A gőzös annyira lassan csoszogott be az állomásra, hogy már majd kitépte a várakozás az ember lelkét. Aki már alig tudott lépni is eddig csak odagebeszkedett valamelyik nyíláshoz, hogy láthassa az állomás épületét, nem is igazán az épületet, hanem azokat, akik ott ácsorognak a vonat megérkezésére várva.
Ezerszer is elgondolták milyen lesz végre hazaérkezni, de semmit nem tudtak az itthoni állapotokról.
Mi lehet a többiekkel? Vajon lesz, aki itt van miattam? Tudják-e mikor érkezünk?
Kérdések tömkelege nyomasztotta testét, lelkét. A bizonytalanság, a kétségek a húsáig mardostak. Valójában nem beszélhetnek semmit a történtekről. De már ez sem fontos! Csak lenne már itt, várná valaki a szeretteiből. Mikor újabb félelmét legyűrte, kikukucskált a vagon egy torz résén. Abban a pillanatban még a szíve is megállt. A tömegben megpillantotta édesanyját. Elhurcoltatása előtt is rég látta. Az anya cselédként dolgozott egy nagyvárosi gazdánál. Ebbe nem fért bele a gyermeknevelés. Így gyermekkorát nagyszüleivel töltötte.
ANYA: Drága fiam! Csak hogy életben vagy!
Hossza ölelték könnyek közepette egymást. A nyűvött ruha alatt csontos, sovány testet ölelt magához. Ez mindent elmosdott szavak nélkül is.
Az asszony egyre borzalmasabban érezte magát. Tudta, hogy nem így kellett volna érkeznie a fia elé, de teljesen tehetetlennek érezte magát. Akarata ellenér történt minden, s ettől még sokszorosabban fájt. Pár egyszavas mondat után megemelte kötényét, kimondhatatlanul restelkedve elővett egy főtt tojást és gyermeke felé nyújtotta.
ANYA: Fiam, újra férjhez mentem. Neki három gyereke van, nehezen élünk. Csak ezt tudtam neked ellopni, hogy ne vegye észre.
Hogy szabaduljon gyötrelmes kínjaitól még hozzátette.
Neked ott nincs helyed.
Jobb lett volna, ha ebben a pillanatban vége a világnak, vagy legalább az életének.
Én dolgoztam volna bármennyit. Együtt laktunk volna, hiszem egész életemben erre vágytam. Vettem volna neki ruhákat, gyógyszert, ha kell. Most megint jön azzal, hogy nem kellek neki.
Egy darabig csendben mentek egymás mellett. Csalódás, düh, bánat járta át a lelkét. Minden, ami eddig életben tartotta szerte foszlott. Végül megtörte a csendet.
FIÚ: Hát nagyanyám hogy van?
Az már csak pótadalék volt, hogy megtudta, hogy a nagyszülei akik, az ominózus napig nevelték, meghaltak. A nagybátyja hadifogságba került.
A háznál ángya lakott a fiával. Ők szó nélkül befogadták újra. Itt talált otthonra még jó ideig.
Megjegyzés: Édesapám emlékére, aki közel három évet töltött el deportáltként a Szovjetunióban.
Author: Buglyó Juliánna
Buglyó Juliánna az Irodalmi Rádió szerzője. Balmazújvároson születtem, ma is itt élek. Alsó tagozatos gyermekek tanításával foglalkozom, melyhez a képesítést a Debreceni Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskolán szereztem. Két felnőtt fiam van. 2017 óta vagyok tagja az Irodalmi Rádiónak. Ebben az évben 3. helyezett lettem az “év pedagógusa ” pályázaton. Rendszeresen írok pályázatokra, közülük több alkotás megjelent antológiákban is. 2019.09.26-án megjelent első kötetem Kalandok közt címmel az Irodalmi Rádió kiadásában. Gyermekverseket tartalmaz. 2022-ben jelent meg a második kötetem, ez elsősorban felnőtteknek szól.
