Bemutatkozik a szerző
Gyerekkor
Budapesten születtem, és egy összetartó, szerető családban szép gyerekkorom volt, annyira, hogy csak felnőttként ébredtem rá, hogy milyen szegények is voltunk.
Kétéves korom táján az akkori nagy munkanélküliség miatt, édesapám egy börzsönyi kis faluban kapott állást, és 3-4 évig, az év nagy részét vele töltöttem egy kedves paraszt családnál. Életre szóló élmény maradt számomra a tisztán, józanul gondolkodó, ezer dologhoz értő, életük nagy részét a szabad ég alatt töltő emberek világa, a természet közelsége, és a szántóföldek széljárta szabadsága.
Részlet a Csendjeim c. novellámból
„A csönd, a csend, ez az ezer hangon hallgató és hallható varázslat, ma is a legnagyobb luxus az életemben. Gyerekkoromban kétségtelenül a karácsony délután Jézuska váró csendje volt a legkedvesebb számomra, de volt egy másik felejthetetlen is, a nyári délután csendje, egy kis falu istállójában.
Az apró faluban, ahol hat éves korom előtt sok időt töltöttem, minden házhoz úgy hozzátartozott az istálló, mint a mai házakhoz a garázs. Még a szegényeknél is volt legtöbbször egy-két tehén és ugyanennyi ló, de olykor egy-egy kecske vagy birka is együtt lakott a nagy négylábúakkal. A mi házunk istállójának sem a csendjét, sem a hangjait, sem az illatát nem lehet elfelejteni. Mint az a kisgyerekek életében természetes, ebéd után nekem is mindig aludni kellett. Nagy ellensége voltam ennek a szokásnak, de a ház okos gazdái egy kedves trükkel legyőzték tiltakozásomat: tudták mennyire szeretek az istállóban tartózkodni, ezért délutánra ott „vetettek ágyat” nekem. Az állatokat rendszerint korán reggel kihajtották legelni vagy dolgozni, s Tóni bácsi, a ház ura, a kedvemért már reggel megtöltötte a jászlakat az állatok esti takarmányával, legfölül szalmából vackot rakott nekem, s itt alhattam délután. A délelőttöt én is munkával, a patakparti réten libák-kacsák őrzésével, vagy ha a szántóföldön gyerek kéznek való munka akadt, hát azzal töltöttem. Rendszerint Erzsi nénivel és Tóni bácsival ebédeltem kint a földeken, s mikor ők ebéd után leheveredtek az árnyékba pihenni, én hazafutottam, s meg sem álltam a puhára rakott, illatos jászolig.
Az istálló szinte hűvösnek tűnt a kinti déli hőség után, és semmihez sem fogható, ahogyan a szalma barátságos roppanásokkal alakul a testnek legkényelmesebb, lágy derékaljjá az elnyújtózó gyereksúly alatt. Elringatja az embert, s bár az alvás még igen messze van, a valóság mégis szertefoszlik, s helyét elfoglalják Istálló Ország sejtelmes, gyönyörű titkai. Álomszerűvé nemesül a tehenek és lovak itt felejtkezett illata, a padlásról leszivárognak a száradó széna, a virágos mező erős aromái, jól hallatszik odaföntről a szorgoskodó méhek és darazsak döngicsélése, lent, az alomban egy tyúk kapirgál, tán éppen kotláshoz készülődik. Az udvaron Bodri oda-odavakkant a már rács mögött elégedetlenkedő libáknak, szinte a hangokból fölfestődik a kép, amint a két kakas hetykén rendezkedik a tyúkok között, s halk burukkolással, mintha megpihennének a vadgalambok is a közelben. Elnézem a vályogból-szalmából tapasztott falon, mint rajzol szőke tündéreket egy beszökött napsugár, akik észrevétlenül reám bocsátják, az egyedül e halkan zsongó, illatos világban álmodható csodálatos álmokat.
Késő délután van már, amikor lassan éberedek, mert selymes simítások érik az arcomat, finom, lucernaillatú fuvallattal halk horkanások nyúlnak utánam az álomtó ringató vízébe. Ismerősen, megbízhatóan súlyos dobbantásokat hallok, s nyíló tekintetem az öreg muraközi ló, Csillag, barátságos barna pillantásával találkozik, aki bársony orrának cirógatásával, hosszú farkának legyezésével, jószagú fújtatással és dobogással próbál rávenni, hogy kászálódjak már le az ő vacsorájáról. Egy percig még türelemre bírom, simogatom puha orrát, s hálám jeléül előhalászom zsebemből a titkon lopott kockacukrot, amely az igásló számára, egyedül tőlem kapható csemege.
Ilyenkor már újra eleven élet zajlik, almozás, etetés, fejés, ember s állat egyaránt harsányan mondja a magáét, s a délutáni gyermekálom illatokkal, fényalakokkal teli mesés csendjét felváltják az élet mozgalmas, erős, szép hangjai.”
Iskolás koromtól (örökös visszavágyással a szívemben) újra Budapesten éltem szüleimmel. A szegénységből egyetlen dolgot érzékeltem, az örökös szűkösséget, mert egy erkéllyel együtt 27 nm2-es lakásban éltünk felnőtt koromig, ahol senkinek nem volt egy kis visszavonulási lehetősége, és semminek nem volt elegendő helye. A könyveknek is, talán ha 2 méternyi hely jutott, de azon a polcon Jókai, Mikszáth és Móra Ferenc művei sorakoztak, az Operakalauz, és a Magyar Földrajzi Társaság útikönyv sorozata – ezeken nevelkedtem, és nagyon hamar az olvasás bűvöletébe estem. Annyira szerettem olvasni, hogy éjszaka néha elemlámpával a paplan alatt, vagy a fürdőszobába kiszökve kucorogtam hajnalig.
Szóval, a gyerekkorból származik a családközpontúságom, a természetszeretetem, és a nagy terek, a tágasság utáni vágy bennem.
Amit a munka jelent nekem
A másik nagy fontosságú, és sok mindent meghatározó dolognak, a munkához való viszonyt, és a munkával kapcsolatban szerzett tapasztalatokat tartom. Meggyőződésem, hogy a munka az élet legnagyobb ajándéka, ami értelmet, tartalmat és minőséget ad az egész létezésünknek. Ilyen téren az első jelentős élményem, az volt, hogy első pillanattól kezdve részese lehettem egy UNESCO támogatással alapított országos oktatási intézmény létrehozásának. Azért maradt örök élmény, mert hála az intézmény főigazgatójának, aki bízott a jól képzett fiatalokban, egy év alatt egy olyan tehetséges, szakmájáért rajongó, dolgozni szerető csapatot hozott létre, akikkel jó volt együtt dolgozni, de még a szabadidőnket együtt tölteni is. Ötven év telt el azóta, rég szétszóródtunk, mert ezt a két évtizedig épített remek intézményt is fölzabálta az előprivatizáció, de máig, évente egyszer összejön ez a régi társaság, s mindannyian egyetértünk abban, hogy jobb munkahelyünk azóta sem volt. Ebben a közegben rengeteget, a kötelezőnél sokkal többet dolgoztunk mindannyian, de a tanártovábbképzésre és tananyagfejlesztésre irányuló alaptevékenységünk annyira érdekes, értelmes és az oktatásnak hasznot hozó feladat volt, ami rabul ejtett mindannyiunkat, és tényleg szerelemből dolgoztunk. Én a Filmfőigazgatóság három éves felsőfokú iskolájának gyártásvezetői szakát végeztem el, és az intézmény oktatófilm stúdiójában gyártásvezetőként, majd stúdióvezetőként dolgoztam. Az OOK, óvodától az általános- és középiskolán, a főiskolán és egyetemeken keresztül a posztgraduális képzésekig valamennyi oktatási szintre fejlesztett az oktatási anyagokat (diasorozatok, írásvetítő transzparensek, hanganyagok, filmek, videók, jegyzetek stb.), nem nehéz elképzelni az ilyen munka szépségét. Az értelmes, szép, perspektivikus feladat vagy cél, számomra ma is ihlető tényező. Ezért tartom elfogadhatatlannak pl. a manapság egyes körök által javasolt, alanyi jogon járó pénzosztást, mert a legfontosabbat veszi el az emberektől: az értelmes, mondhatnám nemes tevékenység éltető erejét, azt, amitől mindenki megtanulja becsülni a maga és mások munkáját.
A harmadik, amiről beszélni szeretnék a család.
16 éves korunkban ismerkedtünk meg a férjemmel, hat év után összeházasodtunk, és máig együtt is maradtunk. Biztosan szerencse is van abban, hogy alapvetően azonos az értékrendünk, az érdeklődési körünk, és egyformák az elvárásaink is a becsületességre, az elkötelezettségre és a családi életre nézve. Mint mindenkinek, nekünk is volt ezer feladat, köztük gond és baj is elég, de ez a sok közös vonás, és a kölcsönösen máig fennálló szeretet, jóakarat és tisztelet, mindig átsegített a nehézségeken, és nagyszerű szövetségesek voltunk a feladatok megoldására.
A házasságban elkezdődnek az otthonteremtésért való küzdés évei, rengeteg álmodozással, tervezéssel, spórolással, és sok-sok kétkezi munka vállalásával, de mindezek (ezen a téren is) a teremtő munka örömét adták.
Amikor megszületett első kislányunk és fél éves korában visszamentem dolgozni, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a gyártásvezetői munka, a forgatások miatti sűrű vidékre járás mellett nem könnyű, és végképp megnehezítette a helyzetet, hogy gyakran egyedül kellett megoldanom a napi feladatokat, mert a férjem, munkájánál fogva, szintén rengeteget utazott, belföldön, külföldön egyaránt. Akkoriban, a 70-es évek végén, még sem mobil, sem számítógép nem segítette az embert, nagyszülők nem laktak velünk, így óriási gondot jelentett, ha egy vidéki forgatás délutánján, mondjuk dugóba kerültünk, és nem tudtam időben az óvodába érni a kislányomért. A munkám egyértelműen fedélzeti munka volt, mivel néha több film forgott párhuzamosan, és mindegyikhez tartozott 10-20 ember, akiknek a tevékenységét szerveznem kellet. Néha még hajnalban is megszólalt a telefon, ha pl. valaki beteg lett, s ezek mellett az otthoni, az idő rövidsége miatt szintén fedélzeti munka elvégzése, szinte lehetetlen volt. Tovább nehezítette az életünket, hogy második kislányunk súlyos betegen született, és néhány hónaposan el is vesztettük.
Éppen ebben a gyötrelmes időszakban történt egy különös esemény, amely két évtizeddel később, a „Megtalált kincseim, avagy meséim egy csodálatos földről, amelyet Perunak becézek” c. könyv megírásához vezetett, és amelyet így örökítettem meg:
Részlet a Megtalált kincseim c. könyvből
A kezdet egyszerű és hétköznapi volt, sejteni sem lehetett, hogy egy évtizedekre, vagy talán egész életre szóló vonzalom alapköve lesz.
Életem legsötétebb napjait éltem éppen. Hátam mögött a legnagyobb tragédia, második gyermekem elvesztése, előttem a végtelennek, öröknek tűnő bánat, amelynek könyörtelen fekete falát, csak nagyobbik leánykám léte és mosolya bontotta meg olykor-olykor. A fájdalom ronccsá marcangolta testemet-lelkemet, agyamban csak nyughatatlan lázadás honolt és igazán nem tudtam, hogy bírok-e, akarok-e talpra állni valaha még. Amúgy is gyenge lábakon álló hitem végleg elhagyott, amikor a temetési szertartást végző pap így vígasztalt: legyek boldog, mert a Jóisten annyira szeret, hogy elszólította kicsi lányomat. Ütni és üvölteni szerettem volna, álszent szólamnak, hazug szemforgatásnak éreztem mindezt s tudtam, hogy mostantól végképp egyedül vagyok.
Csak az élő gyermekem iránti szeretet és a belém nevelt, kötelező fegyelem tett erőssé annyira, hogy közömbös arcot mutatva igyekezzek elviselhető maradni a világ számára. A temetést követő napon munkába álltam, s a szemellenzőt viselő igásló minden erejével dolgoztam végkimerülésig, hogy ne maradjon időm megállni vagy gondolkozni, csak tenni-tenni szüntelenül, amit éppen kell.
Ahogy múltak a hetek-hónapok és nem sikerült fásulttá zsigerelni magam, lassan megértettem, hogy gyermeket elveszíteni egészen más, mint akár a legszeretettebb hozzátartozónkat. Mert mire az anya testében születésre érik a magzat, addigra megérik karjában az ölelés, s ha már nincs kit ölelni, az egy szabályszerű biológiai fájdalom. S ellene nincs se észérv, se orvosság, sem vigasz. Csak az az egy felismerés van, hogy az élőkért még tehetünk valamit, a holtakon már nem segíthetünk. S az az egy remény, hogy az idő, ez az időtlen, örökkévaló malom, majd elmorzsolja, felőrli ezt a fájdalmat is, mert a kezdetektől ez a dolga.
Ebben az önként vállalt taposómalomban teltek napjaim, amikor egyik barátom – ma sem tudom ki volt – kölcsönadott egy könyvet, hogy olvassam el. Kötelességszerűen vettem elő esténként, s mint elvégzendő feladatot, olvastam belőle néhány oldalt, egy-egy fejezetet. Már az utolsó lapoknál tartottam, amikor éreztem, hogy valami megmoccant bennem, halkan osont lelkembe a tudat, hogy igen, ez az én világom, itt mindent értek és minden olyan ismerős, de aztán nem volt türelmem feldolgozni és maradt az „el kell olvasni, hogy visszaadhassam” érzés. Valóban, hamarosan befejeztem a könyvet és visszaadtam a gazdájának. S akkor úgy látszott, nyomtalanul kitörlődött emlékezetemből nemcsak a kölcsönadó személye, de még a mű címe és tartalma is.
Két-három évvel később, már jobb állapotomban, egy régi barátunk látogatott hozzánk. Többéves külszolgálatból nemrég érkezett, s kérésünkre, könyvekkel, képeslapokkal, térképekkel és fotókkal megrakodva, élménybeszámolóra jött. Peruban dolgozott, s olyan munkát végzett, amely lehetővé tette számára, hogy többet lásson az országból, mint – azt hiszem – lakóinak jelentős része egy életen át. Teljes hosszában, s az amazóniai őserdők vidékét leszámítva széltében is szinte teljesen beutazta Peru tájait. Ámulva néztük a varázslatos képeket: ebben az országban úgy váltogatják egymást a trópusi őserdők és a 7000 méterhez közelítő, hóborította hegycsúcsok, a kietlen sivatagok és az örök tavasz övezetei, mint sehol másutt a világon. A Természet úgy sétált végig ezen a tájon, hogy tüzes jókedvének és mosolyának, vadságának és szelídségének, melankolikus hangulatának és megtorló zsarnokságának, bőkezűségének és könyörtelenségének, egyszóval leküzdhetetlen hatalmának minden jelével megáldotta és megverte e földet….
…Valami okból az első perctől kezdve mélyen megfogott ez az útibeszámoló. Meglepő könnyedséggel követtem képzeletben a mesélőt városról-városra, hegycsúcsról-hegycsúcsra, sosem hallott tájak elevenedtek kézzelfogható valósággá a szavak nyomán, s az ország északi részéből indulva az Andok vonulatain át, itt-ott útbaejtve a Costa (Koszta) és az Altiplano vidékeit is, a Titicaca tó partjára már úgy érkeztem, mint egy őslakó. Mindezt barátunk nagyszerű elbeszélő képességének tulajdonítottam egészen addig, amíg egy fotón meg nem láttam néhány indián férfi arcát. Hirtelen különös érzés fogott el, mert ismertem ezeket az arcokat. De honnan, hiszen soha életemben nem jártam még a közelében sem indiánoklakta vidéknek? Azzal nyugtattam magam, hogy nyilván csak ilyen arcokat láttam valahol, és nem ezeket az arcokat. Ezzel egyidejűleg váratlanul fölmerült emlékezetem mélyéről a már említett kölcsön kapott könyv, s bár nem tudtam visszaidézni tartalmát, annyi eszembe jutott, hogy az egész történet Peruban játszódott. Megnyugodva állapítottam meg, hogy valószínűleg remek szerző írta annyira szemléletesen, hogy figurái valósággal megele-venedtek agyamban, s innen ez a furcsa déja v (dézsá vü).
Pár perccel később azonban újabb megrendülés ért. Barátunk éppen arról beszélt, mennyire becsülte és szerette ezeket a hegylakó indiánokat, akik nehéz körülményeik, nagy-nagy szegénységük ellenére is az önfeláldozásig segítő és megbízható társai voltak a munkában. Megindultan említette az örökké dolgozó indián aszszonyokat is, akik nagy kendőben a hátukon cipelik kisgyermekeiket, terelgetik-legeltetik az állataikat, óriási távolságokat járnak be a nehéz terepen és közben megállás nélkül fonnak. Fényképet is mutatott egy ilyen aszszonyról, s amikor megláttam, beleborzongtam. Ekkor már világos volt, hogy ami most velem történik, az nem valaminek a megismerése, hanem ráismerés valamire. Összes érzékszervem pontosan tudta, ismerte ennek a helyzetnek minden elemét, úgy „készen volt” bennem az egész szituáció, mintha már átéltem volna. Harmincöt éves voltam ekkor, s ez volt a harmadik ilyen eset az életemben. A harmadik ráismerés.”
Visszatérve a munkához: ez a húsz évig, feszített tempóban végzett munka végül betegségbe torkollott: magas lett a vérnyomásom, és lassan kiderült, hiába adnak újabb meg újabb gyógyszereket, csak attól kezdett javulni, ha 2-3 hétre betegállományba vettek, és otthon lehettem. Megbeszéltük a férjemmel, hogy megpróbálok néhány hónap fizetés nélküli szabadságot kérni, kicsit összeszedem magam, és bármennyire szeretem is a szakmámat, keresek egy kevésbé rumlis munkát. Az élet azonban más megoldást hozott: még csak egy hete voltam otthon, amikor férjem szülei, pár nap különbséggel, mindketten ápolásra szoruló betegek lettek. Arra jutottunk, hogy legjobb, ha én otthon maradok, és vállalom a gondozásukat. Férjem számára, aki úgy nőtt fel, hogy az édesanyja otthon volt vele és testvérével, ez természetes állapot volt. Hirtelen kellett meghozni ezt a döntést, és nem voltam meggyőződve arról, hogy bírni fogom a vele járó bezártságot. Negyvenkét évesen kezdtem és végül 16 évig tartott ez a betegápolás, amely – bár ez sem könnyű munka – de mindannyiunk számára igen pozitív változásokat hozott. Csodálatos módon, elmaradt az a mindennapos rohanás otthon esténként, amely addig jellemezte az életünket, rend és nyugalom volt otthonlétem eredménye, annyira, hogy esténként az örökös kapkodás helyett még beszélgetésre is maradt időnk, a betegek pedig segítséget és biztonságot találtak nálunk.
Úgy gondolom, a szülői, a család körüli munka, egy életre szóló „munkaviszony”. Szülőnek lenni rendkívül sokrétű feladat, sohasem fogyó figyelmet, alázatot, helytállást, türelmet és szeretetet kíván az embertől, amíg végigkíséri gyermekét a felnőtt korig, és tovább.
Szeretném itt is elmondani abbéli véleményemet (amiért biztosan sokan megköveznek majd), hogy minden tiszteletem a feministáké, amiért kiharcolták az egyenjogúságot (már amennyire ez lehetséges), a tanuláshoz és a választáshoz való jogot, de volt egy óriási tévedésük. Ahelyett, hogy a társadalom (és a fennmaradás!) szempontjából a legnagyobb hasznot hozó munkák rangjára emelték volna a gyermekvállalást, a gyereknevelést és a családi élet menedzselését – mindezek helyett cselédmunkává minősítették, és végleg lezüllesztették azt. (Pedig éppen most látott napvilágot az a vizsgálat, amely megállapította, hogy a nők által a családért végzett „láthatatlan munkák”, forintban kifejezve a GDP egyharmadát adják!) Szerintem, ennek következménye, hogy egyre több a kisiklott életű, neveletlen, közönyös, egymásra figyelni, a másikkal törődni nem akaró, közösségi létre alkalmatlan, semmilyen elköteleződést nem vállaló, önző, antiszociális fiatal, aki nem értelmes munkában, nem emberi kapcsolatokban keres megoldást az életére, hanem italban, drogokban, örökös bulizásban. Úgy gondolom, hogy nevelni, a szó legszebb értelmében, csak a családban lehet, az intézmények tanításra hivatottak, nem tudják pótolni azt mindenperces példaadást, ami a szülők dolga.
Az életforma váltásnak köszönhetem azt is, hogy újra volt időm észrevenni az élet, a természet, a művészetek és a gondolatok szépségét, valósággal föltámadt bennem az a hajdani kisgyerek, aki falun, természetközelben töltött évei alatt felhőtlenül boldog volt. Hála a férjemnek, aki mindvégig támogatott ebben a váltásban, vállalva ezzel a pénzkeresés gondját is, képesek voltunk olyan létformát teremteni, amelyben megvalósíthattuk végleges otthonunk megépítését, szüleink gondjainkba vételét, és hozzánk költöztetését egyaránt. Én pedig igyekeztem mindannyiunk számára olyan hátországot teremteni, amelyben mindenki nyugalomra lel, és jól érzi magát.
Az első írások születése
Négy éve voltam már otthon, amikor úgy éreztem, le kell írnom, milyen csodálatos változásokat hozott életünkbe ez az életmódváltás, és a cikket elküldtem a Nők Lapjához, ami azonnal közölte is (1994.).
Akkor már vagy 15 éve zajlott az életemben egy furcsa folyamat, amit addig föl sem fogtam. Peru, egy olyan ország, amihez semmilyen kapcsolatom nem volt, nem is tudtam róla túl sokat és nem is érdeklődtem iránta különösebben, mégis, különböző formában újra, meg újra fölbukkant az életemben. Végül 96-ban történt egy olyan esemény, amitől tudatosult bennem ez a régóta tartó folyamat. Annyira megrendítő volt számomra ez a felismerés, és az egyre növekvő érdeklődés, amit kiváltott belőlem, hogy meg akartam érteni végre, mi közöm ehhez az országhoz, miért teszi újra meg újra elém az élet, ezért elkezdtem szabályosan tanulni a múltját, jelenét, a környező népek, a korábbi nagyobb kultúrák történetét. Több dél-amerikai országot áttanulmányoztam, és olyan nagy indián kultúrákat, mint az aztékok, olmékok, toltékok, zapotékok, maják, de mindig arra jutottam, hogy ezek a világok nem hoznak különösebben lázba. Amikor végül visszamentem az időben a XI. századig, eljutottam az Inka Birodalom alapításáig. Történetüket lenyűgözően szépnek, érdekesnek, sok tekintetben vonzónak találtam, és rögtön megértettem, miért éreztem azonnal sajátomnak azt a világot. 3 éve tartott ez a tanulási folyamat, akkor már annyira lekötötte az érdeklődésemet, hogy szinte csak ennek tanulmányozásával foglalkoztam, és eufórikus boldogság volt számomra ez a gondolati utazás. Amikor a leányunk férjhez ment és elköltözött, annyi időhöz jutottam, hogy éjszakánként írni kezdtem az inkákhoz vezető utam, és az ő népük történetét. Ez lett az első könyvem, a „Megtalált kincseim avagy meséim egy csodálatos földről, amelyet Perunak becézek” című. Annyira hatalmába kerített az írás, hogy minden szabad percemet annak szenteltem, és csodálatos élmény volt számomra ez az alkotó munka. Nehézségekkel ugyan, de kiadtuk, és bár reklámozásra már nem futotta, a könyv 1200 példánya eladta magát, és nagyon szép visszajelzéseket kaptam. A honlapomon keresztül (www.nadasi-katalin.hu) elektronikus formában még megvásárolható.
Az Andok zenéje
A következő idézet José Maria Arguedas (Hoszé Maria Argedá) perui író Mély folyók c. könyvéből való, és pontosan megjeleníti azt az érzést, amit az első konkrét, Peruval kapcsolatos élményem, az Andok népzenéjének megismerése váltott ki bennem:
„Ki képes elválasztani a hősiességet és a fagyos szomorúságot? Ez a zene arra készteti az embert, hogy addig sírjon, amíg elfogy, eltűnik, vagy pedig, hogy harcra keljen a kondorkeselyűk és oroszlánok hadával meg a mesebeli szörnyekkel, melyek a hegyi tavak mélyén s az árnyas lejtőkön élnek. A démonnal is szembeszálltam volna, míg ezt a dalt hallgattam.”
Ez a hihetetlen erejű, csodálatos hangzású hangszerekkel muzsikáló zene tökéletesen kiegészítette mindazt, amit addigra ennek a különlegesesen emelkedett gondolkodásmódú, és szilárd jellemű népnek a drámai történelméről már tudtam, és annyira megszerettem, hogy gyűjteni kezdtem az Andok dalait. Ma kb. 50 órányi zeném, és kb. 180 órányi film illetve video felvételem van dokumentum- és útifilm részletekből Peruról. Tartottam néhány előadást is az inka civilizációról, közülük az egyikről készült egy DVD, amely „Látogatás az Inka Birodalomban” címen elérhető a Youtube-on.
Az irodalmi tevékenység folytatása, céljaim az írással
A „Megtalált kincseim” 1999-ben jelent meg, tíz évvel az otthonmaradásom után, és ekkorra vált nyilvánvalóvá számomra, hogy amíg dolgoztam, szépséges szakmám összes szabad kapacitásomat lekötötte, a munkám által programozva volt minden percem és minden gondolatom.
Otthon maradni a kislányunkkal majd a szülőkkel, egyenlő volt számomra egy gondolati felszabadulással. Az új életforma mellett sem maradt sokkal több szabadidőm, de fantasztikus volt számomra, hogy az otthoni, túlnyomórészt fizikai tevékenységek mellett, az agyam szabadon gondolkodhatott mindenről, amire mindig vágytam, de a munka mellett annyi időm sem volt, hogy egyáltalán észrevegyem: vannak saját gondolataim, van saját véleményem, és ezer dolog iránti kíváncsiságom. Ezekről a dolgokról, és a családi élet – számomra legalábbis – mindennél becsesebb, vagy inkább azt mondom, bármely más munkával egyenrangú voltáról szólnak, a Bevallom nektek, Kedveseim és az Üzenem nektek, Kedveseim c. írásaim. Mindkettő megjelent a második, 2003-ban, szintén 1200 példányban kiadott, „Mint préselt virágok…” c. könyvemben, valamint a debreceni Nagycsaládosok Mosolyvirág Egyesülete által kiadott, Életmesék c. antológiában, és 2016-ban a Heti Válasz c. hetilapban is, rövidített változatban.
Részlet az Üzenem nektek, Kedveseim c. novellámból
„Szeretném elmondani nektek, Kedveseim, ti leendő apák és anyák, akik olyan fiatalok vagytok, hogy ma még, talán nem is értitek ezt az egészet. Akkor még, én sem értettem. Akkor, amikor annyi éves voltam, mint ti most, és nem sejtettem, hogy egyszer üzenetvivő palack leszek. Nem tudtam, hogy bár az ifjú még tárgy szerint tudatlan, de testében-lelkében, minden sejtjében, valamennyi gondolatában, szíve legparányibb rezdülésében is hord egy csodát, a lehetséges életet, a lehetséges élet érzékeny és csak szeretet által formálható intelligenciáját. És azt sem, hogy a mindenség sorsa múlhat azon, vállaljuk-e, s ha igen, hogyan, s mivé nevelgetjük a világ megváltásának e bennünk élő, csöppnyi lehetőségét, az ember gyerekét – aki megszületik, vagy nem.
Üzenem nektek, Kedveseim, hogy sokszor átmelegedett a szívem, ha a természeti népek csillogó szemű, édesen mosolygó, nyugodt kisgyerekeit néztem. Fájó szívvel gondoltam rájuk nap, mint nap, amikor reggelenként a sok síró gyerek között, a bölcsődében hagytam a kislányomat. Sok-sok éven át figyeltem, e hozzánk képest civilizálatlan népek kicsinyeit, kerestem mosollyal telt gyerekkoruk titkát, mire megértettem, milyen kevés kell az angyali békesség eléréséhez. Ezek a gyermekek 1-2 éves korukig, szinte állandóan az anyjuk karján, mellén, vagy munka közben, nagy kendőben a hátára vagy oldalára kötve, a biztonságot adó testi érintés melegében növekszenek. Sőt, még jó ideig élvezik ezt a közvetlen kontaktust, mert az anyák még sokáig, mindenhová velük együtt mennek és a legkisebb kérő mozdulatra, magától értetődően a karjukba, vagy ölükbe veszik őket, hogy újra érezhessék a közelség biztonságát. Meggyőződésem, hogy ennek köszönhető e népek kicsinyeinek derűje, békés nyugalma, az, hogy szinte csak akkor sírnak, ha fizikai fájdalom éri őket.
E megfigyelés fényében szívfacsaró tudat, hogy a mi fejlettnek mondott kultúránkban, civilizált világunkban, a picinyek már néhány hónapos korban elszakadnak újra munkába álló mamájuktól, és soha többé nem lesz részük az összetartozás, a kétségtelen elfogadottság e pótolhatatlan melegében! A dolgozó anyák reggeleinek és estéinek időhiányos, pattogós rohanásában jó, ha percekre való érintés-meleg, fészek-érzet jut a kicsiknek. Hátborzongató belegondolni abba is, hogy Magyarországon a nők több generációja nőtt föl úgy az elmúlt ötven évben, hogy a gyerekkorából – mivel anyáik hajnalban dolgozni mentek és késő este tértek haza – kimaradt például a babázás, amely alapvető viszonyulást alakíthat ki a leánygyerekben az anyaság szerepköre iránt.”
***
Az irodalom gyerekkorom óta rengeteg örömet szerzett nekem. Szerettem a verseket, több szavalóversenyen indultam és nyertem díjakat, és mindig úgy éreztem, nincs annyi időm olvasni, amennyit szeretnék. Ez a mai napig így van. Amikor 52 évesen, először leültem írni, megdöbbentett, hogy egyszerűen dőltek belőlem a gondolatok, amikről addig azt sem tudtam, hogy a fejemben vannak… Azóta, persze, úgy érzem, erre sincs soha elegendő időm…
Mivel könyveim terjesztésével csak egyedül foglalkoztam, 5-6, számomra könnyen elérhető könyvesboltban, a második könyvből csak közel ezer példány fogyott, mert közben megszülettek az unokáim, akik elsőbbséget élveznek minden mással szemben, és mellettük már nem maradt erőm a könyv forgalmazására.
Könyveimen kívül megjelentek cikkeim különböző lapokban: (a Szövetség c. lap közölte egy novellám részletét, a Lakitelek Alapítvány Műhely sorozatában egy közéleti problémával foglalkozó írásom jelent meg, a Művészet és Barátai folyóiratban a Baranyi Ferenc 75. születésnapi ünnepségéről szóló tudósításom, és az Egy zománcműves remekei c. írásom, Stekly Zsuzsa csodálatos tűzzománc kiállításáról). Felkértek egy fejezet megírására az Üröm az idő sodrában c. helytörténeti könyvben, bevezetőt írtam Borvendég Deszkáss Sándor (Fehér Szarvas) A Szikláshegyek varázslója c. könyvének hasonmás kiadásához, ami megjelent a Könyv és Nevelés c. folyóiratban is. Folyamatosan írok esszéket, novellákat azokról a dolgokról, amelyeket fontosnak tartok végiggondolni, nem csak a magam, hanem a világ számára.
Igeidők
Nem ismertem még kisgyereket, aki kisebb szeretett volna lenni vagy gyerek akart volna maradni – kivéve talán a lányomat, aki sokszor még most, negyven évesen is gyermeki önfeledtséggel, az idő múlását boldogan feledve, játszik. Mi, többségi átlaggyerekek két kézzel toltuk volna előre az időt, hogy megérkezzünk végre a vágyott, varázslatos és – balga hitünk szerint – teljes szabadságot adó felnőttkorba. Minden második gondolatunk jövőidejű és vágyakozó, óhajtó vagy feltételes módú volt: ha nagy leszek, ha felnövök, tűzoltó szeretnék lenni, ha iskolába megyek, ha házasságot kötök, amikor majd gyerekem lesz.
Aztán – minden készülődés ellenére váratlanul – hirtelen felnőtt lesz az ember, és a dolgok jelen időbe kerülnek: érettségizek, befejezem az egyetemet, megvédem a diplomámat. Állást keresek, még keresek, néha már nem is állást csak valami munkát, megélhetést. Ez a jelen idejű időszak sokkal hosszabb, mint az előző jövő idejű volt, elképesztően sok területen kell „jelen” lenni, és ráadásul, kijelentő módban létezni. Társat keresek. Csalódtam, de nem adom fel. Megvan! Férjhez megyek, illetve megnősülök, lakást keresek. Innen már a legtöbb tennivalót többes számban mondhatjuk. Lakást építünk és karriert, majd családot alapítunk. Vállalunk egy, két, három – néha több -, örökké jövő időben beszélő gyereket, és végigküzdjük velük a bölcsit, az ovit, az iskolákat. Ha sikerül: megneveljük őket. Ha nem: beláthatatlan szélmalomharcot vívunk szörnyűséges démonaikkal, a különféle függőségekkel, s a velük járó iszonyú emberi és anyagi gyötrelemmel. Közben, az élet néha alólunk is kirúgja a sámlit: megszűnik a munkahely, valamiért elveszítjük a társunkat, vagy birtokba vesz egy gyógyíthatatlan betegség – s ismét egyes szám első személyben kell létezni a „jelenidősnek”. Ha mindezekkel megbirkózunk, láthatjuk, hogy nincs megpihenés vagy megállás, mert a szüleink, akik gondoskodtak rólunk egész gyerekkorunkban, és vállaltak értünk minden felelősséget, meggyengültek, elfáradtak és rendszeres, jelen idejű segítségünk nélkül már nem boldogulnak. Melléjük állunk hát, s jó szívvel megteszünk értük minden tőlünk telhetőt, végigkísérjük őket az élet útjának utolsó állomásáig.
Még mindig jelen időben tennünk kell valamit, mert a gyerekeink felnőttek, házasodni akarnak és saját céljaikat megvalósítani. Ismét összpontosítjuk egyre nehezebben mozgósítható, kimerülőben lévő energiáinkat: elfogadással, szeretettel, munkával és anyagiakkal igyekszünk hozzájárulni az ifjúi álmok beteljesüléséhez. Közben a testünkben-lelkünkben egyértelmű leépülési folyamatok kezdődnek, s minden, ami eddig egyszerű volt, csak tornyosuló akadályok legyőzése árán teljesíthető. És már nem mindig megy simán, mert egyre több a feladat, egyre kevesebb az idő és fogyatkozik az erő. Erőteljesen követelnek figyelmet maguknak a hajdan kitűzött céljaink, terveink, megvalósulatlan álmaink is, mert napról napra csökken az esély, hogy valaha véghezvihetjük őket. Óriási energiákat szánunk arra is, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, melyek között el tudjuk képzelni majdani öregségünk éveit.
És lassan eljönnek azok a változások, melyekre nem lehet fölkészülni.
Amikor már semmi sem úgy történik, ahogy egész életünkön át természetes volt. Azt még könnyű megszokni, hogy a nevünk mellé kerül a bácsi vagy a néni szócska. Azt már nehezebb, hogy minden napra jut valami egészségi probléma, hol itt fáj, hol ott nem hajlik, és egyre meredekebbek a lépcsők. Éppen cipelt csomagunkat, mintha mágnes ragasztaná a földhöz makacsul, mintha megsokszorozódott volna a gravitáció ereje. Amivel dolgozunk, legyen az szerszám, hangszer vagy merőkanál, gonoszul ugrik ki újra meg újra a kezünkből, ügyetlenségünk temérdek fölösleges munkát okoz, és gyorsan fogy az étkészlet minden törékeny darabja is. De a legrosszabb, hogy minden elvégzendő munkához sokkal több idő kell, mint régen. A külvilágban is érthetetlen dolgok történnek: a fiatalok nem adják át a helyet a villamoson, a különféle üzletekben megpróbálnak becsapni, arcátlanul magas árakat szabnak egyszerű szolgáltatásoknak, és ha elromlik valami otthon, egyszerűen nem érkezik meg a szerelő, aki már háromszor megígérte. Hogy bármiről is akarunk megállapodni valakivel, hatpéldányos, írásos szerződést kell több tanúval hitelesíttetni azért, hogy nagyjából az történjen, amiben megegyeztünk. És, hogy senki nem kérdezi tőlünk néha, szükségünk van-e valami segítségre. Az egész világ, mintha egy lármás nagy dulakodás lenne, maguk érdekéért könyöklő, minden kedvességtől mentes tömegek visszataszító örvénye.
Ekkor érkezünk el a múlt időhöz. Egyre gyakrabban emlegetjük a régi szép időket, amikor elég volt valamiről szóban megállapodni, kezet adni rá, és az úgy volt. Ha megbeszéltünk egy találkozót, azt nem módosítottuk háromszor csak azért, mert a mobil ezt lehetővé teszi, sohasem fordult elő, hogy kikapcsoltuk a telefont, mert úgy kényelmesebb, és az adta az emberi méltóságot, hogy igazat beszéltünk. Szerettünk mosolyogni, udvariasan szólni és figyelemmel lenni a körülöttünk élők iránt. Szerettük a halk, szép és finom körülményeket és szerettük ezeket megosztani is a hozzánk tartozókkal. A régi időkben ugyanannyi baj, gonoszság és nehézség volt a világban, mint ma, de élt mellette az emberek közötti összetartozás, a reflex erősségű segítőkészség, ami semlegesítette e gondok zömét. Szerettünk az örömeinken osztozni a barátainkkal, és szerettük megsegíteni a mieinket, ha arra volt szükség.
De a nagy lelkesedéssel, és óriási reményekkel várt rendszerváltoztatás után nagyon hamar betört hozzánk is a liberalizmus, pontosabban annak egy álságos válfaja, (mert az igazi liberálisok szilárd elvi és erkölcsi alapon óvták a szabadságjogokat és az emberi méltóságot, az ál-liberálisok viszont pusztán a határtalan és gátlástalan individualizmust képviselik). Rászabadította a világra a szabadság törött szárnyú változatát, a szabadosságot, amely a baloldal lelkes támogatásával terjedt, mint a pestis, és nem csak kitörölte az emberiség szótárából a tisztelet, együttműködés, emberiesség, korrektség, hűség és emberi méltóság kifejezéseket, hanem egyenesen nevetséges gyengeséggé nyilvánította ezeket a tulajdonságokat. Jogot követelt mindennek, ami természetellenes, és napi gyakorlattá tette az érdekvezérelt, gátlástalan hazudozást, a parttalan rágalmazást, vádaskodást, a bomlasztás minden formáját, a provokációt és zavarkeltést, minden, az övétől eltérő vélemény elutasítását és az állandó, alaptalan követelődzést. Következményesen az emberi kötődések nagyrészt eltűntek az életből, pedig nélkülük üres, sivár és kilátástalan a létezés. Egyre több fiatalnak már nem kell otthon, haza, család és barátok, csak bérelhető szállás valahol, és az a munkahely a világ bármely pontján, ahol a legtöbbet fizetnek. Lényegtelen, hogy hol és kik között kell élni, csak jól tejeljen. A világ hajdan karakteres jellemű népei mindenütt felhígulnak, a hagyomány, a kultúra, a tudás, a viselet vagy az ének mind-mind szétmaródik egy ellenséges, haszonelvű, öldöklő tömeg viszályaiban. Emberek, egész nemzedékek eresztették el egymás kezét, miközben görcsös figyelemmel markolják nyomogatható távközlési eszközeiket. Életük irányítását sokan kiengedték a kezükből: réges-rég, kajánul vigyorgó, gagyi médiumok határozzák meg igényszintjüket, az egyre többet tudó robotok pedig lassan átveszik az emberektől mindazt a munkát, ami az életüknek eddig értelmet, tartalmat és minőséget adott. Egyszer csak arra ocsúdnak majd, hogy mellékszereplők lettek a saját életükben.
Természetesen számtalan pozitív kivétel van, a baj csak az, hogy az elégnél sokkal kevesebb. Ezért van, hogy menthetetlenül a múlthoz viszonyítunk mindent, nem mintha nem volnának már terveink, és értjük is, ami a való világban a jövőt jelenti, csak éppen nem fogadjuk el.
Végül elkövetkezik a befejezett múlt: Élt 79 évet.
***
Az írással elsősorban az emberség, az értelem és a szépség megmutatása a célom, ezek megőrzése és továbbadása fontos nekem. Egyre fontosabb, mert mai hiánya már alig viselhető. Elsősorban krónikásnak tartom magam, két mesét leszámítva, mindennek, amit leírtam valóság alapja van.
A Mint préselt virágok… Bevezetőjében így írtam erről:
„Amikor megkíséreltem saját életem újragondolását, már a kezdet kezdetén éreztem: a bajok (talán legfőbb) forrása az, hogy valahol a XX. század zűrzavarában, odalett az értékeim két legfontosabbika: a csend, és a hit, hogy az igazság mindig, föltétlenül érvényre jut. Elveszett szavak, eltűnt érzelmek, űzött tekintetek, nagyra nyitott, mohó markok, ütésre lendült, összeszorított öklök és rettenetes, megvadító, megsüketítő ricsaj uralja napjaink világát, bel- és külhonban egyaránt. Már alig találok valamit abból, amitől nemrég még, olyan szépnek láttam az életet. Elveszett szavakat mondok, mert ugyan mit ér a szó, ha jelentése nincs, jóformán csak üzletkötésre való? Fukarul tartogatják hasznot hozó ügyletekre, régen nem mondják ki őket számolatlanul azért, hogy igazságok, szépségek, eszmék hírét vigyék, vagy egyszerűen szeretetből, esetleg vigasztalásul. Ijesztően fogynak, akik nemes célokra használják a szavakat, és talán hiába is próbálkoznak, akik még tehetik, mert nincs, aki fogadja, nincs, aki értse őket. Nem érnek rá efféle tartalmakkal bíbelődni az emberek.”
***
Irodalmi pályázatok
Több irodalmi pályázaton indultam, különböző helyeken megkaptam az első három díj mindegyikét, két alkalommal oklevéllel honorálták a részvételemet, és két alkalommal az Irodalmi Rádiónál is eredményesen pályáztam. Fiókomban lassan összegyűlik egy harmadik könyvre való anyag.
Mesélő festmények – Kolostorudvar c. írásom, Csankó Zoltán előadásában
Sok éven át a Bakony egyik gyönyörűséges pontján, Magyarpolányban, kedves barátaimnál, a vendégszerető Forrai családnál töltöttem a szabadságomat – legtöbbször írással. Ilyenkor végigbarangoltam a környék természeti szépségeit, és egy ilyen alkalommal Bakonybélben, a Gerence patakkal való találkozásom késztetett az emberi élet és a patak sors hasonlóságának végiggondolására. Az erről szóló írás lett második könyvem, a „Mint préselt virágok…” címadó novellája, melynek egy részletével szeretnék elbúcsúzni a kedves hallgatóktól:
Részlet a „Mint préselt virágok” c. novellából
„Lehet, hogy előttünk is van egy számunkra rendelt, láthatatlan törésvonal, de bukkanhatunk könnyű haladást ígérő, hazug lejtőre is. Annyival vagyunk szabadabbak, ám egyben felelősebbek, mint a patakok, hogy mi tudjuk: keresnünk kell a legjobb utat, mert minden megismerés alakít az egészen, s a fölhalmozódott ismeretek birtokában tett valamennyi cselekedetünk nyomot hagy mindazon, ami utána következik.
Ez azt jelenti, hogy semmi nem múlik el végérvényesen. Semmi, amit teszünk, vagy nem teszünk. Nyomot hagyunk, ha akarjuk, ha nem, mégpedig nagyon eleven anyagban. Tetteink következményei legtöbbször nem tárgyiasult formában, hanem a körülöttünk élők lelkében lezajló változásokként élnek tovább. Bennünket, magunkat, nem őriz sokáig sem az idő, sem az emlékezet. Ha építettünk magunknak házat, az majd összedől. Ha építettünk másnak százemeletes tornyot, azt majd lerombolja valaki. Ha feltaláltunk valami nagyszerűt, majd meghaladja a tudomány. Megművelt földjeinket elmúlásunk után hamar fölveri a gaz, de a természet már hálás: újabb lehetőségként őrzi tetteink lenyomatát, mert a jól gondozott talaj, lehet még majd megélhetés valakinek. S ilyenformán egy lehetőség az is, amit egyéniségünkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel örökítünk az utánunk jövőkre. Kézzel fogható alkotásaink, szánandóan rövid ideig őrzik a jeleket, hogy voltunk. Közöttük kivételek a maradandó művészeti alkotások, de egy csodálatos szobor sem a márvány miatt örök, amiből készült, hanem a gondolat miatt, amelyből született. Legtovább az él belőlünk, amit a lelkekben vittünk véghez, s ami olykor generációkon át hat, és működik. Akkor is, ha viszályt vagy gyűlöletet keltünk, és akkor is, ha az építés, az együttérzés, a szelídség, a teremtés, a jóakarat, a megbecsülés, a tisztesség és tisztaság, a lelkierő és kitartás, az önzetlenség, a dolgok „fölemelésére” való szándék, az elfogadó türelem megtapasztalásának élményét ültetjük egymás szívébe. Tudjuk, hogy aki kapott életében mosolyt és szeretetet, az érzi milyen jó volt, és akar majd adni maga is. Így múlik rajtunk, hogy „jövőt teremtő nyomaink”, mint lidérces ingoványra emlékeztetnek majd reánk, amely pusztulást hoz, ezért mellőle minden arra járó riadtan menekül, vagy szépek lesznek, mint préselt virágok egy régi napló kinyíló lapjai közt.
Különös ajándékát, tudásának kincses hordalékát a lábam elé rakta, és nesztelenül elfutott, a szemem előtt változó, okos Gerence patak.”
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn
Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából: Méltóképpen és minőségben English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 22 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.
