Művészportré Kühne Katalinnal

1947-ben születtem Szegedtől 20 km-re, akkor még Szeged-Alsóközpont volt, ma Mórahalomnak hívják. Ott, nagyszüleimnél töltöttem minden nyarat. Az alföldi táj, az ott élő egyszerű emberek tisztasága meghatározta életemet.

Három hónapos koromtól Miskolcon élek. Édesapám gimnáziumi tanár, édesanyám háztartásbeli volt, nővéremszintén könyvtáros. Férjem erdőmérnök, fiam, programozó matematikus. 1977-ben diplomáztam a Debreceni Tanítóképző Intézetben könyvtár-népművelés szakon, később főiskola lett, kiegészítő vizsgát tettem Nyíregyházán 1979-ben. A Miskolci Városi Könyvtárhoz 1972-ben kerültem, 37 évig dolgoztam, 1982-től 2009-ig vezetőként. A „kultúra templomában” jól éreztem magamat, örültem, ha ajánlhattam olvasóimnak a klasszikusok vagy kortársak nívós alkotásait, ha megtalálták ezek emberformáló hatását. Olvasóim közül sok barátot szereztem. Meghatározó volt számomra igazgatóm, kollégáim szakmai tanításai, emberiességük, szeretetük, amellyel a munkánkat figyelték, segítették. Kollégáimmal team-et alkottunk, meghallgattuk egymást, kiélhettük kreativitásunkat. A munkából mindenki egyformán kivette a részét, az volt az elvem, hogy ki-ki olyan feladatot végezzen, amire a leginkább képes és amit a legjobban szeret. Ez nem mindig látványos, az eredmény alig mérhető. Alaposságot, precízséget követel, de vannak olyan részei is, amelyek szervezéssel, kapcsolatok ápolásával kapcsolatosak.

Kiállítótermünkben országosan kiemelkedő grafikusok, festőművészek, szobrászok, népművészek, illusztrátorok, fotóművészek mutatták be alkotásaikat. Helyet adtunk az Országos Grafikai Biennálékon szereplő külföldi művészek alkotásainak. Könyvművészek, jelentős kiadók mutatkoztak be. Nagy íróink évfordulóján kiállítást rendeztünk életművükből, tipográfiai műhelyek titkaiba tekinthettek be a látogatók. Kamarakiállításokat rendeztünk /főiskolások, egyetemisták, művészeti tagozatos iskolások munkáiból, népművészek és amatőr festők alkotásaiből./ Helyi zeneművészeink adtak koncerteket, országosan híres és helyi írók fordultak meg itt, de határon túlról is szívesen jöttek hozzánk. Művészeti szakkörök, filmankétok, nyelvészeti előadások, szakmai napok, konferenciák, olvasáskutatás, folyóirat-ankétok, irodalmi, történelmi vetélkedők, szavalóversenyek színesítették életünket. Múltunkról a jeles ünnepeken emlékeztünk, mi rendeztük a Költészet napját Lillafüreden, megkoszorúztuk névadónk, József Attila emléktábláját, majd a 2005-ben felállított szobrát. Irodalomtörténészeket, muzeológusokat, szakmánk neves könyvtárosait, hívtam meg. Pezsgő kulturális élet zajlott nálunk. Előadóinktól, íróktól, művészektől sokat tanulhattunk, de látogatóinknak is felejthetetlen órákat ajándékozhattunk.

A környék népművészei bemutatkoztak: fafaragó, keramikus, fotós, festő, szobrász, bőrműves, textilművész. Emlékszem nagy sikerű rendezvényekre, amikor majdnem leszakadt a könyvtár az érdeklődőktől, de olyanokra is, amikor meghitt, jóízű beszélgetéseket folytattunk írókkal, művészekkel. Könyvtárunk kezdte el az országban másodikként állományunk számítógépes feltárását. Ennek irányítását, szervezését én végeztem. Alap volt ez a többi városi fiókkönyvtár adatbázisának létrehozásához. A könyvtárban eltöltött évek alatt sok barátot szereztem, egy mosoly vagy a bizalom, ami felém irányult, többet jelentett, mint amikor kitüntetéseket (Miniszteri dicséret, Szocialista Kultúráért) kaptam, ez volt az igazi ajándéka életemnek. József Attila születésének centenáriumán megpályáztam könyvtárunk névadójának mellszobrát, el is nyertem azt az összeget, melyet támogatott a Művészeti Alap Kuratóriuma, polgámesterünk és alpolgármesterünk. Így sikerült megvásárolni Sz. Nagy Mária József Attiláról készült bronz büsztjét, amelyet olvasótermünkben helyeztünk el.

Aktív nyugdíjasként továbbra is részt veszek író-olvasó találkozókon, kiállításokon, szabadegyetemen, koncerteken, irodalmi fonón, bemutatok írókat, vagy az én köteteimet mutatják be. Irodalmi köröknek lettem tagja 2006-tól /Irodalmi Rádió, 7torony, Magyar Irodalmi Lap, Éltető Lélek/. Pályázatokra küldöm írásaimat, az évek során többször elhangzottak vagy a honlapokra kerültek nyertes alkotásaim. Örülök annak, hogy az interneten olvasva műveimet, több fiatal szerkesztő kért tőlem írást. Ez azt bizonyítja, hogy szívesen megjelentetik egy idősebb, tapasztaltabb szerző gondolatait, fontosnak tartják megismertetni másokkal. Kétszer kaptam Kláris-díjat, az Irodalmi Rádió 3. legjobb szerzőjének választottak.

Természetesen nem az elismerést tartom a legfontosabbnak, bár jól esik, inkább az, ha olvasóm saját maga számára felfedez pár olyan sort, amiből erőt merít, sorsát átalakíthatja. Ha műveim által ismeretekkel gazdagodhat, megismerhet olyan művészeket, akikkel nincs módja találkozni, vagy természeti szépségeket, ahová sohasem jutna el. A Tokaji Írótáborban, az Irodalmi Rádió táboraiban barátaimmal együtt örömmel veszek részt évek óta. A Múzsák Kertje Baráti Kör rendezvényeiről jegyzeteket írok, az előadásokból én is sokat tanulok városunk épített környezetéről, történelméről, művészekkel való találkozásokból. Helyismereti sétát, tábort tervezünk, ahol irodalmi és nyelvi játékkal, költők és előadók irányításával tehetségeket kutatunk, akik később költők vagy versmondók lehetnek, biztatjuk a diákokat, hogy mutassák be városunk kiemelkedő nagyságait. Így látom őt című pályázatot írtam ki, mesemondó-versenyt zsűriztünk.

Írásaimról

Az írás fontos része életemnek. Szerető légkörben nőhettem fel, ahol megmutatták az értékeket, formálták szellememet. Mindig érdekelt a művészetek világa, csodálom a természet szépségeit. Turistadinasztia tagjaként gyakran jártunk szüleinkkel, barátainkkal a hegyekbe. Igyekeztem magamat megismerni, összegyűjteni és továbbadni azokat az értékeket, amelyeket szüleimtől, tanáraimtól, íróktól, művészektől, barátaimtól ajándékba kaptam.

Tőlük tanultam emberséget, becsületet. Keresem a világ titkait. Hálát érzek az emberek kitartó erejét, hitét, útmutatását látva. Belőlük merítem erőmet, ami tovább segít utamon, mert az út a legfontosabb. A butaság, közöny, dermedtség, nehéz emberi sorsok, szenvedések mellett a változás reményét, a hit, fény erejét szeretném megmutatni. Bármilyen sötétségből, kilátástalannak tűnő élethelyzetből ki lehet kerülni, a mélyből, a hangyák közül felemelkedhetünk a sasok közé, utat találhatunk önmagunkhoz, embertársainkhoz, ha megismerjük értékeinket. Csodálatos a világ, benne az ember akkor is, ha pusztító erők is működnek. Jobbá tehetjük mikro- és makrovilágunkat, teremthetünk, ha figyelünk egymásra, környezetünkre, törődünk velük. A kisemberek, elesettek gondjai mellett társadalmi problémákról is szólok, elődeink nagyságát is bemutatom, de a jövőről is leírom elképzeléseimet. A nagy gondolkodók mindent leírtak már előttem, sok újat nem tudok mondani, mégis úgy érzem, minden tollforgató valódi érzéseket közvetít, egyszeri és megismételhetetlen világokat tükröz. Megérintheti lelkünket valami, önmagunkon átszűrhetjük, kimondhatjuk, szoborrá gyúrhatjuk, vagy megfesthetjük. Találkozhatunk valakivel, aki hasonló titkokat rejt lelke mélyén. Így ismerhetjük meg a másik embert, így válhatunk mi is gazdagabbá. Ha gyermekeimnek sikerült átadni valamit a morzsákból, miket életem során szedegettem, szétszórtam, csipegethetik, amikor innen elmegyek. Szeretném, ha a mag, amit elültettem, kicsirázna, életük fája magasra nőne. Benne vagyok én is minden írásomban, de elsősorban elődeim, a körülöttem élők, a természet csodái, és úgy, ahogy engem megérintettek. A szó, hogy lehetetlen, szerepel a szótáramban: Lehetetlen megtagadni ember mivoltunkat akkor is, ha a gonoszság, a bűn sokakat eltérített is a tiszta, jó emberi léttől. Minden emberben van valami jó, csak segíteni kell azt előhívni.
Emlékezetes vagy áhított kalandok, kalandozások a világban: Emlékszem arra a pillanatra, amikor megláttam a tengert, amikor a hullámok hátán feküdtem, de arra is, amikor magas csúcsokat hódíthattam meg, és onnan széttekintettem. Mindkét esetben a végtelent élhettem át.
Tervek, álmok, vágyak, minden, amit még szeretnék az élettől kapni: Vágyom a brazíliai őserdőkbe, az Andokba, Egyiptomba, az ókori világ helyszíneire, kultúrájukat szeretném jobban megismerni. Vágyom arra, hogy a sötétséget a fény váltsa fel a fejekben, az emberek békében éljenek, vigyázzunk a bolygónkra, minden teremtményére. Remélem, hogy a magyarok nem fogyatkoznak tovább, és még sokáig élhetünk e csodás országban, unokáink mellettünk nőhetnek fel.
Mit teszek érte? Ha ilyen utakra nem is jutok el, itthon is sok gyönyörűséget láthatok. Továbbra is egészségesen élek, túrázom, jógázom, óvom a környezetet, tisztelek minden élőlényt. A magam módján, szerény eszközeimmel küzdök, hiszek az egymást szerető, összetartó emberekben, igazságban, szabadságban. Ismerem korlátaimat, hibáimat, mások szerint talán túlságosan is türelmes vagyok, elfogadó, megértő.

Köteteim

Eddig nyolc önálló kötetem jelent meg: Idősíkok, Jel a sziklán, Levendulák illata, Fénnyel teli téli sötét, Gyújtatlan gyulladnak, Kagylóhéjban (netkötet), Eső a homokra, Tajtékok fodroznak címmel. Többféle műfajban írok: esszék, memoárok, novellák, versek a szülőföldről, család- és hazaszeretetről, meghatározó elődökről és kortárs írókról, művészekről, kisemberek sorsáról szólnak. Édesapám, Kühne László tanár (1906-1996) hagyatékából négy kötetet szerkesztettem: Családi album /Töredékes harctéri napló 1941-42, tábori posta, fotók, saját versek, fordítások/ Szóljanak akkor is /Miskolc és a Bükk-hegység történelmi, földrajzi, kulturális, régészeti emlékei/, Pantheon /Diákjainak aranymondásai, kisregénye, színdarabja, versei, beszédei/, Ormok, lombok, tisztások címmel nagyapámék túranaplóját. Felkérésre eddig 29 antológiában szerepelek, a Kláris, Kaptárkövek, Agria című folyóiratokban, cd-n, dvd-n és az alábbi honlapokon: szoljanak.konyvmuhely.hu, 7torony.hu, irodalmiradio.hu, magyarirodalmilap.hu, poeta.hu, comitatus.hu, youtube.hu-n olvashatnak, hallhatnak.

Két példa a megjelent kötetek borítóiból:

 

A műsorban elhangzott alkotásokból

Soha nem feledem őket

Fényképeimet nézegetem. Borús, ködös az idő, hideg a tél. A havat eltakarítottam a házunk előtt, most letelepedek a meleg szobába. Előttem sok száz fotó. Gyermekkoromban is szerettem ezzel foglalatoskodni, de most, hogy idősebb lettem, még gyakrabban előveszem a fotóalbumokat, a dobozokban tartott emlékeimet. Először nagyszüleim néznek rám, a teraszon állnak. Még fiatal házasok, hajuk is sötét. Én már csak őszülő hajukat fésülhettem. Amikor vége lett a tanévnek, azonnal vonatra ültünk és hozzájuk utaztunk Szeged mellé, Mórahalomra. Ott töltöttük a családdal az egész nyarat. Felnőtt koromban is eljártam ide, a szülőházamba, boldog hetek, vidám, vagy fájdalmas esték jutnak eszembe. Édesapám szüleit csak elbeszéléseiből ismerhettem meg, de ők is nagyszerű emberek voltak. Róluk is vannak képek otthonukban, kertjükben, ezt a világot a szeretet fénye világítja meg. Ezek a régi felvételek arról tanúskodnak, hogy vidám társaságban elfelejthették a nehéz életüket.
Édesanyám nagylányként, nővérével, sógorával, barátaikkal csónakban ül, mosolyognak, énekelnek. A fotókon még nagymamámék is fiatalok. Következnek azok a fotók, ahol pici gyermekként autót tologatok, vagy nővérem és barátnője mellett egy kisszéken állok, hogy nagyobbnak tűnjek. Családi fotók nagymamámék aranylakodalmáról, mi gyerekek az asztal alatt játszottunk, vagy egy nagyobb fiú ölében ülök. A bükki kirándulások, első nyaralásom a Balatonnál, amikor egy partra sodort faágra zsebkendőmet tűztem fel „vitorlának”, én voltam a „nagy hajós”. Ezek felidéznek egy-egy találkozást, szinte hallom, miről beszélnek a felnőttek, miközben mi indiánosdit játszunk. Családtagjainknak, szüleim barátainak műsorokat adtunk, verset szavaltunk, táncoltunk, énekeltünk. Előkerülnek édesapámról, édesanyámról készült fotók, köztük az, ami akkor készült, amikor megismerkedtek egy farsangi bálon. Ez indított arra, hogy arról a korról, amikor még gyermek voltam, leírjam emlékeimet. Ők nehezen, küszködve neveltek fel bennünket, a háború és a szegénység okozta hányattatások, egymás iránti szeretetük, hitük, gondoskodásuk, nekem példát, utat mutatott, talán mások is elgondolkodnak ezt olvasva azon, hogyan lehet tisztességben megőszülni, a kilátástalan, elembertelenedett világban is reményt adni gyermekeinknek. Előveszem azt a levelet, melyet életükben sohasem írtam le, csupán érzéseimet ismerhették, akkor kezdtem leírni, amikor ők már nem éltek:

Drága Édesapám!

Szigorú-jóságos arcod, fénylő tekinteted-szellemed – a természet fiaként jártad a rengeteget. Kalapodon túráid emlékei, homlokod mögött hegyek-völgyek, magyarságunk, történelmünk leletei, múltunk – jelenünk – jövőnk képei. Hófehér hajad őrzi a hómezőkön a gyaloglók kínját. Cigarettát adtál kenyérért cserébe, jó szót, hitet adva könyörtelen fogdmegek szitkaira. Fagyott ujjaidat, beszűkült torkodat, csontsovány testedet, remegő kezedet áldoztad hazádért, eszményekért. Épp hogy megmaradtál, hazatértél. Itthon hűséges asszonykád, régen látott pici lányod várt rád. Nem születtél palotában, sosem lettél gazdag, Nem volt házad, vagyonod, csak szerető családod, barátok, tanítványok, kik közt fiatal lehettél. Lesték szavaidat, tisztelték tudásod, emberséged, szigorúságod. Később én is megszülettem. Édesanyát óvni én is igyekeztem, ahogy Te is féltő szeretettel vettél körül bennünket. Éjjel-nappal dolgoztál, nappal iskolában, éjjel asztalodnál. Mégis volt mindig időd ránk, oktattál-neveltél, kevés szóval, szeretettel emberségre tanítottál. Méltóságos nem lehettél. Hosszú életedet szelíd tudósként, szerető apaként, férjként élted. Gyermekként, testvérként is tisztelted családod. Sok vidám évet töltöttem Veled, gondok, terhek nyomták vállaid, de azokat Te nem adtad tovább. Méltósággal viselted a fájdalmat, a halált. Vittél minket bükki túrákra, egész napos, éjjeli kirándulásra. Csendben figyeltük az erdő vadjait, hallgattuk a madarak dalait. Napsütésben, hóesésben, jeges fagyban, langyos esőben ismerkedtünk az erdővel. Könyvet vettél az ünnepekre, neveltél a művészet szeretetére. Figyeltél ránk minden percben, tanítottál mindarra, mit emberségnek hívnak. Köszönöm, hogy ilyen apát kaptam, hogy elesettként ápolhattalak. Nem siratlak, mert mindig velem vagy.

Drága Édesanyám!

Mindig látom lelki szemeimmel kislányként sudár termeted, gyönyörű hajad, szemed tüze, vidám mosolyod, mozdulatod, mellyel párodnak intettél búcsút. A fényképeken mint boldog feleség és anya, karodon, öledben Enikő-babád. Ritka alkalom, amikor néha-néha kirándultunk, vidám-bohókás, táncos lépteid, Barbarával bolondozol. Büszke spanyol hölgy csinos katonatiszt oldalán. Családi kép, ahol négyesben vagyunk. Testvéreddel, szüleiddel vagy unokáddal öledben, mesélsz neki szentestéken. Ajándékok-finomságok közt, miket sütöttél. Nagy családi ünnepeken – mind-mind szeretteid körében – boldog vagy szomorú szemmel, mindig ölelő karokkal. Tele figyelemmel, megértéssel fordultál felénk. A gondokat hárítottad fejünk felől, egyedül birkóztál a szegénységgel. Szegény párod örökké távol küzdött a megélhetésért. Neked kellett azt a kicsit beosztani, ami jutott – így egyeztetek meg. Ebben betegedtél meg. Amikor növekedtünk, próbáltunk segíteni a ház körül, de a teher Neked volt a legnagyobb, te viselted. Felnőttként el-eljártunk, ismerkedtünk a világgal. Barátokat szereztünk, utazgattunk, iskolában, munkahelyen társak közt éltünk. Te csak a négy fal között maradtál. Sok fájdalmat, bánatot kaptál. Sebezhető, érzékeny, szelíd lélek voltál. Az idő arcodon, lelkeden hagyta nyomát, ritkán vigasztalódtál, de mindig vigaszt nyújtottál. Szereteted, hűséged foglya voltál, mindig az maradtál. Enyhíteni próbáltuk kínjaid, de azok igazán sohasem szűntek meg. Voltak vidám pillanataid, éveid, de sajnos több volt a magány, keserűség, szomorúság. Gyermekeidnek szentelted életedet, mi nem tudtuk felhőtlenné tenni, megédesíteni azt. Ez az örök hiány az, ami jutott Neked. Irántad való szeretetetünket – remélem – érezted. Imáink mégsem tudták a rácsaidat szétfeszíteni, talán csak tágítani. Köszönöm áldozatod, mit értünk hoztál, de ez túl nagy ár volt!

Most, amikor felidézem a velük töltött ötvennégy évet, azt a sok kedvességet, áldozatot, szellemem nyitogatását, jóra, szépre, becsületre nevelést, amit tőlük kaptam, és amit soha nem lehet igazán sem megköszönni, sem viszonozni. Elérkezett az az időszak, amikor már felnőttként saját családommal éltem, fiunk még kicsi volt. Párommal együtt egész nap távol voltunk otthonunktól, de mindig jutott arra időnk, hogy őket meglátogassuk. Ünnepeinket együtt tartottuk, szüleimet, keresztanyámat, édesanyám nővérét mindig elhoztuk hozzánk, kedves együttlétek voltak. Talán valamit törleszthettünk, de mégsem volt elég időnk rájuk, pedig megérdemelték volna. Igyekeztem minden nap meglátogatni őket, sokszor éjszaka is rohantunk, amikor szükség volt ránk. Néha az élet sűrűsödött, a világ úgy felgyorsult, hogy csak kapkodtam a fejemet, mihez fogjak először. A munkánk miatt előfordult, hogy néhány nap eltelt, és mi nem csengettünk rájuk. Ilyenkor gyötört a lelkiismeret-furdalás. Ha sok sürgős feladatot kaptam, úgy tűnhetett, mintha „napokra elfeledtelek” volna benneteket. Távol állt tőlünk ez a viselkedés.
Elfeledni pedig sohasem tudnám azokat, akik a legközelebb állnak hozzám. Annyi törődést, szeretetet kaptam tőlük, így természetesnek tartottuk párommal, hogy amikor csak tudtunk, elugrottunk hozzájuk. A legsúlyosabb betegségek idején hónapokra hoztuk el két nagynénémet, – egyiket Szegedről, agyvérzés után, a másikat két éven át a lakásában gondoztam, két háztartást vezettem, majd otthonunkban még hónapokig ápoltam. Gyengeségükben, betegségükben segítséget adtunk nekik, de mindenhatók mi sem lehettünk.
Látva kiszolgáltatottságukat, tehetetlenségünket, azt, hogy már nem tudjuk őket meggyógyítani, és amikor elérkeztek az utolsó pillanatok, amikor már ők egy másik világ felé indultak, elszorult a szívünk. Feszített volt az életünk, dolgoztunk, ápoltunk, végül nálunk történt meg az elkerülhetetlen, amikor eltávoztak ebből a világból. Ezután pár évvel halt meg édesapám, én fogtam le szemét, ez szintén nagyon megviselt, hiszen igazi lelki társam volt. Édesanyám nem is fogta fel, már annyira elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór, kereste férjét, hozzá beszélt mindig. Őt már nem lehetett egyedül hagyni. Még nem tudtam a munkahelyemről szabadulni, távol volt még a nyugdíjas kor és fel kellett nevelnem a fiunkat. Így nővéremhez került édesanyám, ő akkor került nyugdíjba. Ő gondozta tovább három éven át, ami számára is nagyon szívszorongató volt. Mi úgy nőttünk fel, hogy számunkra ez természetes volt, és nem éreztük tehernek, hiszen szerettük őket. Egyik rokonunkat sem hagytuk magára, az utolsó leheletükig velük voltunk, nem tudtuk volna beadni intézetbe, elfekvőbe szeretteinket.
Tudom, ez manapság így megy, sok család úgy oldja meg a „problémát”, hogy havonta egyszer meglátogatja a szüleit ott, én ezt elképzelni sem tudtam volna. Szüleinkkel olyan szoros volt a kapcsolat, hogy ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Férjem és fiam megértett és mindenben támaszom volt. Örültem, hogy mindvégig szüleim mellett lehettem, keresztanyámat és nagynénémet is ápolhattam. Soha nem feledem el, velem vannak minden pillanatomban, ha tükörbe nézek, arcvonásaimban őket látom. Egy frissen, ruganyosan járó ember, vagy egy nehéz, lassú mozgású, fáradt ember rájuk hasonlít, megszólítanám, de tudom, szeretteim már fenn vannak, ahol boldogok, mert találkozhatnak édesanyjukkal, testvéreikkel. Megnyugszom, mert ők már egy másik, szebb világ lakói. Mozdulatokban, ízekben, illatokban, hátrahagyott tárgyakban, gyertyafényben, napsugárban, hóesésben, eső kopogásában, szellő susogásában, erdő-mező virágaiban tovább élnek, a csillagok közül lenéznek ránk, vigyáznak, óvnak, tanácsokat adnak nekem.

Jeleket hagynak

léptek az avarban jeleket hagynak
elsodort levelek merengő lelkek
zúg a fenyveserdő hull záporeső

két kis öreg botorkál lassan halad
szemükből a könny gyöngyként gurul pereg
testük megfáradt de a hitük erős

hosszú életükre visszagondolva
fájdalmakat boldog pillanatokat
idéznek élnek át ‘mit megoszthatnak

jóra szépre tanították szerették
igazságos becsületes emberré
imádságos lelkületre nevelték
utódaikat mindent átadhattak
amit elődeiktől ők is kaptak
unokáiknak hitet reményt hagytak

tavaszi eső pezsdíti az erdőt
tiszta levegőt hoz frissítő szellőt
lombot fakaszt virágot bont új erőt

Virágom, gyönyörűségem, kincsem

Szemed ragyogása, éke
napsugár, csillagok fénye,
fák susogása, ég kékje,

hegyek felett madár szárnya,
tenger végtelen hulláma,
Te vagy életem szép álma!

Szíved szívemben dobogjon,
lelked lelkemben lobogjon,
virágokkal illatozzon!

Izzíts kristályok tüzével,
csobogj patakok medrében,
kísérj el az örök fényhez!

Mosolyogj a mindenséggel,
mosolyt fakassz minden arcra,
boldogságot minden napra!