IMÁDOM AZ ORCHIDEÁKAT
Imádom az orchideákat.
Színeiknek dús kavalkádja
mint egy mágnes vonzzák szemeim.
Felvillanyoznak és feldobnak,
ugyanakkor meg is nyugtatnak.
Csupa csoda mind egytől-egyig!
Akár fehér, vagy cirmos lehet,
nekem a lila a kedvencem.
Gyönyörködve dalra fakadok.
Lágyan, mint hajó a tengeren
ring szirmaikban tekintetem.
Elszakadni tőlük nem tudok.
Én orchidearajongó vagyok!
Budapest, 2017. szeptember 5.
- Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
Egy válasz
Derűs hangú, mosolyra fakasztja az olvasót.
A cím röviden, tömören és büszkén közli a lényeget. Az utolsó sor ennek még büszkébb megismétlése. Fokozása.
Gyönyörűen leírja a vers ezt az érzést, ezt a viszonyt. Ugyanakkor nem extrém formában, nem ódaszerűen.
Felfigyelhetünk a virág és az ember kapcsolatára. A virág, egy egyszerű kis létező mint az ember békéjének-örömének forrása. Talán kissé degradáló is lehet…