De jó is adni! …ezzel az írással kívánok áldott, békés ünnepeket Nektek!

Gábris tanító úr lassan sétált a falu szélén, a havas fenyőkkel szegélyezett út mentén.  Téli szünet volt, diákjai javában készülődtek a karácsonyi ünnepségre, melyet a kultúrházban rendeztek. Örömmel gondolt rá, hogy ezen a délutánon milyen sok embernek fognak örömet szerezni – mivel a diákok nemcsak a szüleiket, hanem a nyugdíjasház lakóit is vendégül látják a karácsonyi ünnepségen. Amint lépdelt a hóval borított, kitaposott úton, és elnézte a fenyves fölött tornyosuló súlyos, szürke felhőket, arra gondolt: az idén már biztosan fehér karácsony lesz, és már előre örült, hogy ha megérkeznek az unokái, milyen jó lesz velük hócsatát vívni az erdei tisztáson.  Ahogy haladt a hóval borított kertek mellett, időnként megcsapta orrát a házakból kiszűrődő finom illat:  fahéj és gyömbérfelhők úsztak a légben – és ő boldogan szívta magába a karácsony illatát. A házak nagy része színes fényfüzérekkel volt díszítve: szinte mindenütt készülődtek már az ünnepre. Meg-megállva gyönyörködött a kis cserháti falu szépségében, és eszébe jutottak Reményik Sándor sorai, melyeket épp a szünidő előtt olvasott fel diákjainak: „A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek, azután futásnak erednek, vagy halkan suhannak tovább”.

Megszokott sétáját most a temető melletti úton, az un. „öreg soron” folytatta, ahol bizony sokkal öregesebb, kopottabb házak álltak, mint ahol az imént sétált. Ezeken a házakon látszott a szegénység, az elhagyatottság: gazdáik megöregedtek, magukra maradtak, legtöbben nem bírták már rendben tartani az egykor takaros portáikat. A tanító úr szomorúan gondolta arra, hogy itt bizony nagyon sokan magányosan, csak egy kis lámpás vagy gyertya mellett üldögélve töltik a szentestét. Akinek nincs kit várnia annak bizony inkább teher az ünnep, mint örömforrás.

Az egyik kertből halk köszöntés hallatszott, és ő a kalapját megemelve, sietve viszonozta az idős ember köszönését. Mindig szívesen állt meg beszélgetni, hiszen tudta, hogy ezek az idős emberek örülnek minden jó szónak, érdeklődésnek. Ahogy ott beszélgettek – csak úgy: kerítésen át – Sándor bácsival, aki épp a madáretetőt öltötte újra, a szomszédos kertből is motoszkálást hallott. Odanézve látta, hogy egy hétrét görnyedt öreg néni épp némi tüzelőt próbál összeszedni a fészerben, de látszott rajta, hogy már az üres szakajtót is nehéz neki megtartani reszkető kezében, nemhogy azt még gallyakkal megrakva bevinni. Sietve elbúcsúzott hát eddigi beszélgetőtársától, és jó hangosan beköszönt a nénihez, megkérdezve: tudna-e neki segíteni – de bizony válasz nem érkezett. A néni valószínűleg nagyot hallott már, vagy el sem hitte, hogy őt szólítják meg, mert fel sem nézett, hanem a nyalábjába gyűjtött gallyakkal –a szakajtót hátrahagyva – becsoszogott a házba, amelyben csak egy nagyon halvány fény: valószínűleg egyetlen gyertya pislákolt.

Sándor bácsi – aki még mindig kint időzött a madáretetőnél – elmondta a tanító úrnak, hogy szegény Rózsi néni nagyon nehezen bírja már magát, de eddig legalább nem volt egyedül, mert ott volt neki Bodri kutyája – akit viszont a napokban el kellett altatni. Sándor bácsi volt az, aki segített elhantolni, és bizony még az ő könnye is kicsordult, amikor látta, hogy siratja a néni az ő öreg jószágát.

A Gábris úr szíve összeszorult, amikor arra gondolt, milyen nehéz is az öregség annak, aki egyedül van! Úgy érzete, tennie kell valamit. Sietve folytatta sétáját, és hazaérve megkérte a feleségét: készítsen már össze egy kosárba némi süteményt, egy kis sült csirkét, meg egy kis finom puha cipót, hagy vigye el ő azt az ünnepségre menet a Rózsi néninek oda a falu végébe. Klárika nem tétovázott: a kosárba előbb egy puha, meleg, maga kötötte mellényt hajtogatott bele, arra pedig egy sor almát helyezett, amire konyharuhát terített, és arra halmozta a karácsonyi finomságokat – megtoldva pár szem naranccsal meg szaloncukorral. Gábris úr elégedetten nézegette a takaros csomagot, és közben azon gondolkodott, hogyan lehetne még nagyobb örömet szerezni a néninek? Végül eszébe jutott, hogy felhívja az egyik diákjának a szüleit: van-e még azokból a helyes kiskutyákból, amelyeket el akartak ajándékozni pár hete? Szerencséje volt: egy kutyus még nem talált gazdára. Elmesélte, hová szeretné vinni a kiskutyát, és Andris egy órán belül boldogan vezette át hozzájuk Pajtást, aki egy szép kis növendék pumi volt.

Korán esteledett, így már majdnem szürkületben ért oda a tanár úr Rózsi néni kertjéhez. Tétovázott: mi tévő legyen? Nem akarta azt, hogy a néni szabadkozzon meg hálálkodjon, ezért azt találta ki, hogy az alacsony kertkapun átemeli a kutyát, és a madzaggal – amin idáig vezette – odakötötte a kapuhoz. A kosarat, meg egy szatyorban a kutyaeledelt a kertkapu lécére akasztotta, és jó hosszasan csöngetett. Ezután elhúzódott a borostyán takarásába, és várta, hogy a néni kinyissa az öreg viskó keskeny bejárati ajtaját. Elég sok idő telt el, mire meglátta, hogy a néni rossz, öreg papucsában a hóban csoszogva odaér a kertkapuhoz, és reszketve lehajolt a kiskutyához. Hallotta, amint beszélt hozzá, nem értette, pontosan, hogy mit, de mintha korholta volna, hogy hol csavargott, milyen régen várja már, hogy hazajöjjön… mintha nem vette volna észre, hogy ez a bohókásan bukfencező és ugrándozó kis állat egy másik kutya, nem az ő Bodrija. A néni végül felegyenesedett, hogy eloldja a madzagot, és ekkor meglátta a csomagokat. Elengedte a kutyát – aki ettől őrült rohanásba kezdett az udvaron – és reszkető kézzel leemelte előbb a kosarat, majd a szatyrot is a kapuról. Lassan, botladozva becipelte az ajándékot, a tanító úr pedig elindult az ünnepségre, ahol már várták a diákjai.

Másnap ebéd után Gábris úr újra sétára indult, de most a rövidebbik úton ment az „öreg sor” felé. Hajtotta a kíváncsiság, fürkésző szemmel nézett be az elvadult, zegzugos kertbe: vajon megvan-e a kutya, őrzi-e a gazdáját? Ahogy a kerítéshez ért Bodri Pajtás kötelességtudóan megugatta, majd boldog csaholással szaladt, hogy értesítse gazdasszonyát: valaki áll a kapuban.  A kertkapun – kívülre akasztva – ott lógott a tanító úr kosara, benne pár marék dió, meg egy réges-régen beszáradt, kissé penészes baracklekvár. Rózsi néni meg akarta hálálni a jótevőnek az ajándékot – de nem talált mást, hát az ősszel az út mentén összeszedett diót, meg a kamrában őrzött lekvárt adta oda. Hályogos, öreg szeme nem látta már, hogy a lekvár vele együtt nagyon megöregedett, ő csak arra gondolt, nem adhatja vissza üresen a kosarat!

A tanító úr lopva szétnézett: látja-e valaki, hogy leakasztja Klárika kosarát a kertkapuról? Nem akarta, hogy kiderüljön a bőség-kosár titka, azt szerette volna, ha kettejük titka marad Klárikával, hogy ezen a karácsonyon kivel osztották meg ünnepi vacsorájukat. Szapora léptekkel távolodott a háztól, és már épp befordult a sarkon, amikor a vasútállomásról hazafelé tartó Sándor bácsi megállította:

  • Képzelje tanító úr, mi történt! Reggel átjött hozzám a Rózsi, azt mondta, amíg aludt, csoda történt, meglátogatta egy angyal, és visszahozta a Bodrit. No, gondoltam, meghibbant a Rózsi! Szegény feje elfelejtette, hogy nem elkóborolt, hanem eltemettük a kutyáját? De Ő csak erősködött, hogy menjek, nézzem meg, ott a Bodri az udvarba, és hogy az az angyal hozott ám neki mindenfélét, még kalácsot is! Nem akartam neki hinni, azért a kertkapujáig kísértem – és láss csodát: egy fajin kis kutya tényleg ott szaladgál a mámi udvarán! Nem tudom, ki vitte oda – de nagy jót cselekedett vele, az biztos, mert ez a szegény asszony most újra élni akar. Azt mondta, ha a Bodri nem támadt volna föl, ő bizony még ezen a télen utána ment volna, de így most dolga van, nap mint nap etetnie kell ezt a kis haszontalant.

Gábris úr vidáman tért haza a sétáról, a kosarat boldogan adta át a néni ajándékával a párjának, és Klárikának bizony könny szökött a szemébe a történtek hallatán. „De jó is adni” mondta, és magához ölelte a férjét, akivel immár negyven éve jóban, rosszban együtt vannak.

 

Gábris tanító úr lassan sétált a falu szélén, a havas fenyőkkel szegélyezett út mentén.  Téli szünet volt, diákjai javában készülődtek a karácsonyi ünnepségre, melyet a kultúrházban rendeztek. Örömmel gondolt rá, hogy ezen a délutánon milyen sok embernek fognak örömet szerezni – mivel a diákok nemcsak a szüleiket, hanem a nyugdíjasház lakóit is vendégül látják a karácsonyi ünnepségen. Amint lépdelt a hóval borított, kitaposott úton, és elnézte a fenyves fölött tornyosuló súlyos, szürke felhőket, arra gondolt: az idén már biztosan fehér karácsony lesz, és már előre örült, hogy ha megérkeznek az unokái, milyen jó lesz velük hócsatát vívni az erdei tisztáson.  Ahogy haladt a hóval borított kertek mellett, időnként megcsapta orrát a házakból kiszűrődő finom illat:  fahéj és gyömbérfelhők úsztak a légben – és ő boldogan szívta magába a karácsony illatát. A házak nagy része színes fényfüzérekkel volt díszítve: szinte mindenütt készülődtek már az ünnepre. Meg-megállva gyönyörködött a kis cserháti falu szépségében, és eszébe jutottak Reményik Sándor sorai, melyeket épp a szünidő előtt olvasott fel diákjainak: „A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek, azután futásnak erednek, vagy halkan suhannak tovább”.

Megszokott sétáját most a temető melletti úton, az un. „öreg soron” folytatta, ahol bizony sokkal öregesebb, kopottabb házak álltak, mint ahol az imént sétált. Ezeken a házakon látszott a szegénység, az elhagyatottság: gazdáik megöregedtek, magukra maradtak, legtöbben nem bírták már rendben tartani az egykor takaros portáikat. A tanító úr szomorúan gondolta arra, hogy itt bizony nagyon sokan magányosan, csak egy kis lámpás vagy gyertya mellett üldögélve töltik a szentestét. Akinek nincs kit várnia annak bizony inkább teher az ünnep, mint örömforrás.

Az egyik kertből halk köszöntés hallatszott, és ő a kalapját megemelve, sietve viszonozta az idős ember köszönését. Mindig szívesen állt meg beszélgetni, hiszen tudta, hogy ezek az idős emberek örülnek minden jó szónak, érdeklődésnek. Ahogy ott beszélgettek – csak úgy: kerítésen át – Sándor bácsival, aki épp a madáretetőt öltötte újra, a szomszédos kertből is motoszkálást hallott. Odanézve látta, hogy egy hétrét görnyedt öreg néni épp némi tüzelőt próbál összeszedni a fészerben, de látszott rajta, hogy már az üres szakajtót is nehéz neki megtartani reszkető kezében, nemhogy azt még gallyakkal megrakva bevinni. Sietve elbúcsúzott hát eddigi beszélgetőtársától, és jó hangosan beköszönt a nénihez, megkérdezve: tudna-e neki segíteni – de bizony válasz nem érkezett. A néni valószínűleg nagyot hallott már, vagy el sem hitte, hogy őt szólítják meg, mert fel sem nézett, hanem a nyalábjába gyűjtött gallyakkal –a szakajtót hátrahagyva – becsoszogott a házba, amelyben csak egy nagyon halvány fény: valószínűleg egyetlen gyertya pislákolt.

Sándor bácsi – aki még mindig kint időzött a madáretetőnél – elmondta a tanító úrnak, hogy szegény Rózsi néni nagyon nehezen bírja már magát, de eddig legalább nem volt egyedül, mert ott volt neki Bodri kutyája – akit viszont a napokban el kellett altatni. Sándor bácsi volt az, aki segített elhantolni, és bizony még az ő könnye is kicsordult, amikor látta, hogy siratja a néni az ő öreg jószágát.

A Gábris úr szíve összeszorult, amikor arra gondolt, milyen nehéz is az öregség annak, aki egyedül van! Úgy érzete, tennie kell valamit. Sietve folytatta sétáját, és hazaérve megkérte a feleségét: készítsen már össze egy kosárba némi süteményt, egy kis sült csirkét, meg egy kis finom puha cipót, hagy vigye el ő azt az ünnepségre menet a Rózsi néninek oda a falu végébe. Klárika nem tétovázott: a kosárba előbb egy puha, meleg, maga kötötte mellényt hajtogatott bele, arra pedig egy sor almát helyezett, amire konyharuhát terített, és arra halmozta a karácsonyi finomságokat – megtoldva pár szem naranccsal meg szaloncukorral. Gábris úr elégedetten nézegette a takaros csomagot, és közben azon gondolkodott, hogyan lehetne még nagyobb örömet szerezni a néninek? Végül eszébe jutott, hogy felhívja az egyik diákjának a szüleit: van-e még azokból a helyes kiskutyákból, amelyeket el akartak ajándékozni pár hete? Szerencséje volt: egy kutyus még nem talált gazdára. Elmesélte, hová szeretné vinni a kiskutyát, és Andris egy órán belül boldogan vezette át hozzájuk Pajtást, aki egy szép kis növendék pumi volt.

Korán esteledett, így már majdnem szürkületben ért oda a tanár úr Rózsi néni kertjéhez. Tétovázott: mi tévő legyen? Nem akarta azt, hogy a néni szabadkozzon meg hálálkodjon, ezért azt találta ki, hogy az alacsony kertkapun átemeli a kutyát, és a madzaggal – amin idáig vezette – odakötötte a kapuhoz. A kosarat, meg egy szatyorban a kutyaeledelt a kertkapu lécére akasztotta, és jó hosszasan csöngetett. Ezután elhúzódott a borostyán takarásába, és várta, hogy a néni kinyissa az öreg viskó keskeny bejárati ajtaját. Elég sok idő telt el, mire meglátta, hogy a néni rossz, öreg papucsában a hóban csoszogva odaér a kertkapuhoz, és reszketve lehajolt a kiskutyához. Hallotta, amint beszélt hozzá, nem értette, pontosan, hogy mit, de mintha korholta volna, hogy hol csavargott, milyen régen várja már, hogy hazajöjjön… mintha nem vette volna észre, hogy ez a bohókásan bukfencező és ugrándozó kis állat egy másik kutya, nem az ő Bodrija. A néni végül felegyenesedett, hogy eloldja a madzagot, és ekkor meglátta a csomagokat. Elengedte a kutyát – aki ettől őrült rohanásba kezdett az udvaron – és reszkető kézzel leemelte előbb a kosarat, majd a szatyrot is a kapuról. Lassan, botladozva becipelte az ajándékot, a tanító úr pedig elindult az ünnepségre, ahol már várták a diákjai.

Másnap ebéd után Gábris úr újra sétára indult, de most a rövidebbik úton ment az „öreg sor” felé. Hajtotta a kíváncsiság, fürkésző szemmel nézett be az elvadult, zegzugos kertbe: vajon megvan-e a kutya, őrzi-e a gazdáját? Ahogy a kerítéshez ért Bodri Pajtás kötelességtudóan megugatta, majd boldog csaholással szaladt, hogy értesítse gazdasszonyát: valaki áll a kapuban.  A kertkapun – kívülre akasztva – ott lógott a tanító úr kosara, benne pár marék dió, meg egy réges-régen beszáradt, kissé penészes baracklekvár. Rózsi néni meg akarta hálálni a jótevőnek az ajándékot – de nem talált mást, hát az ősszel az út mentén összeszedett diót, meg a kamrában őrzött lekvárt adta oda. Hályogos, öreg szeme nem látta már, hogy a lekvár vele együtt nagyon megöregedett, ő csak arra gondolt, nem adhatja vissza üresen a kosarat!

A tanító úr lopva szétnézett: látja-e valaki, hogy leakasztja Klárika kosarát a kertkapuról? Nem akarta, hogy kiderüljön a bőség-kosár titka, azt szerette volna, ha kettejük titka marad Klárikával, hogy ezen a karácsonyon kivel osztották meg ünnepi vacsorájukat. Szapora léptekkel távolodott a háztól, és már épp befordult a sarkon, amikor a vasútállomásról hazafelé tartó Sándor bácsi megállította:

  • Képzelje tanító úr, mi történt! Reggel átjött hozzám a Rózsi, azt mondta, amíg aludt, csoda történt, meglátogatta egy angyal, és visszahozta a Bodrit. No, gondoltam, meghibbant a Rózsi! Szegény feje elfelejtette, hogy nem elkóborolt, hanem eltemettük a kutyáját? De Ő csak erősködött, hogy menjek, nézzem meg, ott a Bodri az udvarba, és hogy az az angyal hozott ám neki mindenfélét, még kalácsot is! Nem akartam neki hinni, azért a kertkapujáig kísértem – és láss csodát: egy fajin kis kutya tényleg ott szaladgál a mámi udvarán! Nem tudom, ki vitte oda – de nagy jót cselekedett vele, az biztos, mert ez a szegény asszony most újra élni akar. Azt mondta, ha a Bodri nem támadt volna föl, ő bizony még ezen a télen utána ment volna, de így most dolga van, nap mint nap etetnie kell ezt a kis haszontalant.

Gábris úr vidáman tért haza a sétáról, a kosarat boldogan adta át a néni ajándékával a párjának, és Klárikának bizony könny szökött a szemébe a történtek hallatán. „De jó is adni” mondta, és magához ölelte a férjét, akivel immár negyven éve jóban, rosszban együtt vannak.

Holéczi Zsuzsa
Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Uncategorized
Tóth Lászlóné Rita

A zene

A zene az élet sója és fűszere, van, kit megérint egy andalító dallam, míg másnak a vad akkordú a zsánere, a lényeg, hogy hozzám szóljon

Teljes bejegyzés »

Tisztalapot kér a szív

Tisztalapot kér a szív Tisztalapot kér a szívem, nem csillogót – csak igazat. Hol nem vádol múltak súlya, s nem szólnak rám haragosak. Oly sokáig

Teljes bejegyzés »
Versek
Adorján L. Zoé

Korfu I., Korfu II.

„tengeres szösszenetek”       Korfu I.   citrom, zsálya rozmaring olajfákkal felvidít fenyőliget smaragd csoda nyakba omló virágpompa sziklák, völgyek dűnék halma Pantokrátor nagy hatalma

Teljes bejegyzés »

Jöttél

Jöttél. Csak úgy. Kicsit kopottan, kicsit foltosan, picit sután, kócosan. Rám néztél, s a szemedben az a fény. A fény. Ami úgy hatolt át rajtam,

Teljes bejegyzés »