Annyiszor, de annyiszor elátkoztam ezt a karácsonyt. Tegnap még úgy éreztem, életem végéig gyűlölni fogom. Ma pedig – annak ellenére, hogy begipszelt bokával és könyökkel ülök a karácsonyfátlan, gyertyátlan szobámban, a világ legboldogabb embere vagyok. Az elátkozott, gyönyörű karácsony végre elhozta a szívem vágyát és ez már így is marad, mert csak rajtam múlik.
December elején sikerült csak felállítani a nagy kirakatban a végleges karácsonyi dekorációt. Előtte is raktunk ki természetesen angyalkákat, gyertyákat, sőt magát a télapót is, de az igazi, ütős díszlet, minden igyekezetem ellenére csak ezután érkezett meg. Én voltam ugyanis ennek a textil nagykereskedelmi áruháznak a vezető kirakatrendezője. Amikor elkészültünk a díszlet felépítésével, a dolgozók az utcáról tapsolták, sőt maga az igazgató is lejött. A hatalmas kirakat első részében három, szinte ember nagyságú jegesmedve játékosan birkózott a havon, hátul kéklő hegyek, havas csúcsok s közben békésen esett a hó. A barnára kopaszodott, szeles utcában az emberek önfeledten bámulták a sűrű hóesést, a játszó medvéket, mondhatom, hogy a legsikeresebb kirakat volt az egész városban. A hószóró berendezés programozásával volt némi gondom. Lehetett ugyan többféle változatot beállítani, sőt ezek kombinációját is, így lassan hulldogáló hópelyheket, sűrű hóesést, kavargó, viharos, szakadó havazást. Ez rendben is volt, a probléma csak az, hogy időnként kihagyott a működése. Volt, hogy sikerült jól beállítanom, de aztán egyszer csak megint előjött a baj. Karácsony hetében jártunk már, amikor megint elkezdett akadozni a szerkezet. Elmúlt már dél, mire sikerült újra egy nagyon barátságos, békés havazást beprogramoznom. A jegesmedvék játékosan henteregtek a havas buckák között, a távoli hegyek kékesen szikráztak. A járókelők nem tudtak betelni a látvánnyal. Én a hegyek takarásából figyeltem a hatást. Ekkor egyszerre megpillantottam őt. Magas, vékony alkat, hosszú, szürke kabátban, a sál hanyagul tekeredett a nyakában. Keskeny, sápadt arcát lefele fordítva elmélyülten szemlélte a medvéket. Amint figyeltem az emberek gyűrűjében, ismerős érzés fogott el. Olyan, mint amit már régóta keresek, s szívem repdesve vette észre, hogy megtaláltam. Persze, hogy ismerős, gyúlt világosság az agyamban. Hiszen ezt az alakot láttam már kislány koromban álmomban nemegyszer, sőt tinédzserkoromban is. Szikrázó hómezőkön át jött felém, arcát pirosra csípte a jeges szél, ezüst páncélján megcsillant a napsütés. És most tényleg eljött, igaz, nem hómezőkön át, nem páncél ingben, de ez most nem számít. A hóesés a lényeg. De ki lehet ez a fiatalember, még soha nem láttam errefelé. Az is lehet, hogy turista. Felszáll a buszára, aztán nem látom soha többet. Ez nem lehet, a sors akkor miért mutatta volna meg, ha nem tervez velünk semmit?
Azonnal Verához, a munkatársamhoz és barátnőmhöz rohantam.
– Meg kell tudnom, ki ő! Nem véletlen, hogy most pottyant ide álmomból. Karácsonyra mindenképpen meg kell ismerkednünk egymással! Kérlek, segíts!
– De hát addig már csak négy nap van hátra! Hogyan fogsz összejönni addig vele, és ha a város másik végében lakik és csak a medvék miatt ugrott át ide? Ha gyorsan akarsz lépni, akkor Edinához kell fordulnod. Kéretőzz el Nyanyától egy órára és ugorj át Edinához!
Nyanya, akit természetesen nem így hívtak, a főnöknőnk volt. Karácsonyi hangulatában minden kérdezősködés nélkül elengedett. Pók Edinának nem messze ebben az utcában volt a bizsu és ajándék üzlete. A negyven felé tartó nő szinte beleszorult a kis üzletébe. Kövér testén kerek fej ült, hosszú, vékony karjai anélkül, hogy felállt volna elérték akár a jobboldali, akár a baloldali polc bármelyik zugát. Azt mondták róla, hogy nyolc szeme van, de ebből halandó csak az első kettőt láthatta. Az az ember a környéken, akit Pók Edina nem ismert vagy nem látott, az nem is létezett. Lihegve vágódtam be a kis boltjában és mindjárt elmondtam a problémámat.
– Ugorj át a kifőzdébe és hozz egy marha bélszínt kemencés burgonyával, savanyú uborkával, aztán meglátom!
Rohantam teljesíteni a kérését és egy fél óra múlva már letettem eléje az ételt. Edina, mint aki egész nap egy falatot sem evett volna, rávetette magát és két falat között osztotta meg az információt.
– Szerencséd van, mert ebben az utcában, a nagy bútorbolttal szemben, abban a flancos bankban dolgozik már szeptember óta. Csoda, hogy eddig még nem szúrtad ki. A nevét már neked kell kiderítened, az nem nehéz, csak bemész a bankba és elolvasod a névtábláját!
Úgy ahogy voltam már repültem is a bankba. Meglepődtem, milyen sokan voltak, mintha mindenki karácsony előtt akarta volna minden elmaradt hivatalos ügyét intézni. Óvatosan, mintha keresnék valakit, végignéztem az üvegablakokat. Már majdnem bepánikoltam, amikor az utolsó előtti ablak mögött felfedeztem a sápadt, keskeny arcot. Nagyot dobbant a szívem. Egy vadászkalapos, kövér férfi ült vele szemben és elmélyülten tanulmányoztak valamilyen papírokat. Közelebb lopakodtam, hogy el tudjam olvasni a névtábláját. –Gryllusz Rómeó! Mi?? Gryllusz Rómeó, befektetési tanácsadó – akadt meg bennem a levegő.
–Hogy lehet egy csecsemőnek a Rómeó nevet adni? – hüledezett Vera, – de nem baj! Aztán, ha komolyan gondolod a tervedet, azonnal neki kell állnod, szorít az idő. Először is le a lapos sarkúakkal, az összegumizott lófarokkal, szemüveggel! Holnaptól egy ragyogó fiatal nő fog belépni ebbe az üzletbe!
Verával nem csak barátnők voltunk, hanem együtt béreltünk egy lakást néhány utcával arrébb. Mindketten vidékről költöztünk fel. Az én szüleim elváltak még gimnazista koromban, aztán az ország ellentétes részeibe költöztek. Mindketten újabb házasságot kötöttek. Eddig a karácsonyt hol egyiknél, hol a másiknál töltöttem. Az idén elhatároztam, hogy nem megyek sehova. Nem akartam hallgatni sem anyám, sem apám felesége károgását a férjhez menésről, a koromról. A huszonkilenc évemmel én már őszerintük vénlánynak számítok. Igazság szerint én is megtorpantam egy kicsit, ez az utolsó év, amit a huszonévesek táborában töltök, Rómeónak még így kell megismernie engem. A fél éjszaka cipőpróbálgatással, frizura készítéssel, ruhák válogatásával telt el. Nem azért mondom, de másnap Nyanyában is elakadt a szó, amikor a személyzet reggeli cseszegetése közben megpillantott. Én magam is elégedetten szemléltem magamat lefelé jövet a széles, végig tükrös áruházi lépcsőn. Hullámos, vöröses szőke hajam a hátam közepéig ért, valóban kár volt összegumizva hordanom idáig, a magassarkú cipő megnyújtotta az alakomat, a reggeli macera a kontaktlencsével, nem nagy ügy, majd megszokom. Délben alig vártam, hogy kimehessek az utcára. Igazából semmilyen tervem nem volt arra az esetre, ha megpillantom őt. Ami történik, annak úgyis spontán kell történnie. Látszólag céltalanul kószáltam, valójában mindenhová benéztem, minden csoportosulásban őt kerestem. Egy zöldséges bolt előtt pillantottam meg, hallottam, amint a harsány boltos nő még utána szól: üdvözlöm az édesanyját. Gyorsan odasiettem: Marika, ismeri a fiatalembert?
– Hát hogyne ismerném. Az alsóvárosban volt tíz évig zöldséges boltom, odajárt mindenki, az ő anyja is. Tudja angyalom, milyen nagy különbség van az ottani krumpli meg az itteni között? Ég és föld, de itt a karalábé a jobb.
Se vége, se hossza nem volt a zöldségek ismertetésének. Közben Rómeó már egy képkeretező kirakatánál állt meg, ahol mindenféle festmények is ki voltak rakva. Most könnyen lehetne beszédbe elegyedni vele, de a zöldséges asszony még nem végzett a növények felsorolásával. Csüggedten álltam, mert úgy nézett ki, hogy Rómeó szüleiről sem tud többet. Az mentett meg, hogy egy fiatal pár lépett oda vásárolni, s így én elköszönhettem. Rómeó mellé pedig feltehetően kollégái érkeztek, mert elindultak a bank irányába. – Fel kéne gyorsítani az eseményeket, mert kicsúszok az időből! Ma szerda van, szombaton karácsony. A bank akkor már nem lesz nyitva. Csak a csütörtök, péntek marad. Mi lenne, ha bevinném az áruház szórólapjait a bankba? Vagy valakik számára gyűjtést szerveznénk! Vera mérges lett, amikor ezeket meghallotta, ne keverjem bele az áruházat a magánügyembe, a gyűjtéshez meg engedély kell. Amint az áruháznak küldött prospektusokat nézegettem, észrevettem egyet. A városi modern művészetek múzeumának kiállítási meghívója volt. Hát pont ez kell nekem, ujjongtam magamban. Azt láttam már, hogy érdeklik a festmények. Mi lenne, ha mint közönség szervező felhívnám telefonon, s ajánlanám a kiállítást neki? Azonnal fel is hívtam a bankot, s kértem Gryllusz Rómeót. Most hallottam először a hangját. Kissé halk, selymes, puha, az egész testemet körbe járta. Türelmesen végig hallgatott, megköszönte az értesítést, de nem tudott határozott választ adni, hogy felkeresi-e a tárlatot még karácsony előtt. Minden igyekezetemet latba kellett vetnem, hogy kicsikarjam tőle, még a héten eljön. A mai nap, azaz szerdán biztos, hogy nem, de csütörtökön vagy pénteken nagy valószínűséggel talál rá módot. Én nagyon ajánlottam a csütörtököt arra hivatkozással, hogy akkor tárlatvezetés is lesz. Amikor letettem a telefont, az egész testemet szédülés fogta el, csütörtökön lesz a napja, hogy Gryllusz Rómeót szemtől szemben láthatom és ő is engemet. Csak addig bírjam ki valahogy!
Nem is tudom, hogyan telt el az idő másnap estig. Egész nap futkároztam az áruházban, ha tehettem a mosdóban fésülködtem. Kínkeservesen érkezett el a munkaidő vége. Azonnal taxiba szálltam és rohantam a múzeumba. A központi teremből négy szoba nyílt, ahol a kiállítás képeit meg lehetett tekinteni, ezen kívül az emeleten folytatódott. Mondanom sem kell, hogy az emeletre nem mentem fel, mindig úgy forgolódtam, hogy rálássak a bejárati ajtóra. Nem sokan voltak a termekben és hét óra után már nem is igen érkeztek. Már egy órája topogtam magassarkú cipőben, tekergettem a nyakamat az ajtót lesve, éreztem elfáradtam. Leültem a középső teremben kihelyezett székre és mintha az egyik szemközti festményt szemlélném önfeledten, valójában egyre feszültebben a bejárati ajtót lestem. Bizonyossá vált, hogy nem fog eljönni. A takarítónők is egyre feltűnőbben jöttek-mentek a szobákban, néhány villanyt leoltottak. Miután az utolsó látogató is távozott, nekem is mennem kellett. Nem tudnám összefoglalni, hogy mit éreztem, volt ebben csalódottság, becsapottság érzése, szégyen, düh, elkeseredettség. Száz éve dédelgetett álmom, a délceg fiatalember, aki jön felém a hómezőkön át, – becsapott. Jól megvoltam idáig nélküle is, nem hiányzott, akkor meg miért jelent meg, miért kavarta fel az életem, ha még sem kellek neki? A sors ilyen csúnyán játszik velem. Észre sem vettem, hogy valami nyúlós köd ereszkedett a tájra, rátapadt a hajamra, ruhámra. Vera megdöbbent, amikor meglátott. Sminkem elkenődött, hajam mint a rongy, vizesen lógott rá az átázott kabátomra.
–Ne szólj semmit, látom mi történt! De semmi vész, a bank dolgozói holnap a karácsonyi vásárban forralt borral köszöntik a karácsonyt. Most tudtam meg, az egyik biztonsági őrtől. Sanyival, tavaly előtt együtt jártunk jóga tanfolyamra, tőle hallottam. Neked is ott a helyed barátnőm, ha ott nem tudsz megismerkedni a Rómeóddal, akkor sehol sem! Irány a fürdőszoba, tedd rendbe magad holnapra!
Gyorsan visszaszívtam azt, amit az előbb a sorsról gondoltam, nagyon elhamarkodott volt. Tehát holnap még van egy esélyem, az utolsó, ezt már tényleg nem szabad elbaltáznom. Amíg távol voltam, Vera feldíszítette a műanyag fenyőfánkat. Pár évvel korábban vásároltuk, mivel soha nem töltöttük itt a karácsonyt, díszeket már nem vettünk. De holnap ő elutazik, nem kellett ezzel törődnie, nyilván nekem akart egy kis karácsonyi hangulatot teremteni a lakásban vele. Megdicsértem, hogy milyen rendes, de én még ilyen ronda karácsonyfát nem láttam. Díszek híján a tavalyi utcabálról maradt színes papír dekorációt használta fel, a tarka-barka papírokkal a fa inkább egy őrült, giccses madárra hasonlított, mint egy karácsonyfára.
Nagyon hosszúra nyúlt a nap, alig vártam a hat órát. Délutánra nagyon hideg lett, nehéz, szürke felhők takarták az eget. A vásárban erre az időre már nagy tömeg gyűlt össze. Az emberek sétálgattak, vásároltak, szólt a zene, csodálatos fények ragyogtak. A fagyos idő ellenére nagyon jó kedvem volt, ez a csodás környezet nagyon illett az első találkozáshoz. Vera hamar felfedezte Sanyi nevű ismerősét, aki két fiatal nő meg egy középkorú férfi társaságában borozgatott egy asztalnál. Barátságosan helyet szorítottak nekünk is. Megindult a beszélgetés, lesz-e vajon fehér karácsony, megvannak-e már az ajándékok, ilyesmi. Én egyre másra forgolódtam, fejemet tekergettem, mikor látom meg végre őt. Vera is észrevette ezt, ezért vásárlás ürügyén elrángatott a társaságtól.
– Hogy tudsz ilyen idétlenül viselkedni, forgolódsz mint egy tojó galamb, megsérted őket!
– Nem tehetek róla, nem bírom ki, már megint majdnem hét óra és még mindig nem jött!
– Várj, majd megkérdezem Sanyit, tud-e valamit!
Visszakanyarodtunk a borozókhoz és Vera óvatosan a biztonsági őrhöz lépett, én a hátuk mögött füleltem.
– Rómeó? Mit is mondott? – gondolkodott el Sanyi. – Már emlékszem! Azt mondta egy képkiállításra kell mennie, ezért most nem tud itt lenni!
– Egy kiállításra ment!- kiáltottam fel önkéntelenül a hátuk mögött.
– Azt mondta, hogy egy erőszakos nő megígértette vele, hogy elmegy valamilyen festménykiállításra. Most már biztos nem jön.
Leforrázva álltam a hideg estében. Vera karon fogott, egész úton dohogott velem.
– Nahát erőszakos „naccsága” indulás haza felé, bezárt a bazár! Akkor ez nem jött össze. Várj tavaszig, akkor minden könnyebb lesz, langyos szellő, orgonák, meg miegymás, meg aztán itt van a szilveszter is, utcabál meg ilyesmi. Ilyen görcsösen nem megy, lazíts!
Semmi mást nem akartam, csak egyedül lenni. Ehelyett egész úton Verát kellett hallgatnom, hogy mit mondott meg ő, mit nem tartottam be én. Egyedül szerettem volna lenni a bánatommal és bőgni, bőgni, bőgni. Szerencsére holnap reggel elutazik. Bármennyire szerettem Verát, most jó, hogy elmegy. Ha holnap haza jövök az áruházból először is eltüntetem azt a ronda karácsonyfát. Bedugom az ágy alá, vagy bezárom egy szekrénybe, csak ne lássam és főleg ne emlékeztessen a karácsonyra. Gyűlölöm a karácsonyt, soha nem fogom ünnepelni.
–Vásárolj be holnap, ha haza jössz, ne maradj ennivaló nélkül három napig- hallottam fél füllel Vera intelmeit. Úgy gondoltam, nem ellenkezek vele. Engedelmesen bólogattam mindenre, amit mondott. Reggel is kívánsága szerint nem kötöttem lófarokba a hajamat, a magas sarkú csizmámat húztam fel. Nem vidított fel a hóesés sem. Hiába esett nagy pelyhekben, engem csak idegesített, a kudarcomra emlékeztetett. Ugyanígy a mindenhol felcsendülő karácsonyi énekek, mintha a szenvedéseimet gúnyolnák. Egész nap csak mint egy bábu mozogtam, igyekeztem eltűnni az emberek elől. A kirakat buta medvéi, a háztetőkre, faágakra lerakódó fehér hópaplan mintha tükröt tartana elém. Vesztettél! Amikor már végre haza mehettem, szinte menekültem a sok, fákra aggatott, szikrázó fény füzér alatt a kavargó hóesésben. Ha keresztül megyek a parkolón, levágom az út nagy részét, hamarabb haza érek, így gondoltam magamban. Az autók nagy szürke hótarajokat toltak fel a járda egy részére. Két autó között gondoltam lelépni a parkoló területére. Érintetlen fehér, vastag hó borította ezt a részt. Gyors léptekkel haladtam, amikor hirtelen a hó alatt valamilyen kis gödörbe vagy kátyúba léphettem és a bokám kibillent alólam. Elvesztettem az egyensúlyomat, el akartam kapni valamit, hogy visszafogjon a lendületből, de csak az autókon felgyűlt havat markoltam. Éreztem, hogy a derekam kitekeredik és mintha vonzana a föld, megállíthatatlanul a hátamra estem, könyököm és vállam keményen koppant a kásás hó alatt. Esés közben még láttam, hogy a szemközti soron egy világos színű autó épp akkor kanyarodik ki felém, reflektorai teljesen bevilágítottak. Becsuktam a szememet. Ajtónyitást, majd léptek zaját hallottam.
–Asszonyom vagy kisasszony, megsérült? … segíthetek? Hívjam a mentőket vagy vigyem be a sürgősségire? Hogy érzi magát,… eltört valamije?
Egy férfi hangját hallottam távolról, ami nagyon ismerős volt. Lágy, selymes, körbe fogta az egész testemet. Kilestem a szempilláim alól. Keskeny, sápadt arc, szürke kabát, sál hanyagul tekeredett a nyaka körül. Mintha az ég szakadt volna le rám, szakadó hóesésben jött el értem. Az álmaim mégsem hazudtak! Törött bokával körbe táncoltam volna az egész parkolót, egyszerre gyönyörű lett minden, a hóesés, a karácsony.
– Kisasszony ki tudja nyitni a szemét? Hogyan szólíthatom?
– Szólíts Júliának!
Author: Kert F. Klára
Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában. Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után a Pécsi Állam- és Jogtudományi Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát. Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam. Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.
