Históriás 2017. – eredményhirdetés

Az Irodalmi Rádió szerkesztősége „Históriás 2017.” címmel rendezte meg azt az irodalmi pályázatát, ahová történelmi tárgyú verseket és prózákat vártunk. Az eredményhirdetésre 2017. október 14-én, szombaton került sor a Miskolci Egyetemi Könyvtárban, ahol Zsoldos Árpád és Adrienn szerkesztők, valamint Kardos Katalin és Kocsisné Heiler Éva előadók tolmácsolták a sikeresen szerepelt és helyezett alkotók műveit.

A rendezvényen szép számmal vettek részt a sikeresen szerepelt és helyezett alkotók, valamint vendégeik, hozzátartozóik.

A pályázat végeredménye (próza kategória):

1. Friedler Magdolna: Kulcskérdés
2. Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek
3. Vadász Szilárd: Zászló a hegyek ormán
   Szabó Ilona Valéria: Málenkij robot

A pályázat végeredménye (vers kategória):

1. Fekete Zoltán: Hunyadi
   Fekete Zoltán: Damjanich imája
2. Szűcs Ilona: Kesergő
3. Szabó-Kasornya Ágnes: Trianon

A sikeresen szerepelt alkotások teljes listája, ami megjelenik majd antológiaként is (a szerzők névsorrendjében):

Akai Katalin: 1956 Véres macskakövek
B. Rózsás Erzsébet: Álom és valóság
Bárány Terézia: Ketten a padon
Bucsányi Endre: Döbbenet margójára (1956)
D. Oszuskó Sarolta: Angyalok szekere
Deák Mária: Kanizsai Dorottya
Döme Zsuzsa: Máriazelli zarándoklat
Egyed Szandra: A korzikai legendája
Fekete Zoltán: Hunyadi
Fekete Zoltán: Damjanich imája
Friedler Magdolna: Kulcskérdés
Grosch-Horváth Evelin: A II. világháború emléke
Handbauer Péter: Folyók és patakok
Hutás Mihály: A Duna
Juhos Viktor: Hősünk emlékére
Kása Fanni Laura: Egy I. világháborús katona imája
Kis Krisztián Bálint: Fogyó sorok
Klinga Flóra Ágnes: A vallomás
Kolarics Zoltán: Vukovár, a hős város
Kovács Éva: Az én 56-os forradalmam
Kovács Éva: Az én falum
Kozma Barnáné: Bőgő
Leitner Ivett: A sajtok érleléséről szakszerűen
Lovass Adél: A Háború tanúi
Lugosi Csenge Anna: Ellenreformáció
Mihala Attila: A 31 éves Professzor Úr!
Petres Katalin: Történelmi emlék
Pólya Zoltán: Ötven év múlva történelem
Rákóczi Dorina: Kinizsi Pál: A kenyérmezei csata krónikája
Rocskó György: A Zidőgép
Rózsa Iván: Előre mind, srácok!
Szabó Edit: „1956” után születtem
Szabó Ilona Valéria: Málenkij robot
Szabó-Kasornya Ágnes: Trianon
Székely-Máté László: A találkozás
Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek (részlet)
Szűcs Ilona: Kesergő
Török Nándor: Álom az álomban
Vadász Szilárd: Zászló a hegyek ormán
Varga János: Mátyás király bolondra talált
Virág Barna: Mérleg hava (A Lélekpendítőknek)

 

A pályázat nyertesei:
Friedler Magdolna – Az év históriás írója 2017.
Fekete Zoltán – Az év históriás költője 2017.
(Nevükre kattintva megnyílik bemutatkozásuk és rádiós blogjuk.)

---

A sikeresen szerepelt képzőművészeti alkotások:

---

A helyezett alkotások teljes szövege:

Grosch-Horváth Evelin: A II. világháború emléke (IfiRádió különdíjas – 18 év alatti kategória)

Egy háború előtti balga nagyvilág,
Látszik, hogy a gyűlölködés mindent gallyra vág,
Egymás ellen mennek eddig együtt élő népek,
Mert azt mondták a rádióban, hogy ő a vétkes.

És mondják a magukét a két diktátor,
Hogy nem szabad azt hagynod, hogy ő diktáljon,
Mertha élni hagyod, akkor uralomra tör,
Közben csak a léte terhét most nem bírja egyedöl.

És mindig van egy főellenség, ki mindenért hibás,
Nem számít az, hogy ki tette, attól a te hibád.
És az, aki ellenük mond, annak menni kell,
Mert mi ellenük szól, rágalom, hát húzzál innen el.

És hallgatod, hogy jól megy neked, közben éhen halsz,
Egy őrült ember eszméiért csak puskalövést hallsz.
És mondva csinált gaztett miatt indul már a tank,
Mit ne mondjak – ez a világ, és róla csak jót hallsz.

És dicsérni kell – dicsérik, mert mindenki fél,
Hízelegsz és hazudsz, csak azért, hogy élj,
Mert aki hangoztat, megölik, hát őrült, ki nem fél,
Éppen ezért jobb neked, ha félelemben élsz.

És csak elvakított agyú bolond mászkál az utcán,
A tankon állva Hitlerért öleti magát.
Hangoztatják, és teszik tönkre száz társuk életét,
Mert ő más, és attól senki, hát mondják: ne is élj.

De ha veszítenek, a csatában egy szent ügy veszik el,
Ami jó volt mindenkinek, ki éltet érdemel.
Mert attól még kevesebb, hogy olyan, mint te,
Azért mert neki máshogy kezdődött élete.

Megbolondult eszmékkel telt őrült nagyvilág,
Érezni, hogy egy új pokol vár már megint rád.
Mi mindenkinek csak veszteség, és a jó is belehal,
Csak mert egy- két őrült hatalmat akar.

Tehát ne csodálkozz, ha pár év múlva rád jön majd a vég,
Mert itt győzni soha nem lesz már elég.
Ne gyűlöld azt, ki más, ez csak bolond eszme,
Hisz ez a világ így is, úgy is el lesz már veszve.

Szabó-Kasornya Ágnes: Trianon

Látjátok feleim, szemetekkel, mik vagyunk
Íme, Por és Hamu vagyunk
Ez maradt, na meg a dicső múltunk
Csak ülünk a romok felett
Elhinni – képtelenek
Még kapaszkodunk:
’ Mondd, hogy igaz sem volt’
Mondd, hogy meg sem történt
hogy a hazámat darabokra törték.’
Pedig már száz esztendő lassan
Mégis itt ragadtunk, egy pillanatban.

Istenem!
Taníts meg engem
hogy elengedjem!
Taníts meg járni
már elfeledtem
A lelkem itt maradt
a hosszú évszázad alatt
Pedig már a szél is üvölt,
a vihar is rángat:
’Menj már tovább,
itt minden elszáradt!”

De lábam kőszobor
Nem mozdulok
Egyszerűen
nem tudok

Hisz úgy nézek végig e tájon
még mindig egésznek látom
Mintha rég volna
Mintha még egy volna
Pedig már csak egy rész
Ennyi az egész.

Istenem, te úgyis látod
mire vágy a szív s a lélek
mit te teremtél meg

Bocsáss meg,
hogy belül titkon mélyen,
izgatott csendben
még most is várom
mi egykor volt:
Együtt lélegzett
Együtt dobogott

Bocsáss meg nekem
hogy ezt érezni merem
de mit tegyek?
tán örüljön a szív, hogy a tüdőből kitépték?
Vagy a kéz hogy a lábat meglőtték?
Nézz le rám e titokért
mi szüntelen bennem ég
Nem hagy se halni se születni
Ily keserű békében
nem lehet e földben nyugodni!

Oh tudom uram
hogy ez felhozhatatlan
Már túl mélyen van.

De ott él ez minden szemben
Minden bárgyú tekintetben:
„Csonka vagy, kicsi, kitéptek!”
Csupán része lettél az egésznek!
Vigyázz, ha többre vágysz!
Farkasok lesnek rád
Jönnek s eltépnek
S mi egykor tiéd volt
mindent elvesznek’

Ugyan már!
– legyintünk –
Így is élünk!
Hisz a szív dobog
akkor is ha nem lélegzünk

Igen, élünk
de a félelem kosarából
egyaránt kérünk

Azt mondják: „Bolondok!”
A magyarok ’ilyenek’ meg ’olyanok’
„Boruk a ború,
Kenyerük a harag
S irigy marad,
ha másnak kisüt a nap
Reményük a pohár
Mosolyogni sajnál,
Keserű akár a halál!

Lám a többi nép!
Az nem ilyen
ott minden más
Teljes változás!”

Hadd mondják,
Hadd nézzenek!

Leszek inkább
búval telt, s reményveszett
Semmint vigyorgó bolond
ki könnyelműen nevet
Mulasson az, ki kapott eleget!
Kit nem téptek szét a vérebek

Ők nem tudják
e tájék mit jelent
S a múlt hogy festi át
a jelent

Egy se tudja
Egy se érti
Magyarrá mi tesz
Nem tudják mi ez
mily kettős szépség
Belül már széttép
Ez a láng a miénk,
s ez örökké ég

Mert a láng ti vagytok
Ti Bolondok!
Én most erre iszom!
Clamate ter: kyrie eleison!

Szűcs Ilona: Kesergő

Szőlőhegyen végigcseng egy nóta
a borízű hang kissé megremeg
magyarságát siratja a dalban
az ősz szakállú, pityókás öreg

Hangja felszáll égi magaslatba,
majd elhalkulva suttogóra vált
hová lettél, áhított szabadság,
hová lettél, szép magyar hazám?

Emlékeit eltemetve mélyen,
így búsong a hajlott hátú agg
milljó magyar szíve dobbanását
bim-bam, bim-bam, veri a harang

Szőlőtőkék roskadó tövében
kísértenek rég elveszett álmok
ráncos kezét szívére szorítva
siratja az elmúlt ifjúságot

Cincogássá csendesül a nóta
elfáradt a pityókás öreg
életének búját, kínkeservét
visszaverik a büszke hegyek

Ekkor halkan, a messzi távolból
felcsendül egy elfeledett dal
cifrázza az ismeretlen nótás
éljen, éljen, éljen a magyar

Megélénkül a néma szőlőhegy
száz torokból buggyan ki a hang
éljen hazánk, szép Magyarországunk
bim-bam, bim-bam, veri a harang

Szeméből a hála könnye csordul
emelt fővel áll az agg öreg
érces hangon rázendít a dalra
az égen fényes szivárvány dereng

Fekete Zoltán: Hunyadi

Harangok zúgnak – jól hallom, Mihály?
Örvend a pápa. No, azt meghiszem!
Lám csak a török eltakarodott,
tengernyi a temetetlen halott,
fojtó bűzével érzem, elviszen.
Temérdek varjú mind azt zúgja: kár.
Ugye kár értem Szilágyi Mihály?
Győztem, de látod, elszólít az Úr,
Éltem vitézként, úrként, magyarul,
Főt hajtani Hunyadi megtanul
halál előtt, az Úr szava előtt,
az bántja csak e sajgó agyvelőt,
hogy félbe szerbe mindent itt hagyok.
Nagy tervem volt, ezen rágódni kár,
időm kevés, hát jól figyelj Mihály!
Meddig szem ellát, minden föld enyém,
véremmel szerzett úri nyeremény.
Várak, faluk, temérdek emberek,
de legnagyobb kincs ez a két gyerek,
kiket hittem, majd magam nevelek,
minő csodákat tettem vón velek.
Mit kard nem járt meg, a kór szívembe szúr,
bűneimért lám megbüntet az Úr.
S én meghajtom előtte fejemet,
trónjához térek illő jámborul.
Két párduckölyköt látod, itt hagyok,
míg ők élnek, földünk nem éri gyász,
hallod, Mihály, a kölykekre vigyázz!
Apaként óvd e két árva gyermeket,
s segítsd Mihály szegény Erzsébetet,
nehogy elvigye utánam a gyász.
László, mért vágtatsz árkon-bokron át?
Vérpadot látok, pallost, koronát.
De hisz ott ragyog Mátyásom fején,
pedig bilincs van mind a két kezén.

Fekete Zoltán: Damjanich imája

Emíliám! Édes egyetlenem,
nem pihen többé válladon kezem,
mely utoljára még tollat ragad,
nem simogatja selymes dús hajad.
Kardot nem fognak többé ujjai,
éltem levélként le fog hullani.

Harangszó-foszlányt fúj felém a szél,
elhaló sóhaj, mire ideér,
hideg fuvallat körbelengedez,
elhalt bajtársim kósza lelke ez.
Temes várából, Világos felől,
minden romokban, minden összedől.

Óh, Istenem, hozzád fohászkodom,
óh, adj erőt utolsó utamon,
ahol bitó vár csatazaj helyett,
ne szégyenítsen meg a rettenet,
s kik nemrég még rettegték kardomat,
ne gúnyolhassák sápadt arcomat.
Háborgó szívnek adj alázatot
viselni a rám mért gyalázatot,
vétkeimért, mit Uram küld reám,
emelt fővel járjam kálváriám,
s betöltsem mi sorsomul adatott.

Már kicsavarva kezemből a kard,
Uram, védelmezd, tartsd meg a magyart!
Kösd be sebét, hisz vérzett eleget,
szivárványoddal küllőzd az eget,
állíts fiat, ki védje a hazát,
szívén viselje népe igazát,
vezesd jobb sorsra szegény honomat!
Uram! Fogadd el áldozatomat.
És végezetül áldd meg Aradot,
haza vezényelj bujdosót, rabot.

Uram, Te ismersz, látod szívemet,
trónusod mellé ültesd hívedet.

Arad felett már pitymallik az ég,
kulcsok csörögnek, óh, Uram, ne még…
Emíliám, az Úrra bízd magad.
Katona sors… Igen, urak, szabad.
Ámen.
Legyen meg az akaratod.
Igen, urak, mehetünk. Kész vagyok.

Vadász Szilárd: Zászló a hegyek ormán

Nagy Ferenc vagyok, honvéd tizedes.
Éltem: egy esztendőt.
49 nyarán történt, hogy Bem tábornok parancsára megjártuk, és végigharcoltuk Moldvát. Visszaszorítottuk a muszkát, majd arra vártunk, hogy ott is fegyverre keljen a nép, főképp a csángók, a véreink, és csatlakozzanak a magyarok, székelyek, lengyelek szabadságharcához. A moldvai önkéntesek gyülekezése azonban már a törököt is nyugtalanította volna, ezért a pasa követe felkereste az alakulatunk parancsnokát, és felszólította az elvonulásra.
Tuzson János őrnagy úr igazán kiváló tiszt, de csupán csekély erőkkel maradt hátra Moldvában, így nemigen tehetett mást, visszavezetett minket Erdélybe. Nyolc gyalogszázad, félszáz huszár, és három tábori ágyú; ennyien voltunk. De alig értünk vissza Háromszék határára, a nyomunkban már ott lihegett egy egyesített orosz-osztrák hadtest, tizenkétezer katonával. Kozákok, gyalogság, tüzérség.
Kászonújfalunál értek bennünket utol, itt megharcoltunk velük, de a jelentős túlerő ellenében meg nem állhattunk, tovább kellett vonulnunk. De mint megtudtuk, a mi jó őrnagyunk nem kívánt elfutni, mindössze arról volt szó, hogy jobb helyet keresett, olyan terepet, amelyen eséllyel vehettük fel a harcot a sokszoros túlerővel. Ez a hely pedig a Csíki-medencébe vezető úton az a hágó volt, amelyet Nyergestetőnek hívnak.
– Honvédek, székelyek! – szólt hozzánk az őrnagy, mikor elértük a hágót. – Nem nektek való az, elfutni, és földjeiteket az osztráknak, muszkának prédául átengedni. Itt megállunk, és bizony álljt mondunk a császárnak is!
Végignézett rajtunk, mert látni akarta, mit is gondolunk most. Mert olyan ember volt ő, Tuzson őrnagy, aki úgy olvasott a katonái lelkében, mint valami könyvben. És ahogy a szemünkbe nézett, láthatta a fényt. Annak a parázsnak az izzása volt ez, amely ott tüzelt minden magyar léleknek a mélyén már több mint egy esztendeje, és amelyet most úgy felszított az ő nagy döntése, mint valami kovácsfújtató.
És mikor látta, hogy mind az egész zászlóalj egyként gondolkodik, bólintott, majd nekilátott a védelem megszervezésének.
Három hatfontos tábori lövegünk volt, először ezeknek kellett helyet találni, olyan helyet, ahonnan a leghatékonyabban lőhették be a hágón átvezető utat. Kijelölték nekik a magaslatot, és a tüzérek nekiálltak az ágyúk elhelyezésének. A hatlovas fogatok ugyan végighúzták őket a Kárpátok útjain, de most nekünk, gyalogos honvédeknek is segítenünk kellett a tizenöt tüzérnek abban, hogy a megfelelő magaslatra azokat feljuttassák.
Először köteleket kellett általvetni a domb tetején álló öles fenyőtörzseken, majd azokkal a kötelekkel a kaptatón végig a három löveget felvontatni.
– A modern harcászat legfontosabb alapelve a földrajzi tényezők lehető legjobb kihasználása – mondta egyszer az őrnagyunk, és ahogy végig a hadjárat során, most is igyekezett e szerint eljárni.
A gyalogszázadokat is ezek alapján osztották el, hogy egyrészt az útra jó rálövésünk legyen, másrészt meg, hogy fedett helyen is álljunk. A századosunk a távolságokat is megjelölte, ahogy az 1842 M puskákkal a legjobb lövés eshet. Száz lépés, ahol az ellen hasára kell célt tartani, kétszáz lépés, ahol a mellére, és háromszáz, ahol már a csákóra.
Kialakítottuk az állásainkat, ahogy azt a rendelkezésünkre álló szűkös idő engedte. Mert tudtuk mi jól, hogy az osztrák parancsnok, Clam-Gallas aligha óvatoskodik sokáig. Sejtheti, hogy nem túl nagy erők állják útját abban, hogy elérje Háromszéket.
Huszárjaink közül néhányan az úton lejjebb, ahol mi már nem is láthattuk őket, foglaltak lesállást, hogy az ellen közeledéséről a zászlóaljat idejekorán értesíthessék.
Miután mi már az elkészült állásainkban voltunk, a fegyvereket kellett megtisztítanunk, mert az előző napi ütközet óta erre még nem jutott idő, elkormolódott puskákkal meg nem vállalkozhattunk komolyabb tűzharcra.
Ezt a műveletet már alkonyi fényben kellett végeznünk, és a parancs úgy szólt, hogy az éjszakát ott, az állásokban töltjük. Nem tudhattuk, mikor érkezik meg az ellenség. Az őrnagy azonban úgy sejtette, ha az egész tábor nem is, de az előőrsük bizonnyal éjszaka is mozgásban lesz.
Igaza volt.
A szabadban éjszakáztunk, mint már oly sokszor, mióta először elhagytuk Székelyföldet. Rövid éjünk volt, és amikor a tüzes augusztusi napkorong a hegyek fölé emelkedett, lovasok tűntek fel az úton. A mi lest álló huszáraink. De még ha huszárformájuk is volt, a jelszót akkor is mondaniuk kellett, különben puskavégre kaptuk volna őket.
Jelentették, hogy közeleg az ellen.
– Ébresztő, legények! – a százados végig járt közöttünk, és mink, tizedesek, megjelentettük neki, hogy mindenkinek száraz a puskája.
Persze, hogy az volt. Jobban óvta azt mindegyik a hajnali harmattól, semhogy hibát találhattunk volna bárkinél is!
Az úton ekkor tűntek fel az első ellenséges katonák. Lándzsás, lovas kozákok voltak. Lépésben jöttek, kímélték a hátasokat, meg talán nem is akarták nagyon lehagyni a hátrébb vonuló gyalogságot, akiket mi még szemmel nem láthattunk.
Négyszáz lépésnyire lehettek a kozákok, mikor az őrnagyunk tüzet vezényelt az ágyúknak.
Rövid egymásutánban villant fel a három löveg csövének torkolata, és három dörrenés hangja gördült alá a hegyoldalon, majd változott egybefüggő robajlássá, ahogy a körüllevő ormok ide-oda labdáztak vele.
Alant kartács vágott a kozákok közé. Néhányan közülük lovastól elhanyatlottak, a többiek pedig káromkodva, kiáltozva adtak nekünk hátat, és az út porát felverve, vad vágtában fordultak vissza.
Közülünk senki sem ujjongott, hiszen nem győzelem volt ez, csupán az ellenséges előhadat ugrasztották meg a tüzéreink. Az osztrák-orosz csapatok így most már tudhatták, hol foglaltunk állást. Clam-Gallas generális immár megtervezhette a támadását.
Nem is kellett rá túl sokáig várnunk.
Először az osztrák kürtök szava jutott el hozzánk. Az éles hang vércsevijjogásként szállt végig a magasba törő fenyők csúcsai fölött. Azután a dobpergést hallottuk, azt, amelyre a gyalogság masírozott végig az alant kanyargó úton, tekintetünktől egyelőre eltakarva. Mintha elrikoltott német vezényszavak is felharsantak volna, mielőtt az első fehér kabátos sor megjelent odalent.
Felnéztem az ágyúk ütegállására, mely fölött ott lengett a háromszínű lobogó. Szövetét golyók lyuggatták már, akárcsak megannyi bajtársunk testét, akikkel együtt vonultunk mindenhova, e zászlót követve. De tépettsége ellenére is büszkén hirdette azt az elszánást, mely őrnagyunk törhetetlen akaratából fakadt. „Eddig, és ne tovább!” Harsogta szavak nélkül a lobogónk, és mindannyian, akik csak feltekintettünk reá, erőt meríthettünk látványából az ütközet előtt.
Odalent, a császári sas lobogója alatt a hauptmann tüzet vezényelt. Eldördültek a puskák, és az osztrák gyalogság sorait lőporfüstbe burkolták.
– Vállhoz! – hallatszott a vezényszó a mi sorainkban is.
– Célt!
– Tűz!
Az első sortűz után máris újratöltöttük a gyutacsos puskákat, és folyamatosan tüzeltünk.
Az ellenség újra és újra támadott. A lövegek csövei, csak úgy mint a puskákéi, a nyári melegben tüzesre forrósodtak.
Peregtek az osztrák dobok, harsogtak a kürtjeik, a fehérkabátosok egyre közelebb nyomultak, és állandóan puskáztak. Sok elhullott közülük a mi golyó- és kartácszáporunk alatt, de nem vonultak vissza.
A második támadást már a tüzérségük is támogatta, egy völgyben, ahol nem láttunk rájuk, felállították a mozsaraikat, és onnan bombáztak bennünket. Eleinte eredménytelenül, majd mind pontosabban. Egyszer a mi állásunkba is bevágott egy gránát, Kis Miklós és Istenes János közlegények életét kioltva. A gyalogság lövéseinek is voltak áldozatai, de mivel mi voltunk jobb helyzetben, egyelőre inkább amazok hullottak.
Néhány óra múlva azonban már olyan sűrűn takarta őket a lőporfüst, hogy nem is igen tudtuk, hova célozzunk. A füst fedezékét kihasználva egynéhány csapatuk olyan közel tudott jutni az állásainkhoz, hogy már szuronyrohammal is próbálkozhattak.
A második század veteránjai azonban keményen verekedtek, és kézitusában szorították vissza őket.
De nem csak ők, hanem az egész zászlóaljunk derekasan állta a sarat. Az osztrák és a muszka váltott csapatokkal ostromolta a hágót, de minduntalan sikertelenül, mindenik kísérlet után véres fejjel kullogtak vissza a völgybe.
Két támadás között, mikor a fölöttünk gomolygó szürke füst megritkult, felnéztem az ágyúállásunkra. A zászlónk ott lobogott, töretlenül hirdette, hogy ez a mi földünk, ezen a hágón most végre megvetettük a lábunkat, és itt is maradunk.
A küzdelem hajnalhasadáskor vette kezdetét, és dél is elmúlt már, mikor végre elhallgattak a fegyverek. A szakadatlan dörejek, melyeket a távolról fülelők semmiképpen sem viharnak, hanem inkább valamiféle szűnni nem akaró pokoli morajlásnak vélhettek, elcsitultak.
A csendben felnyögtek a sebesültek, végre hangot adhattak fájdalmuknak. De csak a fájdalom jajszavai voltak ezek, nem pedig átkok, vagy panaszok. Aki e szent harcban sebet kapott, az nem panaszkodott. Mert Krisztusi sebek voltak azok, áldozati vér folyt ki belőlük, cseppjei pedig megszentelték a földet, melyért kihullottak. És aki elesett e harcban, az boldog lehetett, mert életét a haza oltárán áldozá, mártírrá vált.
Tuzson őrnagy tűnt fel ekkor, végigjárta az állásokat, megnézte magának a kormos arcú, vérző testű, üdvözült tekintetű honvédeket, és jelentést kért a tisztektől.
De a veszteségjelentések mellett egy másik hírt is kapott most, a körül figyelő huszárok egyik osztaga azt jelentette, hogy egy ösvényen, mely állásainkat megkerülve a hátunk mögé vezet, ellenséges csapatot láttak vonulni.
Árulás! A hegyeket ismerő valamely helybeli a császáriak kalauzául szegődött!
Ha a túlerő mögénk kerül, felmorzsolnak minket, itt többé meg nem állhatunk. Az őrnagynak döntenie kellett. Élete legnehezebb döntését hozta meg, mikor ezt mondta:
– Elvonulunk.

Mikor onnan eltávoztunk, bár még dobogott a szívem a mellkasomban, de már nem igazán éltem. Számomra egy esztendő volt csupán az élet, amíg honvéd lehettem. Mert élni csak addig érdemes, amíg lobog a zászló a hegyek ormán.

Szabó Ilona Valéria: Málenkij robot

A történet három, számomra nagyon közel álló emberről szól: a nagyapámról, az édesanyámról és a nagybátyámról. Ez a megtörtént esemény az idők során családi legendává változott, amelyet sokszor felemlegettünk. Az itt leírtak a családtagok visszaemlékezésein és az akkor hét éves nagybátyám időskori elbeszélésén alapulnak. Az emlékfoszlányokat és hiányzó részleteket jómagam, a történet főszereplőjének unokája, saját képzeletemmel egészítettem ki.

A fiatal kisbíró dobpergetve közeledett a kereszteződéshez, arcán a hivatalnokok komolyságával. Tudatában volt feladata fontosságának, az összegyűlt emberek szemében ő most a hivatalos közeg, annak minden jelképével, a vállán lógó dobbal, a katonai sapkára emlékeztető fejfedővel és a lepecsételt hirdetménnyel, amit a sarokhoz érve komótosan ki is bontott.
A könnyű szél magával hozta az édes akácvirág és orgona illatát, de nem az a tavasz volt ez, amikor az emberek megkérgesült lelke megnyílt volna a természet ébredése, a megújulás ígérete előtt. Gyanakodtak. Csendesen és komoran hallgatták, amint a kisbíró mondókáját kántálva rákezdte:
¬– Közhírré tétetik…
Ugyan mi jóra is számíthattak volna? Az elmúlt évek megpróbáltatásai mindenükből kifosztották őket, az utolsó tartalékaikat, ami még megmaradt, a váratlanul, de rendszeresen megjelenő, kósza portyázásra betérő orosz katonák vitték el. A lakosság rettegett és bujkált előlük. A férfiak azért, mert vagy partizánnak, vagy németnek, vagy csak egyszerűen magyar ellenségnek nézték őket, akiket bármikor elvihetnek egy „kis munkára”. A menyecskék arcukat bemaszatolva, fejkendőjüket a szemükig húzva, hátukat meggörbítve bújtak meg a ház valamelyik zugában, ha hírét vették, hogy orosz katonák járnak a közelben.
Mégis… az ütközetek elkerülték őket, orosz csapatok nem vonultak be a faluba. Az ágyúdörgést is csak a közeli nagyvárosból hallották, ahol a németek legnagyobb ellenállást tanúsítottak, és emiatt elkeseredett harcok folytak. Talán ez is volt a szerencséjük. A késésben lévő, Debrecen felé vonuló orosz csapatoknak már nem volt alkalma betérni szabad rablásra a határ menti kis faluba. De a főutat, ahol elvonultak, a párhuzamosan futó vasútvonallal szemben még egy utolsó házsor szegélyezte, amelyet egy széles, vízzel megtelt ártéri terület szigetelt el a falu többi részétől. Ebből az irányból hallották a tankok csikorgását és a gépfegyverek ropogását. Aztán minden elcsendesedett, vége lett az egésznek, vége a háborúnak, de még nem merték elhinni, hogy igaz. Senki sem merészkedett odáig, hogy megnézze, mi történt ott kint, a falu kieső, utolsó utcáján.
A kisbíró éppen a hirdetmény végére ért, összetekerte a paksamétát, amikor meglepetésszerűen egy géppuskás orosz katona bukkant fel az egyik mellékutcából. Eleinte csak néhány fej fordult felé, de mire közelebb ért, már mindenki őt nézte szótlanul, moccanni sem mertek. Szlávosan lágy arcvonásai és sapkája alól kibukkanó szőke haja nem tévesztette meg a falusiakat. Szemükben félelemmel követték mozdulatait, és ahogy közeledett feléjük, a katona is gyanakodva, bizalmatlanul pásztázta az összegyűlt embereket. Előretartott fegyverével utat nyitott magának, és egyenesen a középen álló, egy fejjel a többiek fölé magasodó férfihoz tartott, majd puskájával oldalba bökdöste, és oroszul többször kurtán felszólította, hogy induljon. Az erős felépítésű, harmincas éveinek vége felé járó férfi dús, fekete hajába már fehér hajszálak is vegyültek, és orra alatt sűrű kis fekete bajuszt viselt. Mellette egy tízéves körüli kislány és pár évvel fiatalabb cingár kisfiú téblábolt. A férfi a felszólításra kezével gyengéden eltolta magától a gyerekeket, és szó nélkül, a katona pillantását kerülve, semmiféle ellenállást nem tanúsítva, elindult az országúton, mögötte a gépfegyveres orosz katonával, kifelé a faluból.
Az egész jelenetben volt valami álomszerűen valótlan és kísérteties, ahogy a néhány orosz vezényszón kívül egy pisszenés sem hangzott el, és ahogy az emberek dermedten néztek az országúton távolodó két alak után.
Ekkor, mint egy gonosz varázslatból felocsúdva, az egyik asszony kivált a tömegből, és egyenesen a második ház felé futva hangosan kiabálni kezdett:
¬– Ilonka! Ilonka! Jöjjön gyorsan! Viszik Ferit az oroszok!
Mire a fiatalasszony kifutott a házból, már a két gyerek is ott állt rémülten a kapunál. Az anyjuk ijedten elkapta a kezüket, és magával húzva őket szaladt velük az országút felé. Fejében erének lüktetésével együtt dobolt a gondolat, hogy a gyerekeket nem bánthatják. Az egyik tiszt még azt is megengedte a kisfiának, hogy felmásszon az utcájukban állomásozó egyetlen tankra játszani. Így aztán az idegességtől remegve, levegő után kapkodva biztatta őket:
¬– Feru, Ica, hamar! Fussatok utánuk! Sírjatok, könyörögjetek, ahogy tudtok, hogy engedjék el az apátokat!
A gyerekek futásnak eredtek. Ahogy kiértek az országútra, a távolodó két alak messziről szinte egybeolvadt, amint egymás mögött lépkedtek. Magasan, egyenes tartással elöl az egyik, nyomában, hátának puskát szegezve a másik. A civil és a katona.
A két gyerek akkor érte utol őket, amikor azok az út két oldalán húzódó árteret már majdnem elhagyva készültek befordulni a főútra, a falu utolsó utcasorába. A fiú a katona lábába csimpaszkodott, és hangosan zokogva ismételgette:
¬– Ne bántsa az apukámat! Engedje el az apukámat!
A kislány is hangosan sírt, és ugyanezt kiabálta, a katona karjába kapaszkodva, csókolgatva ott, ahol érte, a karját, a ruháját, a kezét, úgy könyörgött, hogy engedje el az apját. A katona időről időre lerázta, de nem bántotta őket. A férfi, az apa, csak ment egyenesen előre, szótlanul, hátában a gépfegyverrel, egyszer sem fordult meg, és nem könyörgött az életéért. Már legalább egy kilométert tettek meg így, és a katona egyre idegesebbnek látszott, kezdte elveszíteni a türelmét. Végül, amikor a kövesút jobb oldalán egy fasor mellett haladtak el, leterelte őket egy ösvényre.
Ahogy eltávolodtak az úttól, a fák közötti kis tisztáson az orosz, mint az űzött vad a rajta csüngő kutyákat, újra lerázta magáról a két gyereket, aztán ellépett az előtte álló férfi mögül, és néhány méterrel eltávolodott tőlük. A két gyerek már nem a katonához, hanem az apjukhoz futott. Szorosan mellé állva két oldalról átölelték a lábát, szótlanul összeforrtak vele. Már nem kérleltek, és nem sírtak. Az apa is néma maradt. Pillantása még mindig úgy kerülte a katonáét, mint az állatok az emberét, amikor nem akarják ingerelni, felbőszíteni a náluknál hatalmasabb kétlábút.
A katona most a hármas csoporttal szembe került, rájuk szegezett fegyverrel, néhány lépés távolságban tőlük megállt. Másodpercek teltek el így, amíg fontolgatott. Ő van egyedül és azok ott hárman. Ők a család, ő pedig az ellenségük, és az övé a hatalom. Azok ott ellenséges család és ő a katona, akinek meg kell büntetnie az ellenséget. Pillantása most a lány blúzára tévedt, a két apró, szimmetrikus csúcsra, ahol annak bimbózó nőiessége alig észrevehetően domborította az anyagot. Ajkának puha érintését még a bőrén érezte. Lassan nyakától felfelé, egészen a halántékáig elöntötte a vörösség. Ekkor fegyverét hirtelen fel-le mozgatva hadonászni kezdett, felváltva az ösvény felé, majd rájuk mutatva, egy kurta orosz szót ismételgetve. Azok hárman megértették. Hátat fordítottak, és kézen fogva, szorosan egymáshoz simulva elindultak visszafelé az ösvényen, ki a főútra.
Már mentek egy jó darabon, amikor a kisfiú pillantása megakadt az út bal oldalán, az árokban szanaszét heverő tárgyakon. Mi ez a sok holmi? Ezeket észre sem vette idefelé jövet! Összetört bútorok, ruhák és edények egymás hegyén-hátán, még órák is vannak! És az meg mi ott? Egy kéz? Kezek és lábak? Megtorpant.
Az apja szorosabban fogta a kezét.
¬– Ne nézz oda, fiam! Csak egyenesen előre nézz!
Így mentek tovább együtt, hárman a falujuk felé.

Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek

Csak feküdtek csendben, és görcsösen szorították egymás kezét. A sötét, pici szobában semmi sem hallatszott az óra ketyegésén kívül. Foszforeszkáló mutatói gyorsan haladtak előre. Az idő ezen az éjszakán a fiatal pár ellenségévé vált. Nem beszélgettek, már nem volt mit mondaniuk. Csak erősen kapaszkodtak. Róza a férjébe, Jani pedig Rózába, miközben szenvtelenül peregtek a félelem és a bizonytalanság másodpercei…
Olyan boldogok voltak pedig ma reggelig! Jani csókkal vált el feleségétől, Róza pedig, mint jóllakott kismacska, még nyújtózott egyet. Kifesztette erős karját, megropogtatta formás ujjait, eligazította csinos lábán a harisnyát. Rakott a tűzre, meleg legyen, mire ébred és indul munkába Papa is. Számba vette a teendőit. Ma nagymosás lesz. Friss kávét főzött, majd reggelit készített. Mire megterített, mindenki felébredt. Jó hangulatban reggeliztek, a Papa még barackot is nyomott asszony lánya és kamasz fia feje búbjára. Miután a férfinép útnak indult, ők ketten, a Mamával készülődni kezdtek a nagymosáshoz. Róza összerámolta a konyhát, itt lehetett csak helye a mosóteknőnek, a falatnyi helyiségben, amit fürdőszobának rendeztek be, nem fértek volna vele. A víz melegedett a mosófazékban, zúgásával jelezte, közel van a forrásponthoz. Róza a szobájukba ment, összeszedni a szennyest. Jókedvűen dudorászott. Valamelyik ruhájából a földre pottyant egy zsebkendő. A habkönnyű kelme egyik sarkában aprócska virághímzés díszelgett. Janitól kapta ezt a szépséget, és azon a napon szipogta tele először, amikor a férfi megkérte a kezét. Róza arcához emelte, beleszimatolt az illatos anyagba. Az illat, amit érzett, az a tiszta virágillat, melyben benne volt az egész boldog nyár, merengésre készetette. Három hónapja volt még csupán, amikor ő, a nagyon fiatal, és nagyon szerelmes leány, talpig fehérben állt a kedves kis templom oltára előtt, és a körülményeket nem mérlegelve, kábultan, igent mondott annak a férfinak, akit nemrégiben munkába indított. Náluk összeillőbb pár aligha akadt a világon. Róza, a polgári családba született, kedves, mosolygós, illemtudó és művelt leány és Jani, a jóvágású, kicsit régimódi úriember, aki tanítóként dolgozott a polgári fiúiskolában.
Róza vékony, de nem sovány testalkatát anyjától örökölte, sötét hajkoronáját meg inkább a Papától. Laza konytba tekerve viselte derekáig érő, természetes hullámokat vető haját, így az kiemelte világos bőrét, hatalmas, barna szemeit, amelyek mindig vidáman és kíváncsian tekintettek a világra. Jellemét még a fiatalság felhőtlensége jellemezte, olykor kissé szertelenül viselkedett, szerette, kereste is a cinkosságot, önfeledten nevetett, folyton mosolygott. Jani jóval magasabb volt Rózánál. Szőke haját rövidre vágatta. Sötétebb bőrrel áldotta meg az ég, arca férfiasan szögletes formájában mélyen ülő, meleg, kék szemek álmodoztak a boldog jövőről. Jóval komolyabb és józanabb volt, mint Róza, de felesége bájos humora, pajkossága, ami soha nem ment túl a jó ízlés határán, minduntalan megnevetette, lazította amúgy szögletes karakterét.
A fiatalok egy iskolai rendezvényen ismerkedtek meg, Róza öccse, Károly révén, aki abban a fiúiskolában diákoskodott, amiben Jani tanított. Hamar megtalálták a közös érdeklődési pontokat. Majdnem mindenről egyformán gondolkodtak és vélekedtek. A két okos fiatal hamar egymásba habarodott. Jani néhány hónap udvarlás és alapos megfontolás után megkérte Róza kezét. Illedelmesen, szabályosan a Papától. Nemsokára megtartották az esküvőt is, meghitten, egyszerűen, pár közeli rokon részvételével. A városi bérlakás két szobájának egyikét a szülők átadták a fiataloknak, amíg saját lakást nem tudnak szerezni. Róra öccse átköltözött a szülői hálóba, olyan természetes szeretettel tette, nem lehetett visszautasítani. A szép gesztuson még Jani is meghatódott.
A fiatalasszony úgy érezte, gyönyörű napokat éltek! Ő, és a Mama ellátta a családot. Megértették egymást, így a háztartási teendőket, közösen, gyorsan, délelőttönként elvégezték. Mire hazaértek a férfiak, frissen főzött étel gőzölgött az asztalon a patyolat tiszta lakásban. A másnapra szánt, ropogósra vasalt ingek is ott sorakoztak a vállfákon. A fiatalok délutánonként nagyokat sétáltak, vagy barátaikkal találkoztak, elmentek egy moziba, vagy a szomszéd kisvendéglőben hallgatták a zenét, és összebújva táncoltak. Károly szorgalmasan tanult, a Mama kézimunkázott, olvasott, ruhákat javítgatott, néha csendben kártyázott. Papa kedven foteljében délutánokon át olvasgatta a napi újságokat, mert minden betűjük érdekelte. Délután íródtak a családi levelek, üdvözletek, miközben kéjesen szívta el egyetlen pipáját, amit engedélyezett magának.
Vasárnap reggel elmentek a templomba, ebéd után pedig összeültek a nappaliban, megbeszélték, megvitatták a világ dolgait. Társadalmi státuszukhoz képest egyszerűen, mégis tartalmasan éltek. Róza úszott az örömben, ezért nem vette észre a körülötte ólálkodó baljós jeleket. Saját létükön még nem érezték a világ hisztériáját, és mindannyian hárították is kicsit az aktuális híreket, mert más volt a világ történelme, és más a család belső boldogsága. Tudták az igazságot, csak nem akarták elfogadni. Minden nappal egyre kiszámíthatóbb bizonyossággal kúszott közelebb feléjük a gonoszság. Minden vasárnap többet beszéltek róla, hogy szépre alakított életük, a nyugalmuk hamarosan elmúlhat. Feltételes módban folytak a beszélgetések, gondolni sem mertek rá, hogy valósággá válhat. Jani és a Papa mindig közölte az asszonyokkal kik kaptak már behívót. Róza érezte legkevésbé vészesnek a helyzetet, attól sokkal boldogabb volt, hogy objektív legyen, ifjan, szerelmesen csüngött komoly férjén. Az igyekezet, hogy boldoggá tegye őt, betöltötte egész valóját.
– Ez velünk nem történhet meg – lépegetett apró ujjaival Jani karján, miközben nyugodtan szuszogott az ölelésében.
Jani azonban láthatóan nyugtalankodott, és ha nem is mondta otthon, hetek óta azon riadazott, mikor kerül majd ő sorra. Nem is magáért ijedezett, Róza járt az eszében, milyen fájdalom és szomorúság vár rá. Európában évek óta vérszomjas szörnyeteg őrjöngött, és eszeveszett módon tömte magába ártatlan emberek ezreit. Az Úr 1943. évének késő nyarán szinte már mindenhol tombolt a háború.
Róza gondolatai visszatértek az aprócska, de ízlésesen berendezett szobába. Karján a kimosandó ruhákkal, kezében az emlékeket felidéző zsebkendővel, odasétált az ablakhoz. A reggeli párát pillanatok alatt felszívta a felhők alól kibújó aranysárga napsugár. Máris felmelegedett az idő. Szeptember közepe volt, nemsokára beköszönt az ősz. Róza nem szerette az őszt. Az elmúlásra, a minden nap egyre közelebb lévő halálra emlékeztette, szürkének és barátságtalannak látta, akármilyen színesben érkezett is. Rácsodálkozott ő a levegőben uralkodó illatokra, a gyönyörű levelekre, de tudta, nemsokára elszürkülnek, elhervadnak, meghalnak. A gondola is rosszul esett a fiatalasszonynak. Róza a tavaszt szerette, a tavaszt, ami éppoly szertelen, éppoly huncut, éppoly csacska és bohókás, mint ő. A tavaszt, ami szanaszét szórja a minden színben pompázó virágokat, ami feltámasztja a szoknyák alá bújkáló szél fiakat, és langyos esőt permetez a földre. A tavaszt kedvelte. A melengetőt, a bizsergetőt, a szerelmest. Mama és Róza már a nagymosás kellős közepén voltak, beszélgettek, tervezgettek, milyen felsőbb iskolába kellene mennie Károlynak, mi érdekli leginkább.
– Nagyon sokba kerül a tanulása majd – mondta nagy sóhajtással Mama.
– Igen – vette át anyjától a mosott ruhát öblítésre Róza – Ne aggódj emiatt. Segítünk mi! Ekkor kopogtatták meg a bejárati ajtó ablakát. A Mama keze ijedten megmerevedett a mozdulatban, Róza összerezzent, baljósnak, követelőzőnek, türelmetlennek érezte a koppantásokat. Erőtlenül, remegő lábakkal ért az ajtóig, s mire kinyitotta azt, teljes valóját átjárta a félelem. A gangon egy idősebb, egyszerű ruhába öltözött bácsi álldogált. Kezében mappa, válláról keskeny szíjon, kisebb postástáska lógott.
– Erdős Jánost keresem. Itt lakik? – kérdezte tettetett morcossággal.
A bácsi szigorú arca nem illett össze emberséget sugárzó pillantásával. Zordsága, keményre sikeredett hangja inkább a hivatását volt hivatott hangsúlyozni, meleg szemei együttérzést, sajnálatot sugároztak.
– Itt lakik – nyögte a fiatalasszony.
– Az ő kzébe kell adnom a levelet – hangsúlyozta az öreg. Igyekezett közönyösnek maradni.
– Nincs itthon – mondta halkan Róza.
– Magácska kicsodája ennek az embernek?
– A felesége vagyok – válaszolta alig hallhatóan, bátortalanul Róza.
A bácsi valahonnan nagyon mélyről sóhajtott, kinyitottam a mappát. A mozdulattal láthatóvá vált a benne sorakozó borítékok nagy része. Róza abban a pillanatban megérezte a rettegés első jeleit. Az érzés, ami végigszánkázott a testén módfelett idegen volt, soha nem tapasztalt. Szédülni kezdett, gyomra görcsbe rándult. Megérkezett hát! Kifejezéstelen szemmel nézte hol az öreget, hol a kezében tartott dossziét.
– Hát nekem aztán egyre megy ki veszi át azt a nyomorultságot! Alá legyen írva, oszt kész! – rántotta meg a postás a vállát – itt tessen aláírni! Mutatóujjával egy sorra bökött. Kabátja ujjával megtörölte könnyektől fénylő arcát.
– Allergia – magyarázkodott – késő őszig gyötör!
Róza előtt hullámokat vetettek a sorok. Nehezen írt, gyöngy betűi gubancossá, olvashatatlanná váltak. Átvette a borítékot, amit az aláírás után az idős, kidolgozott, ráncos kézből kapott.
– Bocsásson meg nagysád! Ez a kötelességem, de végtelenül sajnálom – búcsúzott. Bokáját katonásan összeütötte, jobb kezét tisztelgésre emelte, de a mozdulat elakadt, valahol a kötelesség és az emberség határán. Róza mereven bámulta a levelet. Könnyes szeme előtt elmosódtak a rányomtatott betűk. A nagy S, a nagy A betűt könnyei homályán át is rögtön felismerte. Többre már nem is volt szüksége. Tudta, hogy még van egy nagy S. A reggelije már a torkában volt, a tenyérnyi fürdőszobában aztán attól is feljebb csúszott, utat tört magának, és egy lavórban kötött ki. Zsibbadt a szája, szeme előtt fényes karikák ugráltak. Feszült a dobhártyája, hajszálnyira volt az ájulástól. Tudatában egészen hirtelenül értékelődött át az idő fogalma, érezni kezdte a múló perceket, a száguldó másodperceket. Huszonnégy óra. Huszonnégy óra, és minden megváltozik. Már csak huszonnégy óra… Soha nem érezte még ennyire, milyen kevés is egy nap. Egy délután, egy éjszaka, ami még megadatott. Férje reggel felszáll egy vonatra, elhagyja őt, mások akaratából, valami olyasmiért, amiben nem is hisz, és ő, az ez idáig boldog fiatalasszony, talán soha többé nem láthatja. Iszonyodott, borzadt, és sírt. Vele sírt a Mama, később Jani, és a többiek is.
Ezen az estén nem volt étvágyuk a vacsorához. Minden olyan valszínűtlen volt, mitha nem is velük történne, mintha csak egy filmen látnák. Ósdi filmen, ósdi, értelmetlen drámát. Mire a fiatalok ágyba kerültek, Róza minden könnyét elsírta már. Szerette volna még egyszer, talán utoljára nagyon szeretni Janit, de képtelen volt átadni magát. Rémes képeket látott, robbanó bombákat, lángoló, széttépett embereket, oszló hullákat, síró özvegyeket. Jani hasonlóan érezhetett, nem erőltette a szerelmet, nem akart felszínesen, kényszeredetten búcsúzni, ettől sokkal mélyebben érzett. A reá váró, fájdalmak, veszteségek és szörnyűségek, az aggodalom Rózáért és a családért, megbénították, testestül, lelkestül.
Csak feküdtek csendben, és görcsösen szorították egymás kezét. A sötét, pici szobában csak az óra ketyegése hallatszott, foszforeszkáló mutatói gyorsan haladtak előre. Az idő múlása most a fiatal pár ellenségévé vált. Nem beszélgettek, már nem volt mit mondaniuk. Csak erősen kapaszkodtak. Róza a férjébe, Jani pedig Rózába, miközben szenvtelenül peregtek a félelem és a bizonytalanság másodpercei…

Friedler Magdolna: Kulcskérdés

Alig vártam, hogy újra kezembe vegyem a könyvet, és ott folytassam végre az olvasást, ahol előző nap abbahagytam: a legizgalmasabb résznél.

*

Azon az éjszakán a hold szokatlanul hosszúra nyúlt árnyékot táncoltatott a pozsonyi Szent Márton dóm sekrestyéjében. A keskeny gótikus ablakon beszűrődő fénynyaláb egy jókora vasládát világított meg, szögletes körvonalát torzan nagyítva fel a szekrényeken. Pántjai megcsillantak a sötétben. A tetejére simuló fehér taftszövet kilenc viaszpecsétje különleges, szent tárgyakat őrzött, olyanokat, amelyek csupán kivételes alkalmakkor szabadulhattak ki a bársonybéléses fogságból. Most, tizenhárom év után újra eljött az idő, hogy kikerüljenek a fényre, a ragyogásba, és főszereplőivé váljanak egy emlékezetes szertartásnak. A ládát ünnepélyes keretek között előző délelőtt szállították át a várból: hatlovas, díszes hintó hozta le, parádés kísérettel. A nép kint állt az utcákon és ujjongott.
A hajnal hótakaróval borította be a várost. Esterházy Miklós nádor pozsonyi szállásának zöld nagykapujához sokféle lábnyom vezetett: tömzsi, hosszan elnyúló, mélyen bevájt, oldalra elcsúszó, redősre taposott, sarkantyúcsillagos. A nagyságos és nemzetes képviselő urak léptei, mint szekérkeréken a küllők, úgy igyekeztek minden irányból a tengely középpontjába, a palatinus házába. Egy óra sem telt el, amikor csizmáikkal friss, ropogós gödröcskéket haraptak ki ismét a hóból, de már egyfelé, a Nagytemplom irányába.
– „Jó uraim, az, ki kegyelmetek közül az koronát látni akarja, jűjön el velem!”
Nagy tisztesség érte azt a tucatnyi magyar urat, aki azon a februári reggelen a nádorral tarthatott. A dóm bejáratánál kapitány cimboráik teljesítettek ajtónállói megbízatást. Esterházy Pál, Balogh István és Wesselényi Ferenc után a kamarást, Barkóczy Lászlót is baráti kézfogással üdvözölték. A kétarasznyi kulcs kényszeredetten csikordult a befagyott zárban, mielőtt az őrkanonok kitárta előttük a kaput. A templom főhajója jóval kisebbnek tűnt, mint máskor. Az elmúlt napokban az eredeti padozat fölé emelvényeket ácsoltak, bordó drapériába öltöztették az oszlopokat, a szentélyt török szőnyegekkel terítették fel, középen egy kisebb, balra egy baldachinnal fedett előkelő trónust emeltek. Impozáns látvány volt. Nem időzhettek azonban sokáig a templomtérben, hiszen mindössze egy órájuk volt a császári pár megérkezéséig, addig végezniük kellett az előkészületekkel.
A két koronaőr kinyitotta a sekrestyét, azon keresztül léptek be a jobb oldali félhomályos helyiségbe, a kanonokok kápolnájába. A ládát már hajnalban átvitték, és az előírások szerint eltávolították róla a pecséteket.
A nádorhoz és a követekhez időközben néhány egyházi elöljáró is csatlakozott. Rövidesen gróf Trauttmansdorff, bécsi főudvarmester jelent meg a terem ajtajában, kezében a láda kulcsait rejtő dobozkával. Kiváltságos pillanat következett, amelynek látványáért és élményéért sok főúr bármit megadott volna. A császári udvar képviselője méltósággal állt meg a vasláda mellett, és a díszes kulcsot a felső zárba illesztette. Izgatott csend kísérte a mozdulatot. Elfordította, a retesz azonban nem kattant. Kihúzta, megint behelyezte, de nem történt semmi. Kijjebb-beljebb tolta, az alsó zárba tette, a skatulyában lévő többi kulcsot is végigpróbálta, a láda mégsem nyílt ki. Zavart moraj futott végig a termen, arra senki nem számított, hogy rossz kulcsokat küldenek Bécsből. A szertartás kezdete vészesen közeledett, gyorsan kellett intézkedni. A nádor parancsa nyersen csattant:
– Lakatosokat ide! Jűjenek hamarjában, ha kell, az föld alól is kerítsék elő űket! Vasárnap vagy sem, az dolog nem tűr halasztást. Szűk óra múltán az mi kegyelmes urunk és az mi kegyelmes asszonyunk megérkezének.
Örökkévalóságnak tűnt minden elvesztegetett perc. A palatinus fel-alá járkált a sekrestyében, idegesen babrálta őszülő szakállát. Negyedszázados politikai pályája során még soha nem került ilyen kínos helyzetbe. Szattyánbőr csizmája visszhangosan kopogott a kövezeten, aranyvirágos vörös selyemdolmánya és panyókára vetett téli, prémes mentéje suhogva úszott utána. Hangoskodást, siető lépteket hallott a főhajóból, megérkeztek végre a lakatosmesterek. A parancs szerint a ládát gyorsan kellett kinyitniuk, úgy, hogy ne tegyenek benne komoly kárt. Sokat vesződtek a feszítővasakkal, mire sikerült mind a tizennégy vaspántot felszaggatni, ám legnagyobb igyekezetük ellenére is benyomódtak a felső és oldalsó lapok. Csak remélni lehetett, hogy nem sérült meg belül semmi. A láda tehát ott állt feltépve, és feltárta páratlan kincseit. Elsőként a vörös selyemmel letakart palást került elő, amelyet aranyfonállal hímeztek még Gizella királyné idejében, utána a sárga bőrből készült királyi cipellő, majd Szent István király pallosa, egy bőrerszényben a hatalmat jelképező országalma, az igazságot megtestesítő jogar, végül réztokban maga a Szent Korona.
Esterházy Miklós megilletődve emelte le a tartó kupolás fedelét, hiszen azt a nemzeti ereklyét tartotta a kezében, amellyel a történelem során minden magyar királyt és királynét megkoronáztak. Érezte, hogy megremegnek ujjai, amikor óvatosan a keresztpántok alá nyúl. Mivel a fejdísz nem mozdult, erélyesebben húzta meg. Ijedten látta, hogy nemcsak a tok deformálódott, hanem a beszakadt boltozat miatt három pánt eltört, és a kereszt szárának végén lévő kis gömb is benyomódott. Ha erősebben emeli, leszakadhat a korona felső, latin feliratos része. Nem volt választása. A hozzá közel álló Zákány Andrástól, Borsod vármegye követétől kérte el annak tőrét, és azzal feszegette ki tokjából a szent tárgyat. A koronázási jelvényeket a ládából kivett vörös bársonypárnákra helyezték. Eligazították az országalmát, a jogar hegyikristály gömbjéről lefutó láncocskákat, a koronával azonban meggyűlt a bajuk.
A kilenc ékköves csüngőt gondosan elrendezték, de a kereszt nem akart egyenesen megállni. Mivel fogytán volt az idő, úgy hagyták, és mindannyian kivonultak a kápolnából. Esterházy Miklós az ajtóból még visszanézett a szétszaggatott láda romjaira. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen durván fog valaha ezekhez a nagy becsben álló kincsekhez nyúlni. Rossz lelkiismerettel hívta félre a nagyurakat, és megeskette őket, hogy az incidensről soha senkinek nem tesznek említést. A sekrestye mosdótáljában aztán, mint annak idején Pilátus, megmosta a kezét, hogy letisztítsa róla a rombolás szennyét. A dómból kilépve látta, hogy a császári pár, III. Ferdinánd magyar király és hitvese, Mária Anna spanyol infánsnő aranyozott hintaja közeledik.
A császárné a sekrestyéből balra nyíló kápolnában öltözött át. Mivel igen kevés idő állt rendelkezésére, pozsonyi szállásán, a vár pazar lakosztályában udvarhölgyei már mindent előkészítettek. Hosszú barna haját berakták, kontyba feltűzve gyöngysorral díszítették, és ráhelyezték a házi koronát. A templomban csupán ünnepi felsőruháját kellett átvennie. A legújabb spanyol divat szerint készült koronázási díszöltözeten tucatnyi varrónő több hónapig dolgozott. A harang alakú, egyszerű vonalú abroncsos ruhát fehér, márványmintás brokátból varrták, szegélyeit arannyal hímezték, a deréktól lefutó részt magyaros motívumokkal ékesítették. Elejét kék és arany virágminták tették kifinomulttá, övrészén, mellkasán, a vállnál és a kézelőknél ékkövek csillogtak. A szűk ruhaujjak végét rakott fodor, a nyakrészt merevített csipkegallér keretezte. Az uszályos, aranypaszományos bársonypalást a hideg dómban egyszerre volt meleg, előkelő és tetszetős.
Pontban tíz órakor a várban ágyúk dördültek és ünnepien kondultak meg a pozsonyi dóm harangjai, hogy az embereknek a város túlsó felén is hírül adják: Mária Annát most, az Úr 1638. évének február havában, annak 14. napján koronázzák magyar királynévá. Miután a császár elfoglalta helyét a baldachin alatti trónszéken, megszólalt a csengő, felzúgott az orgona, a zenekar és a kórus belevágott a bevonulási ének hangjaiba, a menet pedig elindult a sekrestyéből az oltár felé. Elöl huszonhat prépost, apát és püspök haladt, utánuk következett az esztergomi érsek, az eskükeresztet vivő főkapitány, majd a váradi püspök a csókkereszttel, a tárnokmester az országalmával és az országbíró a jogarral. A Szent Koronát az ország első embere, Esterházy Miklós vitte. A császárnét két oldalról a győri és a veszprémi püspök kísérte. A tribünökön helyet foglaló előkelőségek fürkésző pillantásokkal méregették a harminckét éves, kiváltságos fiatalasszonyt, de az átható tömjénfüsttől alig láttak valamit. A szentélyben mindenki elfoglalta a helyét, Mária Anna az oltárral szemközti trónusról egy lopott, a ceremóniarendben nem szereplő mosolyt küldött a császárnak, és kezdetét vette az ünnepi szentmise. Amikor legközelebb észrevétlenül a férjére nézett, a kórus éppen a 148. zsoltár verseit énekelte: „Dicsérjétek az Urat! Földi királyok és minden nemzet, fejedelmek és a föld bírái!”
A koronázás szertartása az evangélium után következett. A leendő királyné fennkölten előrelépve térdelt le az oltár lépcsőjére.
Tekintetével végigkísérte, amint Esterházy Miklós a magyar hont megtestesítő ereklyével lassan közelít. Most látta életében először a zománclapokkal borított, ékköves aranyfejdíszt. Gyönyörűnek találta. Az érsek felemelte a Szent Koronát, és a császárné jobb vállához érintette. Ez a szép szokás jelképezte, hogy férjének, III. Ferdinándnak mindenkor támasza lesz az uralkodásban. A királyné a rendkívüli pillanatban mélyen belenézett Lósy Imre szemébe, de abban áhítat helyett valami furcsa zavarodottságot látott. Hiába volt tőle karnyújtásnyira, mégsem tudta kiolvasni az érsek gondolataiból a rémült kérdést: miért áll ferdén a korona keresztje?

*

Összerezzentem, amikor az úrfelmutatás majd négyszáz évvel korábbi csengetésével egyszerre szólalt meg a jelenben a kaputelefonunk. Megérkeztek a lányomék. Hároméves kisunokám rögtön beszaladt a szobába.
– Mami, mami!
Puszit cuppantott az arcomra, majd megsimogatva az asztalon fekvő könyv borítóján a színes képet, ezt mondta:
– Szent kojona! Szejetem.

A történet férjem − Dr. Pálffy Géza, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport-vezetője − történeti kutatásain alapul.
Forrásmunka: http://www.iti.mta.hu/Szorenyi60/Palffy.pdf

---

Sok szeretettel gratulálunk a sikeresen szerepelt és helyezett alkotóknak!