Kapunk olykor hideget, meleget. Nekem mondták

„Drága doktornő, nem is tudom kifejezni, milyen hálával gondolunk Önre, hogy megmentette a gyermekünk életét. Azt kívánjuk, éljen jó egészségben és dolgozzon sokáig, hogy még sok kisgyereken tudjon segíteni. Olyan szeretettel gondolunk Magára, gyakran szoktuk emlegetni otthon. Nagyon, nagyon köszönjük.”

„Te rohadt, buzi kurva, megölted a gyerekemet, ki foglak nyírni!”- éppen viziteltünk, amikor felhívott egy apa telefonon, akinek újszülött gyermekén 2 napos korában egy életmentő beavatkozást végeztem. Ezután hazakerült, de még kellett egy műtét, amelyet egy másik városban végeztek. Többszöri telefonos és írásban történő kérés, ill. sürgetés ellenére sem kapott időpontot a baba, valahogy mindig megelőzte más beteg. Egyre romlott az állapota, mikor végre felvették az intézetbe. A műtétet nem élte túl. A szülőnek azt mondták, hogy későn küldték a gyereket.

„Kedves doktornő – hívott telefonon az egyik anya – emlékszik még ránk, 20 évvel ezelőtt maga gyógyította meg az egyetlen gyermekemet, a pici koraszülött kislányomat. Már felnőtt, most egy nőgyógyászati műtétet akarnak neki csinálni, de csak akkor egyezek bele, ha maga is azt mondja, hogy elvégezhetik. Mi annyira bízunk magában, nagyon fontos a véleménye.”

„Maga itt az orvos?”- kérdezte csodálkozva egy szülő, akinek már egy hete adtam naponta tájékoztatást az intenzív osztályon kezelt, súlyos állapotban lévő gyermekéről. Nem tudom, hogy ez a kérdés a fiatal koromnak szólt, vagy nem tűntem eléggé orvosnak, mivel a szakértelmemet nem ítélhette meg. Ebben biztos voltam.

„Elvitetem innen a gyerekemet Németországba repülővel holnap, hogy meggyógyítsák”- mondta egy kigyúrt, macsó apuka, akinek foglalkozását illetően többféle feltételezés keringett az intenzív osztályon, még lányok futtatása sem volt kizárható. „De nincs szállítható állapotban, nagyon súlyos, géppel kell lélegeztetni.”- próbáltam megértetni a szülővel, hogy milyen nagy a baj. „Ez nekem nem jelent gondot, én el tudom intézni, azzal maga ne foglalkozzon”- jött a magabiztos válasz. Másnap visszajött az apa, és a következőket mondta: „Leinformálódtam magáról, itt hagyom a gyereket gyógyítani.” Ha úgy vesszük, ez a szakmai munkám egyik nagy elismerése volt.

„ Na mi van szív fényképész?”- kaptam a gúnyos kérdést az egyik vezető pozícióban lévő kollégámtól, akit valamiért nagyon zavart, hogy engem annyira érdekelt a gyerekek szívműködése és egyre jobban beleástam magam az ultrahang diagnosztikába, amit ráadásul még élveztem is. . „Nem jó úton jár, ez elszigetelődéshez vezet”. Ha jól értettem, akkor ezzel azt akarta mondani, hogy szakbarbár vagyok.

„Fénymásolva kérjük X.Y. beteg összes dokumentációját megadott időpontig”- jött a levél az egyik ügyvédi irodából. Az ilyen sajnos nem jót jelent, valószínűleg be akarnak perelni. Egy oxigénhiánnyal világra jött kisgyereket egy távol keleti országba vitt ki az édesanyja őssejt beültetésre, ami több millió forintba került. Nem javult a gyermek állapota, de ott hitegették őket tovább, hogy még ötször meg kell ismételni ezt a kezelést, majd csak akkor lesz várható eredmény. Elfogyott a pénz, és ekkor jött az ötlet, hogy bűnbakot kell keresni, az majd fizet. Egy hónap múlva az ügyvédi irodából visszaküldték az anyagot, miután átnézte a szakértő, aki nem talált benne „fogást”. Magyarul műhiba, ill. mulasztás nem volt igazolható. Ha nem lett volna tilos a munkahelyi alkoholfogyasztás, biztosan pezsgőt bontottunk volna.

„Mennyi itt a tarifa?”- hangzott a gúnyos kérdés egy fiatal anyától, alighogy belépett az ajtón. Egyedül nevelte gyermekét, miután a férje elhagyta őket a gyerek születése után. Évek múlva találkoztunk egyszer és bocsánatot kért tőlem, akkor nagyon el volt keseredve, de azóta rendbe jött az élete. Sajnálja, hogy durva volt.

„Szeretnék koraszülött lenni egy inkubátorban, akkor biztosan több figyelmet kapnék én is” – mondta többször is a férjem nekem, és ezt nem mindig viccnek szánta. Egy intenzív osztályon dolgozó nő családi életét szervezni nem kis feladat, ugyancsak erőt próbáló, ha még marad belőle valamennyi otthonra is.

„Doktornő, lehet egy 6 hónapos koraszülött súlya 4 kg?”- szegezte nekem a kérdést egy gyanakvó apa. „Nem, ez a baba biztosan nem koraszülött” – válaszoltam. „Akkor lehet, hogy nem is az enyém a gyerek? Hisz itthon sem voltam!” Mit lehet mondani egy ilyen kínos kérdésre, inkább hallgattam. „Mennyibe kerül egy apasági vizsgálat?” – jött a következő kérdés. Amikor megmondtam az összeget, megdöbbent és hosszasan elgondolkozott. Odament újra az inkubátorhoz, sokáig nézegette a babát, majd megszólalt: „Tulajdonképpen hasonlít rám ez a gyerek”.

„Szia, te aztán jól kimentél a formádból” – köszönt rám az utcán egyik volt kolléganőm, akivel évek óta nem találkoztunk. Megdöbbentett ez a nyers őszinteség, néhány másodpercig szóhoz sem jutottam. Már máskor is előfordult, hogy ilyen váratlan otromba támadás után nem jutott eszembe azonnal valami frappáns válasz. Mindig csak utólag, miután jó darabig emésztettem magamat a hallottakon. Átvillant az agyamon hogy egy nőnek az intenzív osztály és az éjszakai ügyeletek sora nem a legjobb kozmetikum. Most azonban váratlanul penge lettem, mert gyorsan jött a megfelelő válasz: „Csakúgy, ahogy te is, na szia!”

„Kezit csókolom doktor néni”- mondta nekem az egyik gyerek nagymamája. Nagyon zavarba jöttem, mert én akkor 25 éves voltam. Az idősebb kollégáim aztán elmagyarázták, hogy a néni, aki olyan 70 év körüli lehetett, így akarta a tiszteletét kifejezni irántam.

„Hölgyem, hogy van a gyerek?” „Legyen szíves doktornőnek szólítani!” – kértem a beteg apját, aki érdeklődni jött be a klinikára. „Jó van hölgyem” – „Doktornő” – mondom újfent.  „Na szóval térjünk a tárgyra, mi van a gyerekkel?” Részletesen elmondom a tüneteket, a kezelést és a várható prognózist, hogy hamarosan meggyógyul. „Ennyi? Kösz”- mondja és indul. Hirtelen visszafordul – „Mondja csak hölgyem, mikor vihetem haza a gyereket?”.

„Doktornő, tessék mondani, behozhatok egy embert ide, aki fényt ad, hátha jobban gyógyulna a kis unokám?- kérdezte az egyik agyvérzett koraszülött baba nagymamája. „Nem, ne tessék behozni, nem hiszem, hogy egy gépi lélegeztetett, erős nyugtatókat igénylő babának bármit tudna segíteni” – válaszoltam. Amíg távol voltam egy napig az osztályról, mégiscsak becsempészték a fényadót, de csak utólag szereztem tudomást az ügyről. Becsületére legyen mondva, amint belépett és meglátta a beteget, rögtön visszakozott, és azt mondta: „ez nem az én területem.”

„Magyarországon mindenkinek utána hajítják a doktori címet?” –kérdezték tőlünk. Történt ez Kölnben, a Magyar Konzulátuson, még a rendszerváltás előtt. A férjem ösztöndíjjal dolgozott egy kutató laboratóriumban Németországban. Meglátogattam, de az utazás nemcsak családi és turista célból történt, hanem eközben intéztem életünk első lakásvásárlását itthon, és ehhez mindkettőnk együttes hivatalos aláírása volt szükséges. A kinti konzulátuson kellett megcsináltatni, mert e nélkül nem utalták volna ki a lakást, miközben a második gyermekünkkel voltam várandós. Nagyon fárasztó volt az út eljutni Kölnbe egy használt autóval zuhogó esőben, a német autópályához nem szokva, több órán át utaztunk, kimerülve értünk oda. Engem a fáradtság és a hányinger felváltva környékezett. Rövid várakozás után kijött a konzul, elegáns fehér öltönyben. Hát volt némi kontraszt a mi farmer öltözetünkhöz képest. Elkérte a személyi igazolványunkat, elolvasta a nevünket, majd végig mért bennünket és gúnyosan megkérdezte: „Magyarországon mindenkinek utána hajítják a doktori címet?”

„Tisztelt Professzor Asszony! Számunkra megtiszteltetés, hogy ennyi éven át számíthatunk még többre, mint szakmaisága, embersége, erőn feletti munkája. Örömmel értesítjük, hogy megszületett harmadik gyermekünk és hálásan köszönjük, hogy nyáron bepréselve Panna vizsgálatát, megnyugtató alapossággal vett minket körül. Jó egészséget az Adventben és Karácsonykor a családdal tölthető boldog időt, minden jót kívánunk! A Föld legboldogabb anyukája és családja”

„Az alatt az idő alatt, amit Professzornő mellett töltöttem, sokat tanultam szakmailag és emberileg is, s ez, akármennyire próbálkozhat is az ember, tankönyvekből nem megtanulható. Professzornő munkája, hozzáállása példaértékű számomra.”- írta nekem egy VI. éves orvostanhallgató, aki rendszeresen bejárt az ambuláns szakrendelésekre. Az elismerés kölcsönösnek bizonyult, öröm volt vele dolgozni, mert tényleg érdekelte a szakma. Biztos vagyok, hogy jó orvos lesz belőle.

 

Katona Márta
Author: Katona Márta

Dr. Katona Márta az Irodalmi Rádió szerzője. Nem először ragadtam tollat, hogy leírjak egy történetet. Orvos vagyok, több évtizede dolgozom, mint gyermekgyógyász; súlyos állapotú újszülötteket és szívbeteg gyermekeket gyógyítok. Munkám során, az intenzív osztályon számos elgondolkodtató, vagy éppen megrázó emberi sorsnak, megindító eseménynek voltam tanúja, amely mellett nem tudtam csak úgy egyszerűen elmenni. Időnként kikívánkoznak belőlem ezek a történetek, hogy másokkal is megosszam, természetesen név nélkül, és beazonosíthatatlanul. Néhány alkalommal már megjelentek írásaim, és az olvasók visszajelzése nyomán volt rá érdeklődés. Ez bátorított arra, hogy ismét írjak néhány sort a kis betegeimmel kapcsolatos emóciókról, akiknek sorsa különösen mély nyomokat hagyott bennem. De az egészségügyben eltöltött évek olykor keserű, néha azonban nagyon jó tapasztalatairól is kell szólnom, hogyan éli meg ezt egy orvos, aki a másik oldalon áll, és mi történik, ha ő is átkerül a betegek oldalára.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

− 4 = 5

Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

  Andreának (alias Hárpi, „a Párja”)   boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,

Teljes bejegyzés »

Az árnyas fák alatt

Az árnyas fák alatt. Az árnyas fák alatt magamba szálltam Gondjaim elűzni, nyitottam a világra A természet őszinteségét csodáltam Ezzel életkedvem ismét megtaláltam Haragról dalolj

Teljes bejegyzés »

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »