Szülőköszöntő 2018. – irodalmi és képzőművészeti pályázat

„Szülőköszöntő”
szépirodalmi és képzőművészeti pályázat, rádióműsor és antológia
a 2018. évi anyák napja és apák napja alkalmából

A pályázat beadási határideje lezárult.

A sikeresen szerepelt versekből készült rádióműsor itt meghallgatható:

A pályázat végeredménye:

Verselők:
1. Baki Anett: Mit mondhatnék…
2. Balázs Szabolcs: Szoknyád libbent
3. Török Nándor: Csillagfény-szonett
különdíj: Tompa Imre: Kék anyuvers
IfiRádiós különdíj: Süttő Alexandra Regina: Anya

Prózaírók:
1. Kert F. Klára: Kerékpárverseny
2. Hegedűs Gábor: A szeretet onnan jön, ahonnan nem számítanak rá!
3. Pelesz Alexandra: Csak annyit mondj

A sikeresen szerepelt alkotók és munkák teljes listája letölthető innen pdf formátumban.

Gratulálunk mindenkinek!

A helyezett alkotások teljes szövege:

Süttő Alexandra Regina • Anya – IfiRádió különdíjas

Anya, te szép vagy, mint az ég,
Szemed színe zöld, mint a rét.
A nevetésed szép, mint a madarak csicsergése,
Szeretlek téged Anya!

Szíved aranyból van, mindig ragyog,
Csodásak a veled töltött vidám napok.
Hajad színe vörös, mint a rózsa,
Szeretlek téged Anya!

Ölelésed számomra oly megnyugtató,
Mint a reggeli kakaó.
Bőröd, mint a puha takaró,
Szeretlek téged, Anya!

Terelgetsz a jó útra,
A legjobbat akarod nekem,
Ezért is nagyon fontos vagy nekem.
Szeretlek téged Anya!

Ezernyijó dolgot tudnék még rólad elmondani,
Ezt akarom rímbe foglalni.
A legfontosabb vagy nekem,
Szeretlek téged Anya!

Tompa Imre: Kék anyuvers – különdíjas

Meghalt apu.
Anyu fekszik a szobában,
mindig a tévét nézi.
A tévében meccs megy.
Anyut
sosem érdekelték a meccsek.
Kezében bűvös kocka, nézi.
Mintáit nem érti.
Azért jöttem be a kertből,
mert van ez a húker, a tekszasi.
A műsorújságba’
be van karikázva
a Bud Spencer van bekarikázva
a műsorújságba’.
Mindig felöltözöm,
hogy jól nézzek ki, rendesen,
a boltba hogyha elmegyek,
a kalapomat is felteszem,
mit szólnak majd az emberek,
és siker kisér a Fő utcán bizony,
kacéran mondja szinte ezt.
Az utca csúf, alig lakott,
rég nincs már senki-semmi ott
sivár a sáros táj s halott.

Csak az tudja, aki benne van.
A nappallal nincs semmi baj.
De az éjjel végtelen, és amikor a csend csobog,
mindíg Apu beszél velem.
Nézd a régi képeket, hogy lásd: ki voltam én.
(Emelni kéne fel,
a fénybe, égbe, kékbe,
mindent megtenni érte – )

Anyu fekszik a szobában,
mindig a tévét nézi.
A tévében meccs megy.
Anyut
sosem érdekelték a meccsek.
Kezében bűvös kocka, nézi.
Mintáit nem érti.
Eltelt az élet, s a lehulló évek alatt
mitsem haladt,
meghal nemsokára, és úgy fog elmenni végleg,
hogy nem sikerült kirakni
csak az egyik oldalt, a kéket.

Török Nándor • Csillagfény-szonett – 3. vers

Bárhol, a világnak bármely féltekén
homályban kallódva gyakran ráébredsz,
kalandos életed nem lovagregény,
a hős nem mind nyer, s a többség mindig veszt.

Vesztes szíveden a kéreg bár kemény,
de apád s anyád soha nem feledve:
csillagok ők az emlékezés egén,
ahol sós fényük könnyed is lehetne.

Eszmélésed óta mindig ott vannak
(mint szülői házon a kitárt ablak,
amin kitekintve várják a fiút),

üres zsebekkel is tudod, gazdag vagy,
fényük ezüstje a záloga annak,
szürkületben is lásd, hol az a kiút.

Balázs Szabolcs • Szoknyád libbent – 2. vers

Álmodból fogantam:
Jöttem első szóra.
Szoknyád libbent, és én
Kibújtam alóla.

Nem szóltam még. Te már
Értetted nyelvemet,
Jobban, mint én magam,
Mit mért is teszek.

Tüzeket gyújtottál
Kettőnk örömére,
Takaródat dobtad
Rám hulló sötétre,

Hogy a rosszak, bajok
Árnyak, fergetegek
Táguljanak messze,
Le ne győzhessenek.

Ernyőd fölém vontad,
Mikor jól eleredt,
(Máskor aztán úgy is,
Hogy egy csepp sem esett.)

Dallal csitítottál
El bánatot, fájást.
Imák nélkül küldtél
Énrám mindig áldást.

Ujjad cirógatta
Ujjam és homlokom.
Egem, földem voltál.
Origóm. Otthonom.

A kéz: mi mindenből
Elsőt adott nekem.
S a sokadikat is,
Hogy az enyém legyen.

Tarisznyádba zártad
A csillagos eget.
Gyöngyként szórtad elém.
Azon menetelek.

Felizzik a fénye,
Amerre csak járok.
Beragyogjuk együtt
A kerek világot.

Gyöngyeidet én most
Szívmélyemre teszem.
Elkísér az úton,
Örökké cipelem!

Örökké hordozom,
Míg dobog a szívem,
S mikor már nem, meglásd,
Hozzád visszaviszem.

Baki Anett • Mit mondhatnék… – 1. vers

Mit mondhatnék,
hiszen a csended
helyettem beszél,
és hallgat belőlem
a mély, ahogy emléked
megcsillan a fűzfánk erezetén.
Elmentél, de itt hagytad az
életedből gyúrt hited,
hogy létezni, csak értéket
megőrizve érdemes,
és napunkra ha sötétség
borul, ünnepünk, csak szerető
szívvel alkonyul.
Mit mondhatnék,
mikor az elmulasztott időben,
már csak a képzeletem ölelhet,
és lehajtott fejjel bámulom a
fényképed, de meglátlak
újra magamban, ahogy a
mosolyunk eggyé lesz,
és felszabadít a szép
emléked.
Erős vér-kötelék, amit az
élet-út görget tovább,
mit mondhatnék,
hisz’ a szívemben lüktető
érrel viszlek tovább;
– szerető Apám –.

 

 Pelesz Alexandra • Csak annyit mondj

Hosszúra nyúló percek óta állok majdnem mozdulatlan a régimódi tölgyfaajtó előtt. Ökölbe szorított kezem a mellkasom és az ajtó közt félúton megdermedt. Újra és újra elhatározom, hogy kopogtatni fogok, aztán az ujjaim valahogy mégsem engedelmeskednek, inkább szétterülve rásimulnak a mellkasomra, mintha így lecsillapíthatnák valamelyest háborgó szívemet. Mély levegő.
Amikor végre csitul kicsit a bordáim közt dúló vihar, újra próbálko-zok. Elhúzom a kezem az ingemről, ökölbe szorítom az ujjaim, és mozdulok az ajtólap felé.
Nem megy.
Most meg a lelkem háborog, szinte üvölt rám, hogy ne tegyem. Fi-gyelmeztetni próbál, hogy fájni fog, ha kinyílik előttem ez a ház. Még magányosan is jobb, mint kitaszítottan.
Elég ebből!
Erőszakkal előrelendítem az öklöm, és erőteljesen megkopogtatom a kemény tölgyfát.
Válaszul vidám gyermekhang szűrődik ki a küszöb alól, csilingelve, kacagva. Nekem kódolva azt üzeni: semmi keresnivalód itt!
– Apa, vendég jött, gyere, nyiss ajtót, engedd be!
Bántja a fülem a nevetése, bántja, ahogy kiáltja: „apa!”. Elszégyellem magam, amiért így érzek, de csak félig sikerül elnyomnom a fellobbanó irigységet.
Léptek közelednek, kattan a zár, feltárul az ajtó.
Ott áll előttem.
Ugyanolyan magas, mint én, borostás álla hegyesen ugrik előre, bronzbarna arcából világítva tekintenek rám a sötétkék szemek. Boldognak tűnik. A kisfiú a lábába csimpaszkodva néz fel rám hatalmas, mindent tudó szemeivel.
– Segíthetek? – szólít meg a mély férfihang.
Cserepesre száradt ajkaim alig nyílnak szóra, de muszáj megtennem. Minden bevezető nélkül belevágok, tiszteletlennek és neveletlennek tűnve, pedig nem vagyok az. Fiatalsága ellenére az én édesanyám megtanított az életre.
– Igen. Horváth Borbála fia vagyok.
Életemben először látom, milyen az, amikor egy ember szemeiben felcsillan a felismerés, átsuhan a döbbenet, előtolakszik a lélek. Mintha érzelmek hullámzó hada borítaná el azt a sötétkék íriszt. Másodpercek csak, míg bámuljuk egymást, aztán a lélek visszabújik az odujába, a férfi pedig rezzenéstelennek tűnő arccal néz végig rajtam.
– Apa, ki ez a fiatal bácsi? – rángatja a nadrágját a kisfiú.
Az „apa” ádámcsutkája megugrik, aztán csendesen annyit felel:
– Nem tudom.
Lábaimból minden erő kiszalad, de kitartok, nem zuhanok össze, most még nem. Majd később.
Nem tudom.
Visszhangzik elmémben a két szó: meg nem született kötelékünk gyilkosa. Közénk furakodik anélkül, hogy esélyt adna. Magamban gyűlölöm az elmúlt napokban felgyülemlett ábrándokat, mert most fájdalmasan mardossák a mellkasom. Mondanom kellene valamit válaszul, nekiállhatnék magyarázkodni, megmondhatnám a nevem, ami talán ismerősen csengene, – talán nem.
Míg a válaszomra vár, lopva a háta mögé sandít, be, a békés, csendes házba, mintha attól félne, valaki rajtakapja, hogy itt áll velem szemben. Mintha ez bűn lenne.
Kiszáradt számmal szinte öntudatlan formálom a választ.
– Bocsánatot kérek. Nyilván rossz helyen kopogtattam.
Sarkon fordulok, reszketeg lábaimon lassan lépdelve hagyom el a verandát. Hátamba fúródva érzem az utánam bámuló tekinteteket, kezeimet a zsebem mélyébe rejtve indulok el a kertkapu felé. Anyám utolsó levele az ujjaim közé furakszik és szinte égeti a bőröm. Kibokszolt cipőimet egyre szaporábban szedem, semmi mást nem szeretnék most, mint minél távolabb lenni innen, elfelejteni ezt a kínt, ami nyomaszt. A gyökértelenség kínját. Kibírhatatlan, hogy nincs mibe kapaszkodnom, a szél szabadon cibálhat bármerre, mint valami ócska rongyot, ami ha valaha tartozott is valahová, most megtépázva repül tovább.
Előhúzom a levelet.
Még érzem rajta anyám kölnijét, ahogy a betegség-szagú verítékével összekeveredve beleivódott a papírba. Még érzem rajta az érintésé-nek nyomát. Látom magam előtt, ahogy gyenge, remegő ujjaival ráírja, amit muszáj tudnom.
Hiába.
A jövő, ami az enyém lehetett volna, elszállt a két kiejtett szóval együtt: nem tudom.
Széthajtogatom az agyonolvasott, gyűrött lapot. Szóról szóra tudom már, mi van ráírva, most mégis elolvasom. Talán csak azért, hogy édesanyám velem legyen ebben a pillanatban.

Drága fiam! Túl fiatalok voltunk még, amikor fogantál, de igaz szerelem gyümölcse vagy. Apád jó ember. Nem vállalhatott, mert előtte állt az élet: a tanulmányok, az álmai… de tudom, hogy jó ember. Keresd meg őt! Nagy Kornélnak hívják, és Pécsett lakik. Annyit mondj neki, Horváth Borbála fia vagy. Tudni fogja. Tudnia kell.

Dühtől és fájdalomtól hajtva összegyűröm a levelet, és már éppen kilépnék a kiskapun, amikor a hátam mögül hang szólít.
– Várjon egy pillanatra! – kiált utánam a férfi.
Megtorpanok, reménytől vibráló szívvel pillantok hátra.
– Talán egyszer eszembe jut – mondja egészen halkan, miközben a kisfiú kezét szorongatja. Hosszan kapaszkodik a tekintetembe, mielőtt útnak ereszt. Alig észrevehetően bólintok csak, mielőtt tovább indulnék, a mellkasomban szétáradó remény pedig erőt ad, hogy kivárjam azt a pillanatot, amikor apámnak talán egyszer eszébe jutok.

Hegedűs Gábor: A szeretet onnan jön, ahonnan nem számítanak rá!

A busz lassan gördült ki a mellékutcában kialakított parkolóhelyéről. Így lassan, szinte araszolva haladt a megálló felé, ahol már szép kis tömeg várakozott a felszállásra. Beérkezett és megállt. De a vezető még nem nyitotta ki az ajtókat Rendezgette a papírjait, melyet egy nagy fekete mappából vett elő, majd írt is valamit. Időnként az órájára nézett. Majd tovább folytatta a megkezdett rendezgetést. Kettő perc volt az indulásig, amikor lerakta a mappát és kinyitotta az első ajtót, jelezve, hogy felszállhatnak az utasok. Lett is tülekedés rögtön, hiszen mindenki szeretett volna ülőhelyhez jutni. Néha egy-egy utas megállt, hogy jegyet vásároljon. Kalauz nem volt a buszon. Ma már mindent a vezetőnek kell intézni. Lassan elfogyott a felszálló utas és az ajtó becsukódott. A motor felberregett és épp indulni készült, amikor egy idős férfi jelent meg a vezető látóterében, jelezve, hogy ő is utazni kíván. Az ajtó kinyílt, az öreg felszállt.

– Ejnye, Pista bácsi – mondta a vezető –, a héten már ez a harmadik, hogy le akarja késni a járatot. Mi történt? Talán ráfeküdtek a nadrágjára? – felnevetett, mintha a világ legjobb viccét mesélné. Azzal indított és a busz elindult. Az ajtó hangos csattanással csukódott be.

– Nem feküdtek arra Géza fiam – mondta az öreg –, tudod mióta Julisom meghalt, immár 3 éve, egyedül élek és rengeteg a tennivaló a ház körül. A jószágot is el kellett látnom, mert csak reggel fogok hazajönni. Tudod, portás vagyok egy nagy cégnél, éjszakai portás. Napközben itthon is van mit csinálni, meg aztán tudod fiam, éjszaka nem nagyon tudok aludni, meg a pénz is kell, hát dolgozom. Amíg bírom. Ha meg már nem megy, abbahagyom! Tudod, vannak malacok, meg tyúkok és két kutya vigyázza a házat. Őket bizony nem hagyhatom éhezni. Mire mindennel végzek, már indulnom is kell. De már a fürgeségem bizony nem a régi. Elmúltam hatvanöt. De a nyugdíj kicsi. Kell a pénz! Hála Istennek a gyerekeket nem kell már támogatni, mindent, amit tudtunk megadtunk. Ha másért nem, hát azért, hogy egyedül maradjak. – kesernyésen felnevetett, de látszott rajta, hogy marja a keserűség.
– Pisti meg Julcsi nem járnak haza? – kérdezte Géza, aki közben vezetett.
Igazából a szolgálati szabályzat tiltotta, hogy a vezető menet közben beszélgessen az utasokkal, de ezt a szabályt csak nagyon kevésszer tartották be.

– Tudod Géza – mondta az öreg –, amióta Julisom meghalt, nagyon keveset vannak itthon, de talán jobb is ez így. Pista fiam Pesten dolgozik, oda is nősült, igazi nagyvárosi lányt vett el, két gyerekük van, de a menyem nagyon nem szívleli a falut. Neki itt minden büdös meg trágya szagú. Ha haza is jönnek, szinte azonnal indulni akar vissza. Amíg itt vannak, százszor megkérdezi: „hogy lehet egy ilyen lepratelepen élni?” Pedig én igyekszem azt a kis portát meg az állatokat rendben tartani. Amennyire bírom. Mert hát segítség az nincs. Lett volna egy özvegyasszony, aki szívesen parkolt volna le mellém, de a fiam és a lányom azt mondták, ha Mancika ide költözik, ők többet rám nem nyitják az ajtót! Igaz így se teszik meg…

A busz befutott a következő megállóba és Géza intézte a felszállást, jegyet adott, bérletet ellenőrzött, végezte a munkáját. Az öreg hallgatott addig, mert ugye a buszvezető fontos ember. Nem szabad ilyenkor zavarni. Amikor az ajtó becsukódott és a busz elindult az öreg folytatta.

– Julcsi orvos lett, gondolom ezt tudtad, és egy nagyközségben háziorvos. Elvált, onnan van két gyerek, mindkettő fiú. Azután férjhez ment újra, onnan meg van egy kislány. De a férje egy minden hájjal megkent csavargó. Az eredeti foglalkozása azt hiszem: életművész, de hogy valójában miből él, fogalmam sincs. Valószínű a lányom keresetéből. Egyébként olyan a beállítottsága is. De úgy csinál, mintha ő tartaná el a családot! Egyszer vagy kétszer voltak itt, de ki akart oktatni arról, hogy mit kellene csinálnom, meg hogyan. De nem ám valami szolid stílusban, hanem magas lóról, lekezelően. Mondtam is a lánynak legutóbb mikor itthon voltak, hogy: tényleg meg kellett venni azért a tíz deka kolbászért ezt az egész disznót? No erre úgy megharagudtak, hogy azóta szóba sem állnak velem. Így azután öreg napjaimra magam maradtam… Ha ez az Orbán gyerek beváltja a fenyegetését, hogy a családnak kell eltartani az öreget… azt hiszem nem lesz kihez fordulnom! Legfeljebb kiköltözöm Julisom mellé, csak előbb megásom a vermet. – az öreg ismét felnevetett, de Géza látta a tükörből, hogy könny csillog a szemében.

– Ha már úgyse jönnek a gyerekek – mondta Géza – miért nem fogja a hóna alá Pista bácsi Mancikát? Hátha összejönne egy jó kis lamúr? – hamiskásan rákacsintott az öregre, majd így folytatta – Pedig maguk aztán mindent megadtak a gyerekeknek. Pisti mérnök, Julcsi orvos, mi kell még nekik ennél több? Ha engem így istápoltak volna a szüleim… Istenem… most nem buszt vezetnék! Miért nem maga volt az apám, Pista bátyám?

– Tudod Géza fiam, én fiatal koromban nem tanulhattam. Úgy gondoltam, hogy a gyerekeknek mindent megadok, csak ne legyenek olyan tudatlanok, mint az apjuk. Bár van érettségim is, meg szakmám is, meg próbáltam magam képezni, sokat is olvastam, de mégsem vittem sokra. Megbeszéltük Julisommal, hogy tanuljanak a gyerekek. Ne a földet túrják. Legyen belőlük úr, ha már mi nem lehettünk azok. Áldott jó asszony volt az én Julisom. Mindenben mellettem állt míg a tüdőrák el nem vitte. Csak hát ugye nagy szenvedélye volt a cigaretta. Még a kórházból is kiszökött, hogy rágyújthasson. Ez volt a veszte… Négy hónap alatt elvitte a betegség!

A busz közben megállók sorát hagyta el. Sem felszálló, sem leszálló utas nem volt. De a következő falu megállójában sokan várakoztak. Géza kinyitotta az ajtót, intézte a felszállást. Jegyet adott, bérletet ellenőrzött, utasok feltett kérdéseire adott választ, ami az indulásra és érkezésre vonatkozott. Mikor elfogytak a felszálló utasok, az ajtó becsukódott. A busz újra elindult. A végállomásig még 30 kilométer volt hátra. Géza intett az öregnek, hogy folytathatja.
– Mancikát kérdezted? – mondta az öreg – Mancika már talált magának partnert. Suttogó Józsinak is meghalt a felesége a nyáron, aztán egy hónapra a temetés után összeköltöztek. Rajta is voltak a falu száján rendesen. Egyébként is megharagudott rám a Mancika… Mikor a gyerekek elutasították, én elmondtam neki… Nyámnyila fazonnak mondott, aki nem képes kiállni az igazáért… Meg azt mondta, hogy tuskó vagyok – az öreg itt elnevette magát, majd így folytatta – meg azt is mondta, hogy egy paraszt család évi tüzelője kijönne belőlem, ha felaprítanának!… Ilyen asszony volt a Mancika! A Jóisten keze volt szerintem benne, hogy nem engedte a házamba!… Még hogy én tüzelő? – körbe nézett, hogy ki hallja, de szinte biztos volt benne, hogy mindenki. Újra felnevetett – Még hogy én tüzelő? Ha, ha, ha!

– Pista bátyám, akkor magát is veri a sorsa rendesen! – mondta Géza, de ő nem mosolygott – Hogy örülnék, ha apám és anyám még élne! De sajnos egyik sincs a föld felett. Autóbaleset. De biztos hallott róla. Jeges úton kisodródtak és ott volt az a hatalmas tölgyfa. Mindketten… azonnal… de legalább nem szenvedtek. Anyósomék sincsenek már… a gyerekeimnek meg nincs nagyszülő. Nem akar lízingelni két unokát?… Gézuka 12 éves… Ildike 9 múlt. Jöjjön el vasárnap, ha van kedve hozzá, aztán megbeszéljük. Nem akarom elvenni a vagyonát, és a gyerekeit sem akarom megrövidíteni… csak… egy ilyen jó ember mint maga… nem ezt a sorsot érdemli. Ne mondjon most semmit… Gondolja át!… A héten még biztos találkozunk… Majd elmondja akkor mit gondol erről… A gyerekeknek nagyon hiányzik egy nagyszülő. Még ha fogadott is. Ha meg nem találkoznánk, tudja hol lakunk. Ott az ABC- vel szemben abban a sárga házban. Ha úgy dönt, hogy elfogadja… vasárnap várjuk.
– No de Géza fiam, a párod mit fog szólni ehhez – az öregnek elcsuklott a hangja.
Átfutott az agyán, hogy lám egy idegentől mennyi kedvességet, szeretetet kaphat az ember. Mert a magánynál rosszabb dolog nincs a világon. Legszívesebben elsírta volna magát, de egy öreg ember ilyet nem tesz! Pláne egy zsúfolt buszon.
– Megmondom magának Pista bátyám, Ildikó ötlete volt! Én csak egyetértettem vele. Majd megismeri. Áldott jó asszony! Naponta hálát adok az Istennek, hogy utamba sodorta. Naponta imádkozom, pedig nem vagyok hívő, hogy idő előtt el ne vegye, mert abba belepusztulnék!… Neki is nagyon hiányoznak a szülők és arra gondolt… hiszen nem látta, hogy a maga gyerekei itt jártak volna olyan sűrűn… talán magának is jó lenne egy „család” még ha csak fogadott is. Tudja, napok óta próbálom elmondani, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá! Remélem nem haragszik?

– Meggondolom, Géza fiam, meggondolom – mondta az öreg és lehorgasztotta a fejét, majd még annyit mondott – Ildikót is üdvözlöm, add át neki.

Nem beszéltek többet az utazás alatt. A busz megérkezett a végállomásra. Az öreg leszálláshoz készülődött. Géza megfogta a karját és mélyen a szemébe nézett, majd ennyit mondott:
– Vasárnap várjuk, Pista bátyám! Nagy szeretettel… Remélem elfogadja, amit felkínáltunk… Nagyon szeretnénk!

Az öreg nem szólt! Csak magához ölelte Gézát, majd sarkon fordult és elment. Várta a munka. De lépései már fürgébbek és fiatalosabbak voltak mint korábban. Lám-lám – gondolta – mennyi szeretet van ebben a világban és talán nem is ott, ahonnan az ember joggal elvárná. Tudta, hogy vasárnap ott lesz Gézáéknál! Egy pillanatra megállt a járdán és az ég felé nézett.
– Julisom! Mit szólsz te ehhez?
A felhők közül egy pillanatra kisütött a nap. Csak egy villanásnyi időre. Az öreg csak ennyit mondott:
– Köszönöm!

Kert F. Klára • Kerékpárverseny

Egy csúf négyemeletes ház legfelsőbb szintjén laktunk anyámmal. Egy kicsi konyha, az ebből nyíló kamrával, melyben csak egy stelázsi fért el, meg egy szoba jelentette az otthonunkat. A szoba nappal egyben anyám varróműhelye is volt. Itt fogadta a kuncsaftjait, itt állt a nagyobbacska munkaasztala is, ahol a kelméket szabta, aztán a legféltettebb kincse, egy lábbal hajtható varrógép, amihez én nem nyúlhattam. Amikor még kisebb voltam itt is aludtunk, majd anyám kiköltözött a konyhába és egy összecsukható ágyon aludt, mellette állt apám egyetlen hagyatéka egy vasvázas, ólom súlyú, fekete Csepel kerékpár. Talán még a nagyapjáé lehetett valamikor. Ha csak tehettem lecipeltem ezt a nagy, ormótlan jószágot az udvarra és addig nyüstöltem, míg megtanultam rajta biciklizni. Később már nagyobb utakat tettem meg vele, kimerészkedtem a város utcáira, föl a várost ölelő dombokra, majd a mezőkön át a távoli falvakig is elkerekeztem. Aztán vállaltam reggelente az iskola előtt újságkihordást biciklivel vagy tejet vittem ki néhány megrendelőnek. Kaptam ezekért egy kis pénz, de ezt többnyire haszontalanságokra, üveg golyókra, meg ilyesmire költöttem. Az iskolával, leckével, anyámmal nem sokat törődtem. Ha késő este hazaértem, megettem a félretett vacsorámat aztán már aludtam is. Anyám többször kért, hogy legalább a szeme-tet vigyem le, vagy hozzak fel a boltból kenyeret, én ezeket meg sem hallottam.
Megtudtam, hogy a városban működik egy kerékpár klub is. Egy bérház alsó szintjén béreltek egy termet, ahol a foglalkozásokat tartották, az udvart meg kisajátították maguknak, itt szerelgették a bringáikat, csereberélték az alkatrészeket, tanácsokat adtak egymásnak. Annyira vonzott ez a klub, hogy folyton ott ólálkodtam körülötte, hallgattam a tőlem idősebb, tapasztaltabb emberek történeteit, utánoztam mozdulataikat. Az idősebb klubtagok nem nagyon törődtek velem, de amikor túrázni indultak, elküldtek: – Öcsi, nem vagy klubtag, húzz el innen! – A klub vezetőségi tagjai közül néhányan, akik régen apám munkatársai voltak, Pista bácsi meg Jani bácsi, a védelmükbe vettek, azt mondták, hogy én ,,pártoló tag” vagyok, mindenben részt vehetek és tagdíjat sem kell fizetnem.
Így a kerékpárommal együtt én is rendszeresen részt vettem a foglalkozásokon, szerelhettem a „gépemet” a nagyokkal együtt az udvaron. Igyekeztem kedvükre tenni, így gyakran elküldtek a közeli trafikba cigarettáért vagy újságért, ők meg nekem adták a lecserélt, de azért használható alkatrészeiket. Túrázni, versenyezni is mehettem velük. A friss, de azért már acélos gyermek izmaimmal háromszor annyi energiával kellett tekernem a nehéz vasmadaramat, de nem hagytam el, nem kíméltem magamat. Szinte mindig az élbolyban haladtam. A tavasz vége felé hallottam, hogy a nyáron kerékpárversenyt rendeznek. A Csepel Kerékpárgyár meg a Sportszövetség így akarta népszerűsíteni a kerékpározást. Több városban is megrendezik, ahol megfelelő számú versenyző benevezett. Az egyértelmű volt, hogy a mi klubunk is nevezni fog. Azt kellett megszervezni, hogy a városból meg a környező falvakból is minél többen jelentkezzenek. Napokon át plakátokat hordtam, ragasztottam a városban, meg a falvakban. Az első díj egy modern SR-26-os versenykerékpár volt, a gyár ajándéka, a második, meg a harmadik helyezett pénzjutalmat kap. Mivel elegendő versenyző összejött, így a városunkban is megrendezték a versenyt. Hetekkel előtte már naponta edzést tartottunk. Az egyik edzés után Pista bácsi megszólított.
– Peti, remélem nem ezzel a mozsárágyúval indulsz a versenyen! Kiröhögik az egész klubot miattad.
Forgott az egész világ velem, szememet elborította a könny.
– De nekem nincs másik, Pista bácsi!
– Akkor szerezz egy normális bringát a versenyre, ezzel nem indul-hatsz!
Egy idősebb klubtag odajött hozzám:
– A napokban láttam egy eladó olcsó biciklit, igaz balesetes, ezért adják olcsón. Megnéztem, a váza stabil, ami horpadások meg küllő hibák, szakadások vannak rajta, könnyen javíthatók. Ha megveszed én meg a Jocó – mutatott a mellette álló vállas fiatalemberre – in-gyen megjavítjuk neked. Add el ócskavasként a MÉH-be ezt a vacakot, a többi pénzt kérd el anyádtól.
Ekkor szembesültem azzal, milyen ostoba módon pocsékoltam el a pénzemet, üveggolyókra, egyebekre, félre is tehettem volna.
Igaz, az nem volna elegendő, de apám egyetlen örökségét ócskavas-ként eladni, amikor működőképes, nagyon fájt. Ilyent már nem vesz senki, mert pokoli nehéz volt hajtani. Ha sikerül másik biciklit venni helyette, abban tovább él, ezzel nyugtattam magam. De még így is csak a töredéke volt meg a vételárnak. Anyám biztos nem tud adni, alig keres valamit a varrással. Kénytelen olcsóbban meg rövid határidővel vállalni a ruha készítést, mert a „naccságák” nem szívesen másznak fel a negyedik emeletre, inkább máshova mennek. Hajnalban kel, mihelyt látni lehet és a kézi varrást az ablaknál végzi el. Retteg a téltől, mert akkor későn kel a nap, retteg a betegségtől, mert akkor miből fizetjük a bérleti díjat, villanyt. Tudtam arról, hogy van egy kis dugi pénze. Fillérekből, hosszú évek alatt rakta össze. Tudtam azt is, hogy hol tartja, mert megmutatta. – Petikém, ha valami történik velem, akkor itt van egy kis pénz, egy darabig elég lesz!
Ha kérném, biztos nem adná, főleg biciklire nem, de lehet, hogy nem is veszi észre. A verseny után meg visszatenném. Sürgetett az idő, más lehetőségem nem volt. Elvittem a MÉH-telepre apám kerékpárját, nem tudtam odanézni, amikor a kövér átvevő csak úgy belökte a rozsdás vasak közé. Lehorgasztott fejjel jöttem el. Anyám dugi pénze a stelázsiban volt, azzal együtt épp hogy elég volt a pénzem a vételárra. A bringa, Fecske elnevezésű, karcsú, könnyed, tényleg újszerű volt, nem sokat strapálták. Vegyes érzelmekkel vittem a klub udvarára. Az idősebb úr, Imre bácsi, meg Jocó, a vállas fiatalember, ahogy ráértek, hozzá is láttak a javításnak. Nagyon izgultam, hogy időben kész legyenek, mert még gyakorolnom is kellett az új biciklivel.
Soha nem gondoltam volna, hogy az eddigihez képest még milyen to-vábbi élvezetet tud nyújtani a biciklizés. Fecske valósággal siklott a lábaim alatt, könnyedén vágtattam fel a domboldalakon, mint a madár úgy ereszkedtem le a völgyeken. A súlyos vasmadárhoz szokott izmaimnak meg sem kottyant semmilyen távolság. A verseny előtti késő este bol-dogan mentem haza. Csodálkoztam, hogy anyám még fenn van, de vacsora nélkül azonnal aludni mentem. Rövid idő múlva anyám megrázta a vállamat.
– Peti, te vetted el a pénzt?
Összerázkódtam, nem sejtettem, hogy anyám ilyen hamar felfedezi a pénze eltűnését.
– Nem vettem el semmilyen pénzt! – vájtam bele a fejemet a párnába.
– Az új bicikli honnan van?
– Kölcsön kaptam! Hagyj aludni, holnap verseny lesz! – Tetettem az álmosságot és befelé fordultam a falnak.
Anyám szó nélkül kiment a szobából. Sokáig forgolódtam, hiszen visz-szaadom neki a pénzt, nyugtattam magam, de belül nagyon fájt valami. Reggel korán ébredtem, anyám természetesen már az ablak előtt varrt, nem szóltunk egymáshoz. Gyorsan felöltöztem, fogtam a biciklit és elmenetem. A verseny délután kettőkor kezdődött. Már délben gyülekezni kezdtek a versenyzők, nem csak a klub tagok, hanem a városból és a falvakból is sokan voltak indulók. A start vonalnál zászlók lengedeztek, sok árus is kipakolt, hiszen május elseje óta nem volt ilyen ünnepség a városban. Jól ismertem a verseny útvonalát, hiszen előtte többször körbekerekeztem. Elhaladt a mi lakótelepünk melletti betonúton is, utána végig a patak menti sétányon fel a romos várkastély melletti ligeten, majd onnan át a régi homokbánya lankáin leereszkedve újra érintette a lakótelepünket. Az első körnél már magabiztosan kerekeztem a leggyorsabb tíz között, Fecske mint egy táltos, úgy ficánkolt alattam. Energiától duzzadva feszítettem rajta. A homokbánya utáni lankán lefelé haladva már látszottak a lakótelepünk házai, a betonút, mellette sok kíváncsiskodóval. Az útvonal mentén mindenhol voltak csoportokba verődve bámészkodók, drukkerek, akik biztatták az ismerőseiket. Ahogy haladtunk sebesen lefelé, megláttam a csoportosulás elején az anyámat. Fakó, sokat mosott ruhájában, itt kint a napsütésben sokkal kisebbnek látszott, mint otthon a kicsi konyhában. Azt is most láttam, hogy hajában már több az ősz hajszál, mint a barna, háta a sok varrástól meghajlott. Vékonyka lábain az elnyűhetetlen papucsa. Megsajnáltam, olyan kopott, védtelen volt. Ott állt az első sorban és karját emelte, mint a többiek és kiabált, de hangját nem hallottam, aztán már a tömeg is csak egy elmosódott foltként hullámzott előttem. Szememet mint egy szürke fátyol takarta el a könny, meg a szégyen. Ennek az ősz hajú, hajlott hátú, kis vézna asszonynak a filléreit loptam el, aki életében talán egyszer sem lakott jól, soha nem volt egy rendes ruhája sem.
Egy pillanat alatt lepergett előttem minden léhaságom, az üveg golyók, csavargások, apám elkótyavetyélt öröksége. A menet szélére hajtottam, lefékeztem, letettem a lábaimat és csak toltam a kerékpárt. Az emberek kiabálni kezdtek. – Feladta! Mi történt Peti, elfáradtál? Miért álltál ki!
Odamentem anyámhoz, és a biciklit ledobtam eléje a földre.
– Nem kell ez a bicikli. Anya, én vettem el a pénzt!
– Tudom – mondta, de nem volt harag a hangjában. – Most aztán indulj és nyerd meg a versenyt. Rajta! – Felkapta a földről a kerékpárt, kormá-nyát a kezembe nyomta, hátamnál fogva megtaszított. – Rajta, indulj már, nyerd meg a versenyt!
Ráültem a biciklire és elkezdtem tekerni. Minden dühömet, szégyenemet beleadtam. Tetemes hátrányból indultam, az utolsók között hajtottam a második körben, de csak az előttem kerekezők hátát figyeltem, amint elmaradnak egytől egyik mögöttem. Fecske repült alattam, mint egy táltos csikó, a hátrányom döntő részét sikerült együtt leküzdenünk. Nem nyertem meg a versenyt, harmadik lettem. Anyám nem engedte Fecskét eladni. Én pedig egész nyáron dolgoztam vele, meg még utána is az iskola mellett. Minden forintomat, amit kerestem beletettem a stelázsi alsó polcán lévő köcsögbe. Lassan összegyűlt anyám megtakarított pénze, megbocsátott, talán már el is felejtette az egészet, de én, amíg élek szégyellem.

A nyertes képzőművészeti alkotás – Héthelyi Krisztina: Kapocs

---

A pályázat eredményhirdetésére 2018. május 26-án került sor Budapesten, a Csokonai Művelődési Központban. A rendezvényen készült fotók:

A rendezvényen bemutattuk a helyezett és sikeresen szerepelt alkotásokból készült antológiánkat Álmodból fogantam címmel.

Köszönjük mindenkinek a közreműködést!