ki.
– Ez most beismerés?
– Talán. Nem maga élt mellette.
– De láttam a brutalitást, ahogy végezte.
– Brutalitás? – a kérdés sziszegve tört elő az öregasszony sárga fogai közül. – Akkor nem tudja, mi a brutalitás!
Feltűrte a ruha foltos ujját és előtünk a ráncos kéz tele vágásokkal és égésnyomokkal.
– Van ennél még rosszabb is, Genaretto főhadnagy!
A férfi, aki nem volt más mint Julius P. Genaretto főhadnagy, a New Heaven-i Rendőrség Bűnügyi Csoportjának vezetője, csak egy pillanatra lepődött meg a bántalmazott alkar láttán. Munkájából eredően túl sokat látott már, hogy megengedje magának a meglepődöttség luxusát. Bár azon a látványon meglepődött, ami akkor fogadta, amikor először járt itt, a Mária-folyó partján lévő szegénynegyedbeli omladozó házban. Egy öregembert öltek meg a saját konyhájában. Baltával sújtottak le rá tizenhatszor, s a homályos konyha merő vér volt. Mindez 1967. július 30-án történt, azóta mindösszesen három nap telt el.
– Nem vágyok szánalomra! – közölte kicsit emeltebb hangon Annabelle Schütz.
– Akkor meséljen, kérem – mondta a főhadnagy, miközben kihúzta az egyik széket az asztal mellől és leült.
Várakozva tekintett az idős nőre, mert kiváncsi volt valamire. Kiváncsi volt, hogy mi vitt rá egy hetvenkilenc éves öregasszonyt, hogy különös kegyetlenséggel végezzen nyolcvanegy éves férjével.
Mrs. Schütz tekintete megenyhült, ahogy elkezdte visszapörgetni az idő kerekét addig az időig, amikor még fiatal lány volt.
– Tizenkilenc éves cselédlány voltam itt a közelben. Akkoriban ez még gazdag környéknek számított, alma-és áfonyatermesztők laktak a régi gyarmati udvarházakban. Anyám az Aroostook család szakácsnője volt, az ő házukban nevelkedtem és lettem ott cseléd. 1907-ben találkoztam a férjemmel. Geiger Schütz jóképű, férfias ember volt, csendőr Kanadában. Utazóként eltévedt és az utcán belebotlottam. Vizet kért tőlem, hát behívtam megitatni a cselédlakomba. Mit titkoljam? Megtörtént, ami megtörtént. 1906-ban házasodtunk Torontóban, ott is laktunk, amíg nem nyugdíjazták. 46-ban költöztünk vissza, találtuk magunknak ezt a házat, én takarítani jártam el, míg ez a kocsmákat járta. Sosem volt vele könnyű az élet, gyorsan eljárt a keze, de amióta a semittevés miatt inni kezdett, a helyzet csak rosszabb lett. Amikor hazatántorgott, és nem talált itthon, nem volt kész a vacsora, ne tudja meg, hogy mit kaptam. Megpofozott, megvert, bezárt a fáskamrába, ahová a hajamnál fogva húzott be. Volt, hogy a cigarettáját rajtam nyomta el, vagy épp késsel fenyegetett és olyankor meg is vágott.
– Miért nem vált el? Miért nem szólt a rendőrségnek?
– Nem váltam el, mert nem volt hova mennem. Az ő nevén volt ez a ház, ha elválok, az utcára kerültem volna. És miért nem szóltam a rendőrségnek? Nem tudom. Talán mert szégyeltem volna az életemet?
Genaretto valamelyest tudta, mit érezhetett az öregaszony. Elég szomszédot hallgatott ki a napokban, akik mind leírták a reggeleket, ahogy Annabelle Schütz hallgatagon, szinte osonva járt bevásárolni, kerülve az embereket, akik mitsem tudtak az idős pár viselt dolgairól. Senki nem sejtett semmit, a szegény nő pedig viselte a saját keresztjét, s a szégyentől félve inkább nem fordult segítségért senkihez.
– Folytassa kérem! Milyen volt az életük Kanadában? – megkérdezte, mert sejtette, hogy a gondok nem New Heaven-ben kezdődtek.
– Geiger erőszakos, akaratos ember volt már akkor is. Lusta volt, a ház körül semmit sem segített, mindent magamnak kellett elvégeznem, miközben az ő kívánságait is teljesítenem kellett. De megtettem mindent, mert szerettem. Akkor még szerettem.
– Meddig?
– 18-ban terhes lettem, született egy kisfiúnk. Geiger, zsugori emberként bedühödött. Kijelentette, hogy egy fölösleges éhes szájat nem fog eltartani. Kitépte a gyermeket a kezemből, engem a földre taszított és eltűnt a kicsivel. Sosem tudtam meg, hogy hova vitte. A földre taszítás következtében három bordám eltörött, megrepedt a csigolyám, de ez a legkisebb problémám volt, mivel olyan rohamot kaptam, hogy fél évig szanatóriumban kezeltek. A férjem szerető férjet játszva naponta látogatott, de ahogy kettesben maradtunk, egyből a fejemre hányta, hogy milyen haszontalan vagyok, egy semmitérő cseléd. Az ápolók csak a könnyeimet látták, de az igazi fájdalmat, a férjem által okozott fájdalmat sosem beszéltem ki magamból. Talán, ha akkor megteszem, nem így történnek a dolgok. Késő most már mindezt átgondolni.
– Nem volt senki, akiben bízhatott volna? – tudta, hogy értelmetlen a kérdés, mert sejtette a választ, de mégis feltette.
– Nem voltak barátaim, a házimunka, a munkám és Geiger mellett nem volt nekem időm. Tudom, én is hibás vagyok, de nem tudom mindezt meg nem történtté tenni.
– És mi volt a szanatórium után?
– Más emberként jöttem ki. Szégyeltem magam, elbújtam a világomba, ahol csak egy brutális ember ütlegei vártak rám, de mit tehettem volna. Gyanúsítsak meg egy kanadai csendőrt, aki köztiszteletnek örvend? Kinek hittek volna? Csendben, magányosan folytattam inkább, elviselve mindazt, amit ez az ember tett velem.
Hosszas csend követte ezt a mondatot.
– Nem mondom azt, hogy teljesen megértem – közölte Genaretto. – Tudott volna változtatni, de nem tette.
– Nem kérek megértést, könyörületet, főhadnagy. Nekem már az is nagy megkönnyebbülés, hogy hatvan éj fájdalmát végre kibeszélhettem. Hogy jött rá arra, hogy én tettem?
A férfi újabb cigarettára gyújtott rá, s csak az első füstkarika után válaszolt.
– Apró jelekből, amiket nem tudtam hova tenni. Jelek az önök életéről, és egy nagy hiba, amit elkövetett aznap, mikor megölte a férjét. Tudja, Annabelle, egy ilyen környéken a rablókat nem ijeszti el a tudat, hogy meg kellett ölniük a ház lakóját. Ha itt valóban betörés történt volna, akkor ön sem élne és a legtöbb érték már rég másnál lenne.
– Úgy gondolja?
– 1947 óta rendőrként élek és dolgozok ebben a városban. Ismerem a helyi viszonyokat és a gazfickókat. A betörők, még ha nem is helybeliek lettek volna, folytatták volna eltervezett kis munkájukat a férje megölése után, de nem ez történt, tehát a férje lehetett a célpont. Feltettem magamnak a kérdést, hogy ki akarhatta megölni a férjét, így elkezdtem ebbe az irányba nyomozni.
– És mire jutott, főhadnagy?
– Ellenségeik, barátaik nincsenek. Örökös nincs. Ha egy kocsmai ellentét lenne a háttérben, valószínűleg nem itthon intézik el Schütz urat, hanem menet közben a folyóparton. Nem maradt senki, csak az, aki itthon volt abban az időszakban, és akinek lehetősége volt rá. Önnek, Annabelle. Az már elsőre feltűnt nekem, hogy ön valamit titkol. Ezért jöttem ma, hogy válaszokat kapjak. Megkaptam őket.
Schütz asszony sóhajtott egy nagyot, majd göcsörtös kezét az öreg szék háttámlájára tette.
– Ön okos ember, Genaretto főhadnagy. Egy ilyen egyszerű elméjű gyilkossal szemben, mint amilyen én vagyok, legyőzhetetlen. Mit akar most tenni?
Julius Genaretto felállt, felvette a kalapját és lépett egyet hátrafelé.
– Az igazság kiderült, a gyilkos vallott.
– És tovább?
– Rablógyilkosság történt – jött félvállról a válasz. – Ez van a jelentésemben. Ettől függetlenül a gyilkosság az gyilkosság marad.
– Ön tudta már, amikor idejött?
– Sejtettem, de mint látja, konkrét bizonyíték nincs. Az ön bírája az idő lesz.
Annabelle Schütz elkerekedett szemekkel nézett a konyhából távozó alakra. Szabad volt már, de egész mást érzett.
– Köszönöm, főhadnagy úr! Ha elnézi nekem, nem kísérem ki, mert pihennem kell.
Genaretto kilépett a kacatokkal teli, napsütötte udvarra és elindult az utca felé, hogy maga mögött hagyja ezt a pár napot. Annabelle Schütz pedig behátrált a hátsó szobába, hogy nyugovóra térjen, hisz várta valaki, a bírája. Itt volt az idő lepihenni…

Makuch Mihály: A MAGYAR VASUTAS
(Részlet a szerző „Az Isten állatkertje” c. készülő könyvéből)

Olyannyira különleges fajtája az emberiségnek, hogy a kutatóknak még a latin nevében sem sikerült megegyezniük… Mivel azonban a „magyar Vasutas” csak Magyarországon, magyar nyelvterületen lelhető fel, mi sem próbálkozunk e helyt megfelelő és kifejező latin név kitalálásával.
A magyar vasutas bemutatását azzal kell kezdenünk, hogy nem túl régen jelent meg az Isten állatkertjében, alig több, mint 150 évvel ezelőtt figyeltek fel első példányaira. Két nagyobb alfajra oszthatjuk: megkülönböztetünk látható, és láthatatlan – vagy „civil” – vasutast. Mivel ez utóbbiról keveset tudunk, éppen csak a szakmai hitelesség okán teszünk róla említést. A civil – más néven irodista – vasutasról kevés tudományosan értékelhető adat áll rendelkezésünkre. Ennek fő okaként – irodákban történő – rejtőzködő életmódját jelölhetjük meg. Mivel nem sokat tudunk róla, vele most nem is foglalkozunk tovább.
Térjünk át a látható, vagy ismertebb nevén: egyenruhás vasutasra. Mindenki találkozhatott már élete során legalább egy egyenruhás vasutassal. Jellegzetes megjelenése azonnal magára vonzza a vasút területére látogató tekintetét. Gyönyörűen szabott és formatervezett egyenruhájának szépségével talán csak egy szomorú szemű tehénre aggatott gatya leírhatatlan látványa vetekedhet.
Testének felépítése csak a felületes szemlélő számára egyezik meg a Homo Sapiensével. Behatóbb vizsgálatok azonban számos eltérést tártak fel, olyanokat, amelyek valóban önálló fajjá tették a vasutast. A legszembetűnőbb eltérés a fej vizsgálatánál tapasztalható. A köznapi ember esetében a fej egy sok (multi-) funkciós testrész. Az egyenruhás vasutas esetében azonban a fej csak pár primitív feladat ellátására képes, ami nem csoda, ha meggondoljuk, hogy a fej nagy részét kitevő koponyaűrben – ott, ahol másoknál az agy nevű szerv található – a világűr vákuumához hasonló fizikai állapot uralkodik. Azonban nem mondhatjuk, hogy teljesen üres a feje: hiszen a koponyaűrében egy múmia leledzik! Igen: az éhen pusztult agyevő bogár mumifikálódott teteme… Ezen túl is van még valami közelebbről pontosan meg nem határozott izé, ami lét és egyéb funkcióit vezérli – lényegét talán a fizikusoktól kölcsönvett kifejezés adja vissza a legjobban: „sötét energia”. (Ez azonban nem holmi rossz dologra utal, inkább csak e tény megmagyarázhatatlanságára mutat.)
Az, hogy a fej koponyaűri részében vákuum van, a vasutas evolúciójánál szükségessé tette az átlagtól vastagabb és sokkal erősebb koponyacsontok és izmok megjelenését. Azért, hogy a fej belseje és a külvilág között meglévő óriási nyomáskülönbség miatt ne robbanjon fel a koponya. Erről a rendkívül erős csontozatú fejről mondja azt a köznyelv – igen találó hasonlattal –, hogy bükkfafej. Gondolkodásmódja – ha esetében beszélhetünk egyáltalán ily magasrendű szellemi tevékenységről – tipikusan vasutas: ami szögletes, azt gurítja, ami kerek, azt meg viszi.
Említést érdemel még a járása, mely munkájának jellegzetességeiből fakad: komótos, enyhén kapatos tengeribeteg medvéére emlékeztet.
Előfordulása: többnyire állomásépületek forgalmi irodáiban, jegypénztáraiban és a közlekedő vonatokon találkozhatunk velük.
Szaporodásukról jelenleg annyit tudunk, hogy úgy szaporodnak, mint az emberek általában, ám ahhoz, hogy vasutasokká váljanak, mozdonyfüstre is szükség van. A mozdonyfüst megcsapja a kis emberpalántát, majd a tüdőn keresztül az agyba kerülve fokozott étvágyúvá teszi az agyevő bogarat – innen már csak meg kell nőnie a kezdetben embernek indult csemetének, és kész is van az egyenruhás vasutas! (Itt csak egy – máig megfejtetlen – rejtély van: hogyan lesz valaki vasutassá olyan helyen, ahol kisgyerek kora óta villanymozdonyok húzzák a vonatokat?)
Táplálkozási szokásairól még nem tudunk mindent. Megfigyelők szerint mindenevő: a zsíros kenyértől az utasok türelméig bármit képes elfogyasztani. Étvágya nem lehet csekély, mivel megállapítást nyert, hogy nem csekély hányaduk túlsúlyosnak mondható.
Az egyenruhás vasutasok három leggyakoribb megjelenési formája: a pénztáros, a forgalmista és a kalauz.
A pénztáros általában nőnemű, az esetek többségében kellemetes megjelenésű, magas kommunikációs készségű vasutas. Arra szakosodott, hogy a vasút területére tévedt ember pénzét elvegye, cserébe mindössze egy pici cetlit adva, ami az illetőt feljogosítja arra, hogy pár órai várakozás után felkapaszkodjon egy vonatnak nevezett zajos, mozgó szemétdombra, ami nyáron meleg, télen hideg, és nincs benne soha szabad ülőhely, és ezen a szörnyű járművön eljusson úgy A-ból B-be, hogy egy életre megerősödjön benne az elhatározás: soha többé! (Érdekességként megemlíthetjük, hogy az előbbiek dacára az utas másnap megint megjelenik…)
A forgalmista (népies nevén: gyufafejű) egy nagyon érdekes figura: mókás piros sapkájában egy zöld palacsintasütővel integet a vonatok felé, miközben nagyokat fúj a fogai közé nőtt sípba. Amikor meg nem a vonatnak integet, akkor a forgalmat szervezi. Ez azt jelenti, hogy eldönti, hogy két, egy időben, de két irányból az állomására érkező vonat közül melyik vonat mikor és melyik vágányra járjon be! Ez a munka nagyfokú zsenialitást követel – leginkább a forgalmista őrangyalától, ugyanis sokszor csak neki köszönhető, hogy a forgalmista minden igyekezete ellenére a két, szemből érkező vonat mégis két külön vágányra jár be!
Itt jegyezzük meg, hogy a szakemberek máig sem értik, mi az oka annak, hogy a forgalmista minden vonathoz kimegy, ám egyikkel sem utazik el!
Van még egy egyenruhás vasutas, akivel mindenki találkozik, aki felszáll a vonatra: a kalauz – akit a köznyelv sínbohócnak is szokott nevezni. Kiváló beszédkészség jellemzi – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a „’napot!, ’stét, k’rem a jegyeket!” fonémákon túl még mintegy tucatnyi kifejezést ismer és alkalmaz!
Remekül számol, különösen, ha büntetésről van szó! Segítőkész természetét mutatja, hogy egyik kezével készséggel tolja felfelé a vonat lépcsőjén a miniszoknyás fiatal lányokat, a feneküket fogva biztos támaszt nyújtva nekik, míg a másik kezével könnyed mozdulattal hajítja a lépcső alá az utasok körében viszolygást kiváltó egy-, vagy kétfogú, bibircsókos arcú bajszos öregasszonyokat csomagjaikkal együtt. Ez persze csak a hímnemű kalauzokra igaz!
Vannak ugyanis nőnemű kalauzok is, de ők többnyire a szabályok szigorúbb betartásáról és betartatásáról híresültek el, éppen ezért messze nem olyan népszerűek az utasok körében, mint hímnemű fajtársaik – tisztelet természetesen a kivételeknek! Itt azért meg kell jegyeznünk, hogy a nőnemű kalauzokról viszont elmondható, hogy a hímnemű utasok körében ők a népszerűbbek, mert sokkal kellemesebb a megjelenésük férfi kollégáikétól, és ha baj van, ők nem megijednek, hanem azonnal tudják, mi a teendő – és aszerint is cselekszenek!
A vonaton dolgozik még egy egyenruhás vasutas-fajta, ő a mozdonyvezető. Nincs annyira szem előtt, mint pl. a kalauz, azért annyit illik tudni róla, hogy ül a vonat elején, a mozdonyon, és azon dolgozik, hogy miközben megy a vonat, az a sok vékonyka kerék a még vékonyabb sínen maradjon. Nincs könnyű dolga! Ez a tevékenység rengeteg energiát vesz ki belőle, amit majd a munkaidő letelte után valami vendéglátóipari egységben más vasutasok társaságában magas alkoholtartalmú italok magába öntözésével pótol.
A felsoroltakon kívül természetesen van még pár egyenruhás vasutas-fajta, ám terjedelmi okok miatt nem térhetünk ki rájuk.
Végezetül ejtsünk szót a magyar vasutas jövőjéről. A tudósok szerint kérdéses, egyáltalán van-e neki jövője? Senki nem tud egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Megszűnnek a vonalak, ritkulnak a járatok, különböző okok miatt egyre kevesebben akarnak vasutas egyenruhát ölteni magukra – ezek a tények pedig óhatatlanul a faj kipusztulását vetítik előre. A jövő generációira hárul a feladat, hogy megőrizzék az utókornak ezt a nem túl okos, ám kedves fajt, ha másért nem, hát azért, hogy unokáink számára is derűs perceket szerezhessen.

Sörös Adrienn: Reggeltől Végig

A kakaó illatán messzire bolyongok.
Ezer meg ezer gondolat árnya lepi el a reggelt.
Lopakodnak sorban, szépen csendben.

Felém nyúl egy kéz, érkezik a kifli.
Lámpa gyúl, a nap kisüt, már minden rendben.
Kalimpál a szívem, össze-vissza verdes.
Várom azt az órát. Várom azt a percet.
Majd ha jössz felém, szótlanul figyellek.
*
Elveszett a reggel fénye.
Meghasadt a délibáb zenéje.
Blúzán csapongott a szelek fia.
Vállát verte az évezred zivatara.

Légy csap zajt a lámpa körül,
Bárka ring a tócsán belül.
…kád vízében úszik a sóhaj…

A kávé fröccsen, alszik a vaj.
Az űr bennem egy lakatlan zűrzavar.
*
Bocsáss meg töredék, utadra engedlek.
Hűen őrzött pillanatnyi leheletek.
Konyhakéssel vésett reggeli idézet.

Egymondat szabadság pont, vessző, pontosan.

Ódát szórnék reád, te ostoba.
Villanfényhez kötözött emberlétre kihányt csoda, ki
szívószállal szürcsölsz naphoz lépdel oda.
Oda hol elmúlt, pontosan olyan.

Zádori-Molnár Ágoston: az út vége

A zengő órák kacaja elcsitul,
A táguló csend ölébe hull szótlanul.
Nesztelen jött, lapult hamva alatt,
Ujja hűvösén a lázas gondolat.

Az éjszaka bársony-burka meghasad.
Rózsatáncot lejt a tűz-szemű virradat.
Auróra ezüst könnye-tükrén lengenek
Kecses, habos-kontyú fellegek.
Pipacsok égnek, lobog a lég,
Rám mosolyog az azúr-lelkű ég.
A friss reggel arany fürtökben köszön,
Mellémsuhan, s átkarol a kései öröm.
Könnyűléptű derűs-dolgos évek:
Hamvadó színes álmú emlékek
Szikráit szórja e vénülő lélek,
Szívébe zsongó zsoltárokat éget.

Megfeleltem. Itt az út véget ért,
Köszönet a hosszú, nehéz évekért!
Gyötör egy imbolygó lángú álom:
Találkozunk még egy nyári délutánon?

Sári Szabolcs: Hangok halála

Vond, vond rongyozott fátylát a konok sötétnek.
Talán majd egy másik sötét ének
Új vitorlát dagasztva
Veszi át a múlhatatlan dagályt,
Míg tenyerüket imára tapasztva
Remegő arcok emelik pajzsra az új királyt.

Törd, törd csorba koronáját a haragnak,
Amikor fogak s agyarak egymásba harapnak
És nem hull több szó vagy szitok,
Nem omlik csitulatlan hangok halma,
Vért esővíz temet – múltakat titok,
Aztán szoborrá lesz az igék hatalma.

Oltsd, oltsd jajait az eltörött szíveknek.
Halkan sír a csend és csak sírok születnek.
Terméketlen völgyein a változásnak
Gödörbe hánynak koronát s királyt;
A remény ugarán ezer és ezer lyukat ásnak,
De ne higgy a néma viharnak, ha kiált!

Elfogy az ásó, elfogy szitok és szó,
Aszfalthéjú tájat gyászol a rideg színű hó.
Törik a perc, a pillanat csak áll,
Kottáját keresi a kibicsaklott ének,
És elvonul a csöndbe: ki holnapot kántál.
Vond, vond végső függönyét a makacs sötétnek…

---

Az Irodalmi Rádió szerkesztősége sok szeretettel gratulál minden sikeresen szerepelt és helyezett vasutas és postás alkotónak!