Asszonya vagy nappalnak s éjszakának, Míg a szívek egy dobbanásba válnak. Símogató kezed közt tart egy álom, S elkísér csókba váló valóságon. Mandulabarna
Beforratlan sebek Már nem tudott sírni. A könnyei már régen elapadtak, és hiábavaló is lett volna. Csak belülről feszítette az a tehetetlen düh, elkeseredettség,
Szeretem a szivárványt – az esőillatú napsütésben. Szeretem a tenger moraját – lágyan andalító szélben. Szeretem a csicseregve üdvözlő szép napfelkeltéket, S ahogy kávéillat-meleg, hűséges
Ma ellátogatott hozzám a magány. Köszönés nélkül ült mellém a padon. Nem háborgatott, csendben elmélázott. Gondoltam: Hadd maradjon, hagyom. Láthatatlan burokba rejtőzve lógatta lábát szótlanul,
Hoztál valamit? – suttogta halkan, Miközben nagy, kék szemeit rám meresztette. A zsebem üres volt. Felemeltem gyorsan. Ő apró fejét a vállamba temette. Szólni nem
Nem vagyok szent. Még csak jónak sem mondható. Nem vagyok szerény, áldozatkész, Sem odaadó. Az önérzetem valahol odafenn az egekben, A kritikát nem tűröm, mert
