A “FIZETSÉG”
Ma délután kicsivel később értünk a mászókás játszótérre. Kellemes meleg napsütés volt, Móricz rögtön lerúgta a szandálját és a zokniját alig várva, hogy mezitláb bemehessen a homokozóba. A hároméves kisfiú már nemcsak tudta, de gyakorolta is, hogy a másik játéka mindig érdekesebb, így sokszor volt a homokozó csatatér, amikor megjelent. Nem tudtam ellene tenni semmit, mert ez legalább valami érzelmi megnyilvánulás volt, hiszen különben nemigen beszélt. Szerencsénkre ma az a két kislány, aki szívesen engedte át a játékait, még ott volt, de hamarosan elmentek. Búcsúzáskor Móricz ellenállhatatlan mosolyát küldte feléjük és figyelme rögtön a fából készült vár felé fordult. Alig tudtam utolérni, amint meztelen lábbal máris rohant a nagyobb fiúk felé, én meg utána a szandálokkal Így felvértezve a kis talpacskákat és megnyugtatva a magam lelkiismeretét, hagytam, hogy Móricz korát meghazudtolva másszon föl-le a lépcsőkkel, csúszdával, eltolt szintekkel bonyolított favárban. Mint egy tojóstyúk ugráltam az építmény különböző részein megfeszített figyelemmel, hogy résen legyek, ha valami történne. Mindig a frász kerülgetett, amikor fejjel lefelé jött le a csúszdán, de ezen nem lehetett változtatni. Móricz nem sokat beszélt, de mindent értett, németül is és magyarul is.
Az apja Alex, tehetséges kutatóvegyész, Kárpátaljáról származott, Németországban végezte az egyetemet, itt nősült már az újraegyesítés után. Felesége az NDK-ban nőtt föl, és a második gyerek, a féléves Inge születése után súlyos depresszióba esett. Egész nap hálóingben ült a fotelban vagy a kanapén,, mellén a kislánnyal. A katatóniában szenvedő asszony nem beszélt senkivel. Nemhogy nem látta el a háztartást, de Móriczról sem vett tudomást. A kutatóintézetből hazatérve a vezetőbeosztású Alex főzött, mosott, porszívózott és látta el a kisfiút. Amikor már nem bírta egyedül, mert a karrierje látta a kárát, hiszen ilyen családi háttér mellett sorra kellett visszautasítania a nemzetközi konferenciákon tartandó előadásait, akkor alkalmi bejárónőkkel próbálta a lakást – úgy, ahogy – rendben tartani. De ezek nem oldották meg a legfőbb kívánságát, hogy Móricz tanuljon meg magyarul, tudja a magyar gyermekmondókákat, majd később a legszebb magyar költeményeket is.
Így Alex szavaival élve én egy “főnyeremény” voltam, mint házvezetőnő. Móricz minden odafigyelést meghálált, nagyon ügyesen bármilyen logikai játékot, kirakóst elsőre megtanult és megoldott. Remek színérzéke és hallása volt. Pár hét után már mondta a Csigabigát, kacagott a Kerekecske gombocskán, és ha elkezdtem az “Ez elment vadászni-t” rögtön mutatta az ujjacskáit. Kicsit hosszabb és nehezebb volt leszoktatni, hogy az etetőszék környékét teleköpködje az ebéddel vagy vacsorával. De amikor lassan felfogta, hogy az apja mennyire örül, amikor szépen és tisztán eszik, akkor szinte egyik napról a másikra abbahagyta.
Majdnem két hetembe került, amíg a halomban álló szennyest kimostam, és a hegynyi tiszta ruhát szétválogattam és vasalás után helyretettem, a “minden-mindenütt” fejetlenségben szép rendet raktam, a gyerekjátékokat lemostam és mindennek kialakítottam a helyét.
A konyháról nem is beszélve! Rendes felszerelés sem volt, Gudrun, az anya csak a pici lány cumisüvegeivel és tápszereivel foglalkozott. Azokat főzte, sterilzálta, semmi mással nem törődött. Hozzám egy szót sem szólt, Alextől kellett megtudnom, hogy melyik palackot milyen színű dobozba, milyen sorrendbe kell tegyem, mert ő úgy szereti.
Nagy esemény volt, hogy Alex végre elfogadhatta a felkérést és egy nemzetközi konferencián beszámolhatott kutatási eredményeiről – Budapesten! Alex nemcsak az előadására kellett készüljön, de Gudrunnal is meg kellett értetnie és elfogadtatnia, hogy mi: Alex, Móricz és én elutazunk pár napra Budapestre. Alex gondoskodott arról is, hogy egy kolléganője, aki a szoszéd utcában lakik, munka után eljöjjön és megnézze, hogy vannak. Gudrun igen nehezen értette meg és fogadta el ezt a megoldást.
Móricz nagyon jól bírta a hosszú utat és vidám mosollyal nyugtázott minden újdonságot. A csúcspont nem is a konferencián aratott siker volt, hanem amikor Alex évek óta nem látott édesanyja Kárpátaljáról el tudott jönni, nagy utánjárással és sok pénzt áldozva az engedélyekre, hogy végre lássa legalább a nagyobbik unokáját. Amikor bemutattuk Móricz magyar tudományát, a nagymama sírva fakadt, nem győzte dícsérni Alexet és büszke volt arra, milyen derék magyar fiút nevelt, aki a messzi Berlinben még a kisfiát is magyar szóra tanítja. Nekem hálásan megsímogatta a kezemet, így köszönve meg a fáradozásomat.
Ez futott végig rajtam és a sok közös kűzdelem és siker, amikor Móricz fürdetése és esti meséje után Alex jelezte beszélnünk kell. Nagy zavarban, kerülgetve a témát, keresve a szavakat elmondta, hogy Gudrun nem bírja elviselni a jelenlétem és azonnal tünjek el. Alex szinte bocsánatot kért, ő látja mennyit dolgoztam, milyen eredményeket értem el a lakásban, a háztartásban, ő nagyon hálás, hogy Móricz mennyit fejlődött és hogy a kisfiú mennyire szeret engem. Előzőleg beszélt Gudrun orvosával, aki szerint az asszony tudja, hogy neki kellene ezeket megcsinálni, az ő feladata lenne, de nincsen ereje, nem tudja megtenni. Nem bírja elviselni, hogy egy idegen nő pikk-pakk mindent ilyen könnyedén megold. Értsük meg, ha én eltünök a láthatárról, akkor Gudrunnak nem kell naponta szembesülnie a saját sikertelenségével és lehet, hogy lassan összeszedi magát, elindul a gyógyulás útján, kijön a szülés utáni extra súlyos depressziójából.
Láttam, hogy Alex teljesen össze van törve, nemcsak a szomorú tény miatt, hanem azért is, hogy neki kell ezt közölnie velem. Még megbeszéltük a következő lépéseket. Megígérte, hogy a kutatóintézetben a belső postával körbeküld egy levelet, “házi emailt”, amelyben engem ajánl házvezetőnőnek és referenciát is ad rólam.
Végül békességben és szeretetben engedtük el egymást.
Author: Soós Katalin
Soós Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Mindig nyitott szemmel járok-kelek a világban.Érdeklődéssel figyelem a házak homlokzatát, elgondolkodom, vajon kik és hogyan élnek az ablakok mögött, milyen életük, gondjuk-bajuk, örömeik lehetnek az ott lakóknak.Kíváncsian figyelem a villamoson, buszon körülöttem utazókat. Meggyőződéssel vallom, hogy mindegyiküknek az élete kész regény.Amióta tudom, hogy a szülők, nagyszülők feladata (lenne) a család, a közösség, a nemzet történetének, eseményeinek tovább adása a következő nemzedékeknek, erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy valamilyen formában megörökítsem a látott, hallott, megélt eseményeket, amelyek akárcsak marginálisan is érintették az életemet. A szerző netkötetei az Irodalmi Rádió szerkesztésében:Félpohár aszú gyertyafényben (2018.)A békák is tudnak sírni (2020.)Tarlófutás (2021.)
