Kert F. Klára – Hóvirágok

Ilyen szánalmas karácsonyom még nem volt. Tudtam, hogy ez lesz belőle, de nem tehettem semmit ellene. Képtelen voltam felkelni az ágyból, takarítani, bevásárolni, egyáltalán megmosakodni. A nővérem, aki a szomszéd utcában lakott, szinte naponta átjött, hogy menjünk már karácsonyfát venni, hiszen jön ünnepelni a kisunokám is. Végül a nővéremnél, Jolánnál töltötték a karácsonyt a lányomék. Hiába kérleltek, úgy éreztem képtelen vagyok kimenni az utcára, emberek közé. Tudtam, elhagytam magam egy kicsit, de annyira elfáradtam. A férjem augusztusban halt meg. Olyan gyorsan történt, fel sem tudtam ocsúdni. Előtte anyámmal évekig a poklot jártuk a betegsége miatt. Nagyon rossz beteg volt. Állandóan cirkuszolt az orvossal, a nővérekkel, megszökött a kórházból, otthon nem tartotta a diétát, hiába rendeltünk speciális kímélő ételeket, ahogy kihúztuk a lábunkat, utána máris rendelt mindenféle szörnyűségeket, amiket nem ehetett. Aztán jött a vérhányás, mentővel a kórházba, a rengeteg pénz, amit a nővéreknek, orvosoknak adtunk, hogy elnézzék a hisztériáját.

Előtte apám nyolc évig fekvő beteg volt. Szótlanul feküdt, sokat aludt, legfeljebb olvasott egy kicsit. Jolánnal akkor is naponta mentünk hozzájuk éjszakára, átvillamosozva a fél várost. Pelenkázni kellett, ehhez emelgetni, forgatni, amihez anyámnak nem volt elég ereje egyedül. Amint maghalt, anyu betegsége körülbelül fél év múlva kezdődött. Hallani sem akart arról, hogy valamelyikünkhöz költözzön. Három évig betegeskedett, így apámmal együtt tizenkét évig gondoztuk őket, jártunk felváltva naponta hozzájuk. Anyám halála után azt gondoltuk a férjemmel, hogy egy kicsit most már magunkkal foglalkozunk. Utazni, kirándulni szerettünk volna. Közben én is elmentem nyugdíjba. Óvatosan kúszott be a férjem betegsége. Szinte fel sem fogtam, hogy kórházba került. Ez a csendes, halk szavú ember, akire a sok kötelezettség, munka után most várt volna egy kis kényelem, pihenés, szórakozás, velem együtt, soha nem jött haza többet a kórházból.

Csendben, leginkább csak magamban szerettem üldögélni. Néztem az erkélyről a lenyugvó napot és nem gondoltam semmire. Ősszel már a lakásból is alig jöttem ki. Nem foglalkoztam semmivel, bár egyedül voltam, mégis rendetlenség volt mindenütt. Rajtam is napokig ugyanaz a ruha volt, hajam zsírosan lógott. Már hűvösre fordult az idő, talán október vége volt, amikor a lányom az unokámmal, az öt éves Picurkával meglátogattak. Kedvetlenül ültem a fotelben, a nagy üresség, amit belül éreztem, kiült az arcomra. A kislány zsebéből egy kis műanyag zacskót vett elő, néhány apró, cseresznye nagyságú hagymával.

-Gyere Mama, ültessük el – kérlelt.

-Nem lesz abból semmi, Picurka – kár volt megvenni! Hiába húzott volna ki a fotelből szegény, nem mozdultam. Végül az anyjával ültették el az ablak előtti virágládába. Csalódottan mentek el. Utána sokáig nem találkoztunk. A lányom ugyan többször hívott telefonon, de én csak fásultan válaszolgattam, fáradtságra hivatkoztam, holott nem csináltam semmit egész nap. A tél is úgy telt, hogy a havazásokat, viharos szeleket, ónos esőt csak az ablakon keresztül észleltem. Arra a rettenetes karácsonyra meg gondolni sem akarok. Többnyire a plafont bámultam. Régi dolgokon töprengtem, általában mindenért magamat hibáztattam. Kint újra tombolt a szél, havas eső verte az ablakomat. A szelek által korábban a virágládába söpört hó tetején az eső megfagyott, vastag jégkérget képezett rajta. Aztán langyos napsugár poroszkált végéig a ház előtt, bekukkantott minden ablakon, de az én jegem a virágtartóban büszkén tartotta magát. Napok múltak el, de a jég, az alatta a rabul ejtett hóval még mindig kitartott.

Egy keddi reggelen az ágyban fekve azt láttam, hogy néhány zöld fűszál kandikál ki a jég alól. Kárörvendő gondolatom támadt, sem a nap, sem a szél nem tudta megtörni a cudar jeget, lám ez a vékony, gyenge fűszál, csak átfúrta magát rajta. Öt kis hegyes, zöld szögecskét számoltam meg, aztán minden nap figyeltem a fejlődésüket. Csodáltam az erejüket, mennyire dacoltak kint a zord idővel, míg én, bent a meleg szobában semmire sem vagyok képes. Azok meg csak nőttek, vastagodtak. Tulajdonképpen ez lett a mindennapos elfoglaltságom, a fűszálak figyelése. Drukkoltam nekik, nőjetek csak, erősödjetek, bárcsak én is képes lehetnék erre. A tél csak lassan akarta megadni magát. Még mindig hol hózápor, hol hideg eső kopogott az ablakomon. Egyik reggel úgy láttam, mintha a szögecskék hegye kissé kifehéredett volna. Nagyon megsajnáltam őket, mégis csak túl zord nekik ez az idő, korán bújtak ki a földből. De azért mégis nagy dolog volt, hogy eddig kitartottak. Nekem még eddig sem sikerült volna. A következő napokban, ahogy sejtettem is, a világos rész mintha nagyobbodott volna. Sajnos, el fognak száradni. A zöld kis szögecskék azonban mintha nőttek volna közben. Nem értettem. Pár nap múlva megoldódott a rejtély. A fehér kis hegyecskék kibújtak oldalt a zöld szárból, meghajlottak és fehér fejecskéjüket lefelé lógatva álltak. Ekkor már olyan izgatott lettem, hogy felkeltem és az ablakhoz mentem, félre húztam a vékony függönyt.- Hóvirágok! Ezek hóvirágok! – néztem kerekre nyitott szemmel, mintha csodát látnék. Rögtön rájöttem, Picurka kis fehér hagymáiból keltek ki.- Picurka hóvirágai! – kiáltottam fel.

Hirtelen olyan érzés fogott el, mint amikor egy üres terembe ajtót nyitnak és friss levegő, napfény árad befele. Én is így teltem meg a vággyal, hogy Picurkát láthassam, magasba emeljem, magamhoz szorítsam, orromat jó szagú hajába fúrjam, puha kis kezét a papíron vezetgessem. Az ő hóvirágai adták vissza az erőmet, az első lépést, hogy visszatérjek az emberek közé. Ott topogtam hálóingben az ablak előtt, fejemben végre értelmes gondolatok kergették egymást. Meg kell mosakodnom, ki kell takarítani, bevásárolni, és ami a lényeg, meg kell hívni a lányomékat vasárnap ebédre.

Kert F. Klára
Author: Kert F. Klára

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában. Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után a Pécsi Állam- és Jogtudományi Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát. Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam. Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Még futok

Edit Szabó : Még futok Még futok hegyek közt kövek ormán emberösvények nyomdokába lépek velem szalad a holnap az útjelző visszamutat átfutottam már a célt

Teljes bejegyzés »

Reggeli ébredés

Reggel hat óra van. A csend mélyének közepén hirtelen megszólal az ébresztő idegesítő hangja, mely rögtön azt üzeni, hogy ideje felkelni, amit én teljesen figyelmen

Teljes bejegyzés »

Szembenézés a veszteségekkel

Szembenézés a veszteségekkel Az előző részek tartalmából: Egy újabb év ért véget az Akvarista Blokk történetében, egy ellentmondásokkal teli év. Tartogatott örömöt, szépet, jót és

Teljes bejegyzés »

Nem akarsz Anettem?

Szita az életem, Anettem! Hiányzik veled a szerelem… Mért kell nélkülöznöm? Testemben… epedőn! Nem akarsz már engem Anettem? Szerelmes szívedre éhezem, Az nagyon kellene, úgy

Teljes bejegyzés »

Kicsorbult szemek

Kicsorbult szemek, gonosz tettek, Nem akarok élni veletek. Emberek! Ember teszi ilyenné a világot, De fogjunk össze és más világot Teremtsünk, olyat, mi jó nekünk

Teljes bejegyzés »

Dögcédula

Nincs a nyakamban dögcédula, Mert már nem is vagyok katona. De! Katona vagyok az életben, Ebben a legsűrűbb regimentben. * Harcos az élet Frontja, itt

Teljes bejegyzés »