Az év diák írói és költői – 2017.

2018. február 4-én rendzetük meg Budapesten, a Csokonai Művelődési Központban „Az év diák írója és költője 2017.” pályázatunk eredményhirdetését és díjátadását, valamint az „Ez minden” című diák antológia bemutatását, ami a pályázatra beérkezett helyezett és sikeresen szerepelt alkotásokat tartalmazza. Az alábbi cikkben közöljük a rendezvényen készült fotókat a jelenlévők nevével, a helyezettek névsorát, valamint a cikk végén letölthető a teljes antológia elektronikus változata is.

A 6-9 éves korosztály végeredménye:
1. Bereczki Vivien: Mese a felnőtteknek
2. Kolarics Árpád Gyula: Tavasz

 Bereczki Vivien • Mese a felnőtteknek

Ha egyszer a Földet, mi irányíthatnánk gyerekek,
birtokunkba vehetnénk, utcákat, házakat, tereket.
ezen a világon soha többé nem lenne háború,
ez miatt senkit sem emésztene méla bú.
Az értelmetlen halál sehol nem kaszálna,
végre minden ember lelki békére találna.
Elnémulnának a fegyverek a felnőttek kezében
Béke lenne úrrá, akár egy gyönyörű mesében.
Földünkön minden gyerek biztonságban élne,
a gyűlölet árnyékától többé nem is félne.
Ki honnan jött azt már senki sem nézné,
az értékeket belső érték szerint mérné.
Az egész világ egy nagy játszótér lenne,
csupa vidámsággal, minden jóval benne.
Nem lenne sehol könny, csak mosoly és béke
Szép álmokat Felnőttek, a mesénknek vége!

A 10-14 éves prózaíró kategória végeredménye:
1. Péntek Kamilla: Fiona legkedvesebb ajándéka
2. Fodor Zsombor: A bronz doboz
3. Sándor Zsófia: Tomi emlékére

 Péntek Kamilla • Fiona legkedvesebb ajándéka

A déli ebédnél a férjem, Imi egészen váratlanul, két harapás között megkérdezte, hogy milyen ajándékot szeretnék kapni tőle karácsonyra. Tanácstalanul bámultam bele az előttem gőzölgő zöldséges raguba, és nem igazán tudtam felelni a kérdésére. Olyasmit mondtam, hogy egy jó könyvnek vagy egy illatos parfümnek nagyon örülnék, s ezzel le is zárult a téma, mert Imi
elégedetten bólintott és feljegyezte a kívánságaimat a fejében íródó listájára, s vidáman folytatta az ebédet, észre sem véve, hogy én meg csak ültem és ültem vele szemben és révetegen pislogtam magam elé.
Az ajándék szó egy réges-régen elfeledettnek hitt emléket élesztett újjá bennem. Azt hittem, hogy sosem fogok többet arra a napra, s arra az órára gondolni, de tévedtem. A képek úgy törtek elő, mint egy szunnyadónak hitt vulkán fortyogó lávája.
Kereken 30 évet repültem vissza az időben, s a ragu illatával átitatott konyhából egy szempillantás alatt a 2. osztályos koromból jól ismert tanteremben találtam magam.
Ott volt mindenki. Az osztálytársaim, az asztalok, a székek és a képekkel, valamint nyelvtani szabályokkal ellátott plakátok is a falakon. Az ajtó fölötti óra pár percet késett, de ezt már megszoktuk.
Egy hideg, téli nap volt és a diákok egytől egyig izgatottan lesték, hogy mikor üt már tizenegyet a nagymutató, s kezdődik el végre az a magyar óra.

Egy különleges általános iskolába jártam. Azok a szülők íratták be ide a gyerekeiket, akik azt szerették, hogy a fiaikból és lányaikból valamilyen művész váljon nagy korában. Több ének, rajz és magyar óránk volt, mint a többieknek, és a színház meg a mozibérletünk is több előadás megnézésére adott lehetőséget. Mindnyájan roppant büszkén gondoltunk magunkra, és már akkor tudtuk, hogy mik akarunk lenni felnőttként. Tóth Berci például londoni operaénekesként, Lövészi Anna pedig festőművészként képzelte el magát. Én nem igazán láttam magamat még semminek, de mindenki azt tanácsolta, hogy legyek színész, amiért nagyon szépen szavaltam a Petőfi és Arany verseket.
Na, de miért is epekedtünk annyira a magyar óra után? Nos azért, mert aznapra adták fel az első fogalmazás-írás feladatot. A tanárunk szerint minden fajta művésznek – énekesnek, festőnek és színésznek egyaránt – kitűnően kellett, hogy tudjon fogalmazni, hiszen pályájuk során számtalanszor kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy egy leírást kell adniuk önmagukról, vagy az előadásukról, festményükről, színdarabjukról, stb.
Emiatt mindenki szörnyen komolyan vette ezt a feladatot, a legtöbben még aznap délután megírtuk a magunk kis művét, amikor kiadták házi feladatnak. A magyar órán pedig elérkezhetett az a pillanat, hogy fel is olvashattuk!
„A legkedvesebb ajándékod, amit valaha kaptál.” Ez volt a fogalmazás címe. Éva néni, a tanárunk azt is kérte mellé, hogy hozzuk el és mutassuk is be az ajándékunkat, hogy mindenki megnézhesse és le is ellenőrizhesse, hogy illik-e rá a leírás. Gondosan és féltve vigyázott füzetekkel és nagy szatyrokkal volt tele az osztályterem hátsó része. Izgatottan pislogtunk arrafelé, kíváncsiak voltunk, hogy ki írt a legszebben és ki kapta a legjobb ajándékot.
A fali óránk szerint 11:02-kor becsengettek és Éva néni – a magyartanár – hajszálpontos volt, mint mindig. Szigorú ábrázattal állt meg a tábla előtt és szúrós szemekkel nézett végig rajtunk vastag szemüvege mögül.
– Jó napot, kis művészek! – szólalt meg aztán.
– Jó napot, tanárnő! – válaszoltunk kórusban.
– Foglaljatok helyet és vegyétek elő a füzeteiteket! – utasított minket. – Valaki legyen szíves az ablakot is csukja be, mert meg fogunk itt fagyni. Gyanítom, hogy nem jégszobroknak szeretnétek felolvasni a fogalmazásaitokat.
Ezen kuncogtunk, kedveltük Éva néni rideg, de ugyanakkor szórakoztató humorát.
– Rendben van – folytatta a tanárnő. – Ma nem a 2. osztályba jöttem be, hanem egy olvasó estre. Én leszek a vendég, ti pedig a híres irodalmárok, akik felolvassák a műveiket. Egy csésze kávét is hoztam, hogy még jobban érezzem magam, miközben bennetek hallgatlak. Remélem, az „est” végeztével elégedett lehetek majd veletek. Kezdjük is! – kiáltotta. – Az első Andoki Letti, már jöhetsz is, művésznő!
Letti felpattant, megmarkolta a füzetét, a hóna alá csapta a szatyrát és az osztály elé sietett. Szőke haja két fonott copfban szállt utána, kék szeme lázasan csillogott.
– „A legkedvesebb ajándékom” – olvasta – A legkedvesebb ajándékomat tavaly születésnapomra kaptam a szüleimtől. Anyu és apu mindig is tudták, hogy balett-táncos leszek és hogy az igazi balett-táncosok milyen ruhában és topánkában táncolnak a versenyeiken. Ezért a nagybácsikám segítségével felvették a kapcsolatot egy… moszkvai varrónővel, aki az ottani táncosok ruháját szokta elkészíteni és varrattak vele egyet nekem is. Tele van csillogó kristályokkal és olyan puha, mint egy jegesmedve bundája. A topánkában pedig olyan spiccet csinálok, mint… Ana Kris-ta-kova, a leghíresebb balett-táncosnő!
Letti letette a füzetét és leráncigálta a szatyrot a ruhájáról. Tátva maradt a szánk, és egy másodpercre a szemünket is be kellett csuknunk, a sok drágakő ugyanis túlságosan csillogott a lámpafényben. A szoknyának karcsú derekat és hullámos, hátul hosszabb aljat szabtak, míg a nyakrészét úgy készítették el, hogy úgy tűnjön, mintha jégcsapok és hópelyhek fagytak volna oda.
– Táncoljak benne? – kérdezte Letti, s az arca csak úgy sugárzott a boldogságtól, amiért ennyire elkápráztatott minket az ajándékával. – Tudom a Hattyúk tavának az első részét…
– Talán majd óra végén, ha lesz rá idő – mondta Éva néni. – A következő Barát András!
András is pattogósan ment ki és olvasta fel az irományát, az ajándéka megmutatásával azonban rengeteg időt szánt eltölteni. Magas és nyúlánk fiú volt, s éltetvén a családi hagyományokat zenésznek készült. Egy harmonikát hozott magával, ami elmondása szerint egy nagyon híres harmonikásé volt még az 1800-as évekből, s megengedte, hogy végigfuttassuk rajta az ujjunkat.
Elhűlve érintettük meg a kis hangszert, amit egy világszerte ismert művész vett a szájába és karistolt végig a bajuszával.
Ceglédi Katának egy párizsi parfüm nőtt a legjobban a szívéhez; Diósi Dani kidüllesztett mellekkel mutatta meg nekünk az unokatestvérétől kapott életnagyságú írországi manó szobrot (amit képes volt egy szatyorba gyömöszölve elcipelni az iskolába); Egresi Olivér pedig az újonnan szerzett kazettás magnójáról írt egész jó beszámolót és meg is szemlélhettük a gépezetét, de csak messziről, mert nem volt hajlandó körbeadni, nehogy baja essék.
– Az ujjaitok nyoma is meglátszana rajta és szörnyen bepiszkítaná – magyarázta.
– … Faludy Fiona! – szólította a soron következőt a tanárnő.
Fiona lassacskán felállt és a tábla elé sétált. Szorosan a fal mellett ment, de így is mindenkinek feltűnt, hogy se füzet, se szatyor nem volt nála.
Fionát egyébként nem igazán ismertem. Sosem beszélt és az órákon sem volt túl aktív. Senki sem tudta kitalálni, hogy vajon milyen céllal iratkozott be ebbe az osztályba, hogy milyen művész szeretett volna lenni. Csak kizárni tudtuk a lehetőségeket, megjelölni már nem nagyon. „Színész biztos nem lesz, mert azoknak nem árt néha beszélni is – mondták az osztálytársaim és az én szüleim, amikor egyszer szóba került a lány.
– Lehet, hogy festő lesz, vagy esetleg író? Nem, ebben a lányban nincs semmi fantázia! Csak bámul ki az ablakon és számolgatja a faleveleket. Se ő, se az anyja nincs tisztában vele, hogy ezzel a „tevékenységgel” soha nem lesz belőle semmi!”
A nagy kérdés az volt, hogy ott, magyar órán mi fog történni…
– Hol a füzeted, a kezedből akarsz olvasni? – kérdezte Éva néni, mire mi újra kuncogni kezdtünk.
Fiona nem felelt, csak állt egy helyben és a cipőjét vizslatta. Barna haja az arcába lógott, szemüvege pedig néha visszatükrözte a lámpa fényét.
– Nem írtad meg a fogalmazást? – faggatta tovább a tanárnő.
– Nem – felelte Fiona. Még mindig lefele bámult, mintha félne felnézni, de érdekes módon a hangjában nem csengett rémület.
– És miért nem, hm? Halljam!
– Mert erről nem lehetett írni. Nem tudtam.
– Akkor legalább miért nem hoztad el?
– Ezt elhozni sem lehetett – suttogta Fiona.
– Nem értelek – csóválta a fejét Éva néni. – Mi az, hogy nem lehetett elhozni? Hát megfogod és belerakod egy szatyorba! Látod, Letti még ezt a csodálatos, kristályokkal teli szoknyát is megmutatta nekünk, a szoborról meg már ne is beszéljünk…
– Tényleg ne beszéljen! – csattant fel hirtelen Fiona. Felemelte a fejét és tüzesen nézett ránk meg a tanárunkra. – Fogalma sincs itt senkinek semmiről, de azért mindenki ki akar oktatni! Azt sem tudják, mi a legkedvesebb ajándékom, akkor miért akarják nekem megmagyarázni, hogy hogyan hozzam el?
Egy pillanatra teljes csend települt az osztályra.
– Talán azért nem tudjuk mi az, mert nem írtál róla fogalmazást – mondta aztán fagyosan Éva néni.
Fiona várt egy kicsit a válasszal. Egyre mélyebben fúrta bele a tekintetét a padlóba, miközben halkan így felelt:
– Mondtam, hogy nem tudtam róla se írni, se elhozni. Adjon valami más címet a fogalmazásomnak és holnapra elkészítem, sőt, még meg is mutatom.
– Nem – jelentette ki a tanárnő. – Ha nem tudtad leírni, próbáld meg elmesélni. Most!
Fiona megint felnézett. Egy pillanatig viaskodott önmagával, aztán nagy levegőt vett és belefogott:
– Körülbelül egy hete történt. Hazafele igyekeztem innen, az iskolából és nagyon szedtem a lábam, mert farkasordító hideg volt, talán még emlékeztek. Olyan piros lett az arcom, mint egy alma, a lábujjaim pedig le akartak törni a helyükről. Egyedül azzal tudtam lekötni a figyelmemet, hogy a számon kifújt levegő felhőszerű gőzével játszottam. Megpróbáltam mintákat formálni belőle.
A Zrínyi híd környékén jártam már, amikor egy boltív alá vitt be az utam, ahol… ahol találkoztam vele. Az öreg nénivel. Ott fagyoskodott a földön ülve. Igyekezte beburkolni magát egy pokróccal, de az sem ért sokat. Még pirosabb és még fagyosabb volt mint én. Se sálja, se sapkája, se kesztyűje
nem volt. Amikor megláttam, megtorpantam. Magam sem tudtam, hogy miért, át is futott az agyamon ez a kérdés és emlékszem, tovább is akartam lépni, de a lábaim nem mentek egy tapodtat sem előre. Szó szerint a földbe gyökereztek.
De akkor persze már a szívem se lett volna képes otthagyni a nénit. Közelebb araszoltam hozzá és odaadtam neki a kesztyűmet. Először nem akarta elfogadni, azt mondta, hogy mivel csak egy pár van, valamelyikőnk keze fázni fog, s inkább az övé legyen az, mint az enyém. De én ragaszkodtam
hozzá, hogy csak vegye el. Segíteni akartam neki, mert nagyon megsajnáltam. Amikor a kezébe nyomtam a kesztyűt, rám nézett és elmosolyodott.
Visszafojtott lélegzettel vártuk a folytatást, de Fiona nem szólalt meg újra, hanem ismét láthatatlan foltokat kezdett el keresni a cipője orrán.
– És… és hol volt szó itt ajándékról? – kérdezte egyszerre Andoki Letti, Barát András, Ceglédi Kata, Diósi Dani és Egresi Olivér.
– A legvégén, csak talán elkerülte a figyelmeteket – mondta Fiona csendesen. – Sose láttam még olyan szép és meleg mosolyt, mint amilyet a nénitől kaptam. Örökké emlékezni fogok rá és örökké látni fogom magam előtt.
Az osztályterem lassan elhomályosult, a padban ülő diákok értetlen arcának a helyét a konyhafalat díszítő kör alakú képek vették át, a szappan és párizsi parfüm illata helyett pedig az újfent előttem gőzölgő ragué csapta meg az orromat.
Pislogtam párat, s megráztam a fejem. Teljesen úgy éreztem magam, mintha egy időutazáson lettem volna, csodálkozva konstatáltam, hogy csak pár perc telt el a „jelenben”, míg a múltban körülbelül negyvenöt.
Rápillantottam Imire, aki éppen végzett az ebédjével, s tovább fűzte a karácsonyi téma fonalát.
– Szóval boldog lennél, ha egy könyvet kapnál, igaz? Hallottam, hogy megjelent néhány nagyon klassz az elmúlt hónapokban, például…
– Imi! – szóltam rá hangosan, majd szelíden folytattam: – Rosszul mondtam az előbb, nem kérek se könyvet, se parfümöt. Csak azt, hogy ölelj majd át jó szorosan és mosolyogj rám egyet.

---

A 10-14 éves versíró kategória végeredménye:
1. Balog Péter: Mars-versek
2. Gebri-Horváth Bence: Kütyük
3. Beck Brigitta: Rettegett oroszlán

 Balog Péter • Mars-versek

– 1 –

A Mars eljött ide látogatóba,
De nem vették be a lakodalomba.
Kérte a többieket: „Kérlek, kérlek!”
Ők azonban azt mondták: „Tünj el végleg!”

A sárga bolygó nem akart menni,
Mással kellett hazakergetni.
Mars! – szóltak – Mars innen!
A bolygó hazalibben.

Szomorú a Mars,
Mert azt mondták neki: Mars!
Bolygó, gondolkodj el ma,
Hogy miért küldtek haza!

– 2 –

Milyen narancssárga homokon élni?
Csak menj el a Marsra lakni!
Van ott vajon egy szomszéd néni,
Kivel tudnék beszélgetni?

Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs,
De van a Marson egy kincs:
Meg tudsz élni kupolákban,
Ide-oda utazhatsz űrszondával!

A 15-18 éves prózaíró kategória helyezettjei:
1. Magyar Boglárka: Apám temetése
2. Lázár Diána: Papó
3. Doman Flóra: Miért pont én?

Magyar Boglárka • Apám temetése

18 éves voltam, amikor apám meghalt. Polgári temetést rendeztünk neki. Sokan eljöttek. A feketébe öltözött embertömeg hatalmas tintapacává olvadt össze a mély gödör mellett. Csak a virágok, egyedül azok voltak színesek mindenfele. Átütöttek a novemberi ködön, elűzték a szürkeséget gyönyörű pompájukkal.
Apámat mindenki gyűlölte. Még én is. Mégis itt vagyok. Eljöttem a temetésre, mert kötelezőnek éreztem, mert úgy illik, mert anyám is mondta… mert mégis csak az apám.
Tudom, hogy a többiek sem azért jöttek el, mert búcsúzni szeretnének. Mindenki látni akarta, hogyan temetik el. Mindenki égett a vágytól, hogy a saját szemével láthassa azt, amit már évek óta látni akart. Látni apámat meghalni.
A koporsót lassan eresztették a gödör mélyére. Az összes szem feszülten figyelt, hátha csak a bolondját járatja velük, hátha ez is egy rossz vicc, és biztosan mindjárt nevetve fog apám kiugrani, és azt kiabálni, hogy bevettétek, nem is haltam meg, csak vicc volt az egész. Megrendezett kis komédia, hogy végre jót szórakozhassak rajtatok.
Anyám szerette apámat. Ő volt az egyedüli, aki végigbőgte a temetés minden másodpercét. Akkor szakadt el nála a cérna, amikor a koporsót elkezdték betemetni, és rákerült az első lapát homok. Anyámban ekkor tudatosult, hogy nincs visszaút. Az eddiginél jobban rázkódott a sírástól, könnyei patakokká duzzadtak. Annyira hangosan sírt, hogy valaki gyengéden megfogta, kiterelte a tömegből, és megpróbálta halkan megnyugtatni.
Más nem sírt. Az a sok ember mind azt várta, hogy az utolsó porszem is a helyére kerüljön. Végignéztem az arcokon. Néhányan tartották magukat, néhányan felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől. Mosolyogtak. Mosolyogtak egy temetésen. Apám temetésén.
Amikor kisebb voltam, én sohasem mosolyogtam apám jelenlétében. Amikor hazaért, erősen csapta be maga után a bejárati ajtót, és mi anyámmal máris tudtuk, hogy hosszú este elé nézünk. Apám először betántorgott a konyhába. Puff. Elesett. Anyám segített neki felállni. Apám ilyenkor mindig szitkozódva tápászkodott fel. Puff. Megint visszaesett. Négykézláb elmászott a konyhaasztalig. Anyám mindenfélét elé pakolt; kenyeret, szalonnát, kolbászt, sajtot, mindent, amit otthon talált. Apám mohón falni kezdett, meg se szólalt, nem köszönte meg a vacsorát sem.
És amikor inni kért, anyám reszkető kézzel, de készségesen nyújtotta oda az üveget. Minden áldott este.
A sírásók befejezték a munkát. Most következtek a virágok. Egy emberként indult a tömeg, hogy a frissen beásott sírhalomra rátegye a virágokat. Egyedül én maradtam a helyemen. Szótlanul álltam, és vártam, hogy mindenki befejezze a tiszteletadást. Voltak, akik nevetve távoztak, beszélgettek, és boldogan jegyezték meg, hogy az élet ismét megoldott egy problémát.
A temető kiürült. A kora novemberi est fátyla kezdett a temetőre telepedni. A levegő lehűlt, az ég beborult, és ahogy ott álltam, mint egy szobor fekete kabátban és kalapban, egyszer csak a kabátomra szállt valami fehér. Egy hópihe. És felnéztem, és láttam, hogy ezer, meg ezer hópehely száll felém, és apám sírjára, hogy betakarja. A hó belepte a homokbuckát, az egész temetőt, és a fekete kabátból fehéret csinált. Lehunytam a szemem. Csak egy pillanat volt az egész, hogy érezzem a friss hó illatát elegyedni a tél szagával. De amikor kinyitottam, egészen más lett minden. Eltűntek a sírok, a temető… csak a friss, puha hó maradt meg, és egyre sűrűbben, és sűrűbben hullott alá.
A távolban megpillantottam egy alakot. Magas, szövetkabátos alak volt, aki háttal állt nekem. Közelebb mentem hozzá. A hó ropogott a lábam alatt, de ahogy a hátam mögé néztem, nem láttam lábnyomokat. Mikor odaértem, megszólalt, anélkül, hogy hátra pillantott volna.
-Szervusz fiam.
– Apa…?
– Búcsúzni jöttem.
Éreztem, hogy idegesség lesz rajtam úrrá. Tudtam, hogy apám ezt direkt mondta, hogy bosszantson, még most is, amikor valószínűleg utoljára látom.
-Igazán nem kellene velem úgy bánnod, mint…
– Mint régen? – vágott hirtelen a szavamba. – Ezt akartad mondani, ugye?
Nem feleltem. Néma hallgatásba burkolódzva hallgattuk együtt a szél süvítését. Arca fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint amikor meghalt. Bőrén nem látszottak a ráncok, és egyáltalán nem volt olyan sovány, mint amire emlékeztem. Mintha teljesen kicserélték volna tetőtől talpig.
– Miért nem anyától búcsúzol inkább? Ő volt az egyetlen, aki megsiratott… az egyetlen, aki kicsit is szeretett.
– Tudom.
– Dehogy tudod! El sem tudod képzelni, hogy mit tettél velünk! És anya képes volt hinni benned! Képes volt hinni abban, amiben már legalább 10 éve senki! Ő volt az egyetlen, érted? Ő!
Az indulat felfűtött, de meg kellett állnom levegőt venni. Apám kifejezéstelen arccal bámult rám, és egy cseppnyi megbánás se látszott rajta. Teljesen közömbös maradt.
Már megint hiába jártattam a számat.
– Hallgatnom kellett volna rád.
– Elcseszted a gyerekkoromat.
– Tudom.
– Dehogy tudod!
Szabadulni akartam tőle, és szabadulni akartam az összes emlékképtől, ami vele kapcsolatos.
– Emlékszem arra az estére… – Kezdte halkan, éppen úgy, hogy csak egyedül az hallja, aki közvetlenül mellette áll. – amikor beleittam az üvegbe, és víz volt benne.
– Felordítottál.
– Igazából örültem.
– Mégsem tetted le a piát.
– Mert nem tudtam.
Hallgattunk. Megint a csönd, és megint a szél zúgása. De érdekes módon nem fáztam. A virágok, amiket a temetésre hoztam, még mindig a kezemben voltak. Már teljesen elfagytak szegények. Belepte őket a hó.
– Vége van már a búcsúnak? Tanulnom kéne… Egy hét és zh.
– Persze… Ne haragudj… csak látni akartalak, fiam.
– Semmi gond… Igazából kösz, hogy utoljára meglátogattál.
– Sosem fogom megbocsátani magamnak, amit veletek tettem.
– Ne aggódj, én sem.
A kép halványodni kezdett, és apám közben végig engem nézett. A szája nem mozdult, fapofával bámult engem, de a hangja mégis megszólalt a fejemben.
– Menj be a dolgozószobámba fiam, és vedd el az asztalról, ami téged illet.
Apám dolgozószobájáról tudni kell, hogy sosem dolgozott benne. Életemben összesen kétszer néztem be, és sosem fogadott bent szívderítő látvány. Koszos üvegek, szemét, és papírok a földön. Anyám is nagyon ritkán járt csak be oda.
Amikor felébredtem, nem a temetőben voltam. Először nem értettem, miért van olyan meleg. Kinyitottam a szemem. Anyám hajolt felém aggódó arccal, mögötte a nagyszüleim, a szomszédok, és anyám legjobb barátnője. Mindenki úgy nézett rám, mint egy halottra, aki föltámadt.
– Mi az? Hol vagyok?
– Hát nincs baja! – kiáltott az egyik szomszéd.
– Azt hittük, megfagytál! – harsant fel a nagyapám.
– Elájulva talált rád a gondnok. Még jó, hogy volt nálad telefon! Azon értesítette anyádat!
Mindenki éljenzett, és megkönnyebbült. Mosolyogtak, és megölelték egymást örömükben. Egyedül anyám maradt csendben, némán ült az ágyam szélén, és mosolygott.
– Jól vagy, kincsem?
Sírva a nyakába borultam. Olyan szorosan öleltem, olyan hosszan, mint eddig még soha. Azt akartam, hogy ne érjen véget a pillanat, hogy örökre így maradjunk.
De véget ért.
Eszembe jutott apám, a látomás, a temetőben történt dolgok. Eszembe jutott, hogy csak tőlem búcsúzott, hogy megbánta, és eszembe jutott az íróasztala és a dolgozószobája.
Villámgyorsan pattantam ki az ágyból, majdnem felestem a paplanban. Pizsamában indultam az ajtó felé. A család és mindenki, aki a kis szobában volt, tátott szájjal bámult utánam. Én céltudatosan lerobogtam a lépcsőn, át a nappalin, és megálltam a hatalmas ajtó előtt. Pont úgy, mint régen, amikor az ajtó sokkal hatalmasabbnak látszott, sokkal sötétebbnek. Lassan a kilincsre helyeztem a kezemet.
– Mit csinálsz?
Anyám rémült arccal állt mellettem. Már nem a régi. Lihegett a futástól, és hallani lehetett, milyen gyorsan dobog a szíve. Biztosan ráijesztettem.
– Be kell mennem oda.
– Azt hittem, még kell egy kis idő…
– Anyu… Muszáj. Légyszíves, engedd el a kezem!
Anyám félt, rettegett, hiszen nem értette. Nem értett az ég világon semmit, hogy mit akarok, de nemhogy ő, még én magam sem.
Benyitottam.
A szobában égett a lámpa, és bevilágította a tágas szobát. Megvilágította a rendet és a tisztaságot.
– Mikor raktál itt rendet? – kérdeztem halkan, mert még mindig nem hittem el, hogy ez ugyanaz a szoba, mint amire én is emlékszem.
– Utoljára öt éve. De akkor is csak az üvegeket vittem ki innen.
Percekig bámultunk, kapkodtuk a fejünket, megsimítottunk minden bútort, de por egyiken se volt. Katonás rend a könyvek között, a vitrinben, és a hatalmas íróasztalon. Anyámmal többször egymásra néztünk, de egyikünk se fogta fel igazán, mit lát. Közelebb mentem az íróasztalhoz, és végigsimítottam a sötétbarna tölgyfán. Igazi antik darab. És akkor megláttam az asztal közepén egy nagy, fehér színű borítékot. Amikor felemeltem éreztem, hogy súlyos, hogy van benne valami. Megfordítottam. A boríték hátulján egyetlen mondat állt:

’Az összes pénz, amit alkoholra költöttem.’

Lerogytam a székbe. Remegő kézzel bontottam ki a borítékot, hogy megnézzem a tartalmát. Azt hiszem, a szám még jobban tátva maradt, mint amikor beléptem ide. Soha életemben nem láttam még annyi pénzt egyszerre. Amikor anyámnak szólni akartam, már ott állt mögöttem. Mikor ránéztem, könnyes volt a szeme, és tiszta szívéből mosolygott.
Hát ezért szerette annyira apámat. Látta benne azt, amit senki más: a megbánást.

---

A 15-18 éves versíró kategória helyezettjei:
1. Biszak Borbála Eszter: Ez minden
2. Aradi Vivien: Ignoráció
2. Török Nóra: Anya bevásárol
3. Regenyei Rebeka: Fohász
3. Téglás Bence: Szomorú a tó

 Biszak Borbála Eszter • Ez minden

Nem sok, s mégis, rengeteg.
Apró gyermekkéz, melybe, ahogy nő,
egyre több fér bele;
Gyöngyök, üveggolyók…
Sokszor kalács, olykor viszont
éppen hogy csak kenyér.
Az első szál cigaretta –
a kíváncsi izgalom, mely előtte ég,
s a bűntudat, mely utána
még sokáig, oly sokáig belülről emészt.

Ez minden.

Virágok sóhaja, az otthon melege.
Egy csésze tea, s a sárga páragőz,
bíborszín ágak, s az avar alattuk –
aranyló lombokon táncoló idő.

A fű illata egy futó zápor után.
Az édesanya öröme,
mikor gyermeke először lábra áll.
Egy szó, melyet nemzetek nemzedékei
egymásnak, egymás után adnak át,
– s egy másik, melyet nem hallott,
s senki nem is hallhat már.

Ez minden.

Az a bizonyos érzés a nyáresti szélben,
mikor bortól s örömtől ittasan zenélve
– akár egy bolondos, kócos utcazenész –
szabadság- szárnyon útra kél a szív,
s csak repül, repül, míg repülni bír.

S hogy merre jár? Még nem látni.
Várni kell, míg újra jő a tél, s a lélek
mosolyogva csodálhatja éjszemét az égnek.
Csillog. Akár otthon, a falakra függesztett,
fakeretes polaroid képek.

Ez minden.

S ha bújik a nap,
s gyűlik a felleg,
s lassan peregnek,
majd hullnak a cseppek
a fekete mozaik-
kövekre csendben,
– mint ha kattan a gép,
s villan a kép –
a régi szerelmek lábnyoma lép.

Kandeláberek bűvkörében
hallik, hogy ott suttog még.

Ez minden.

Nem sok, s mégis, rengeteg.
Egy élet, s mi abba belefér.

Egy idős, de boldog,
munkától barázdált kemény tenyér,
melynek ujjai között már ott hamvad halkan
az utolsó, mézszínű cigarettavég.

Egy idős, de boldog,
munkától barázdált kemény tenyér,
melynek ujjai közül
az utolsó cigaretta füstjét is
messzire fújja egy nap majd a szél.

---

Gratulálunk minden pályázónak, sikeresen szerepelt alkotónak és a helyezettkenek!

A diák antológia teljes belíve letölthető innen: Ez minden (pdf)