Álommunkahely és egyéb furcsaságok

Szohner Gabriella: Álommunkahely és egyéb furcsaságok

 

1.

– Gyönyörű ez az épület- sóhajtotta Andi, miközben Gergővel sétált a gyermekszobák előtti oszlopos, kazettás mennyezetű, hosszanti folyosón.  Széphez szokott asszonyszeme észrevette persze a kopottas falakat, a felgyűrődött, porladozó szürke salétromot, a szúette padozatot, az ablakokra is ráfért volna némi karbantartó festék, mindez azonban nem változtatott ámulatán. A stílus nyűgözte le. Szerette a szecessziót, a kort, amit a díszítések idéztek fel benne. Milliószor elámult már a századforduló előkelő, polgári és uradalmi életén, végtelenül tetszett neki, hogy voltak értékek, volt hit, volt megkímélt és felmagasztalt asszonyi élet, volt udvariasság, és becsület. A házakat, kúriákat, kis kastélyokat is csodálta, az azokba képzelt eseményeket, a főúri, látszólag gondtalan életet. Szerinte szépanyáink és szépapáink igenis tudtak élni.

– Ha tehetném, minden omladozó, századfordulós polgári házat rendbe tennék az országban, mielőtt tönkremennek a lakatlanságtól, az elhagyatottságtól, a nem törődéstől. Nagyon-nagyon szívesen élnék egy ilyenben – lelkendezett.

– Tényleg nagyon szép – hallotta a mellette sétáló férfi hangját, akit most nem is látott, mert még mindig a fejét tekergette, úgy figyelte a cizellált gipszstukkókat, a hófehérre meszelt díszeket.

– Nagy emberek, nagy gondolatok, nagy művészet, nagy kor – sóhajtotta.

Itt-ott észrevett egy-egy törést, hiányt, amit óriási munka lesz újra elkészíteni, ha hagyják elporladni, mint minden szépséget mostanában. Bal keze felől hatalmas nappali nyílt, táncterem lehetett a letűnt időben, hatalmas, köríves, függöny nélküli ablakaiból csakúgy ömlött befelé a fény.  Most játékszobának használják a hideg, téli napokon.  Nagy rend, és némaság uralkodott most a dúsan díszített falak között. Andi pillanatok alatt a terem közepére perdült, a mennyezeti lámpa alá. A fenti cirádákat, és kacskaringókat figyelte.

– Ez az én világom – tárta ki karját, és fordult körbe, és újra körbe, fejével a plafont bámulva, elvarázsolódva egészen – én ebben a korban szerettem volna élni! Csipkék, napernyő, parádés hintó, nagy séták, árnyas parkok és padok, jó könyvek, hatalmas bálok, gáláns udvarlók. Este meg gyertyafény és öltöztetőnő!  Meg csend. Végtelen nyugalom. Vissza kéne születni ide! Kell ennél szebb és több szerinted?

– Persze, hogy kell! Rádió, tv, tudományok, motorizálás, világháló, no és, – emelte fel a férfi a kezét figyelmeztetően Andi arca elé, – és penicillin.

Andi úgy tett, mint aki felhúzta az orrát.

– Olyan undok vagy, ne is haragudj – hagyta abba a forgolódást – miért rángatsz vissza! Legalább egy kicsit hagytál volna még! Én is tudom, hogy a huszonegyedik században élek, és okos telefon van a farmerzsebemben. Tudom, hogy most kezdtem dolgozni, tudom, hogy neked meg be kell engem tanítani, és azt is tudom, hogy most a parkba tartunk a gyerekekhez. Mindent tudok! Ettől még játszani és álmodozni is tudok. Elrepülni egy másik világba képzeletem szárnyain. Ott vagyok, ahol éppen lenni akarok – mórikálta magát. – Te pedig, akinek fenekéhez ragadt az anyag, korlátolt vagy, repülni sem tudsz! Meg játszani se!

Míg mondókája tartott, úgy tett, mintha hosszú szoknyája lenne, az egyik oldalán mintha felcsípte volna, fejét hátrahajtva képzeletbeli kalapját igazította. Lábujjhegyen, aprókat lépve tipegett el a férfi előtt.

-Örülök az időutazó tehetségednek – szólt most a másik. – Ideje, hogy visszaérkezz. Üdv a modern világban!

Andi talpra igazodott, mutató ujjával megfenyegette a férfit.

– Nem vagy tekintettel egy idősödő asszony érzelmeire te átok – kacagta el magát, és bátran belekarolt az ifjúba – legalább a koromat tisztelnéd!

– Azt is teszem! – hajolt meg most enyhén a fiú, aki váratlanul folytatta a játékot. Szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha kalapot emelne a nő előtt.

– Ha nem tisztelném nagysád korát, elmondanám milyen bájos, milyen aranyló, milyen tiszta és üdítő tündérfények ragyognak a gyönyörű zöld szemében, és mi mindent mesél el a mosolya. Azt is elmondanám, milyen szép, amikor elfeledkezik magáról, és belemélyül a képzelt világába. Nem feledném tudtára adni, hogy minden lépése rugalmasságot, vidámságot, konok életerőt sugároz és talán még azt is bevallanám, mennyire tetszik ez így mindenestül, egy bizonyos valakinek.

Szemben álltak egymással, Andi elkapta a férfi pillantását. Zavarba jött.  Az elmúlt percek játékossága apró, józanító sóhajtással tűnt el. Kezét kihámozta a fiú karjából, ruháját lesimította, s hogy elvegye a jelenet élét, köhécselni kezdett. Szemét lesütötte, zavartan motoszkált ujjaival a forgástól szétbomlott hajában.

– Rendben van Gergő, már látom, tudsz játszani. A játéknak azonban vége, menjünk a gyerekekhez. Szorítkozzunk a napi feladatokra. Mesélj nekem! Mesélj az itteni életről, a feladataimról, a gyerekekről, a munkatársakról, mit tehetek, hol tehetném jobban, mik a szabályok, mire vigyázzak, et cetera, et cetera. Csak ennyi. Jó lesz így?

– Hát persze – komolyodott el a fiú is – nem is tehetek mást. Akkor tanuljunk.

Kisétáltak a nagyteremből, visszatértek a hosszanti folyosóra.

-Nem leszel boldog attól, amit mondok – kezdte a mentor. – Úgy látom, valamelyest távolságtartó vagy a gyerekekkel. Kissé hideg. Ezt ők észreveszik, ez baj. Válogatod is őket. Némelyiket rögtön elfogadod, és gyermekedként szereted, másokkal meg alig törődsz. Itt mindegyikkel egyformán kell bánni! Na, hogy értsd! Itt van például a Barnus. Ez a gyerek, aki egyébként egy ördögpalánta, angyali kinézettel, rögtön a kedvenced lett. Gyönyörűséges kis puttó, az igaz. Az a loknis szőke haj, azok a mélykék szemek! Csodálatos! Két rövidke nap telt el, és máris beleestél a csapdájába. Látszik rajtad, messziről. Lehet, hogy el se hiszed, mégis igaz, ő a legmegátalkodottabb, legmakacsabb, a legrosszabb gyerek a földön. Van a szemének kékjében egy picinyke fekete folt. Mindkettőben. Amikor az a foltocska nőni kezd, Barnus átváltozik. Akkor lesz gonosz. Szó szerint gonosz. Figyeld csak meg! Kész ördögfiók! Mit ördögfiók! Maga az ördög! – emelte a hangját folyamatosan Gergő, egyre idegesebben. – Vagy éppen ezért babusgatod? – kérdezte végül meglehetősen provokatívan.

Arcát közelebb dugta az asszonyéhoz, durván megsértve ezzel az intim zónáját. Hadonászva gesztikulált. Andi tágra nyitott szemmel, értetlenül nézte a fokozatokat, ahogy mentora kivetkőzött magából, és csaknem rosszul lett a pániktól. Mulatságosnak, érthetetlennek és gyerekesnek is találta ezt egy férfitól. Az előbb még semmi baja sem volt, most meg egy dráma hősnőjét játssza.

– Ne csináld már! – hátrált az asszony, küzdve a feltörekvő nevetésével. – Nem válogattam ki a fiút. Ő szaladt oda hozzám, és karolta át a térdem. Amikor lehajoltam hozzá, ő csimpaszkodott a nyakamba.

– Selejt! – sziszegte halkan Gergő.

– Mit mondtál? Selejt?- kérdezte Andi. – Már hogy a Barnus?  Ezt meg hogy érted? Nem lehet az a gyerek akkora csibész! Nem tud egy ötéves annyira rossz lenni! Csak egy gyerek! Hogy kihozott a béketűrésből! Hát ilyen a világon nincs!

Meghajolt, kezeivel megtámasztotta a térdét. Görnyedt helyzete segítette feltörni akaró nevetését a rekeszizma alá szorítani. Nem merte, és nem is akarta kikacagni Gergőt. A férfi kifejezetten infantilis volt, pukkadós gyermeki énje magasan felette állt.

– Na, majd meglátod! Meglátod magad is! – csendesült a mentor, s hogy lobogó indulatait kordába terelje, leült a folyosó kövére. Mélyeket lélegzett.

– Még ilyet!- hüledezett Andi. Ez az ember néhány perc alatt már kétszer engedte szabadjára az érzelmeit.

Gergő viszonylag sokáig folytatta a nyugtató gyakorlatot, pufogó, csühögő gőzmozdonyhoz hasonlított.  A szikrákat előzőleg szórta szét. Andi állt felette nyugalommal, fegyelmezetten. Várta a nagyjelenet végét. Hogy teljék az idő, kibámult az ablakon, a parkot figyelte. Azokra a mondatokra gondolt, amit Gergő mondott, mielőtt Barnus említése így kiütötte. Tényleg távolságtartó lenne?  Igaza lehet a fiúnak. Az ő gyermekei már nagyok, s bár napi kapcsolatban vannak telefonon, van, hogy hetek is elmúlnak, mire látja őket. Régen eltávolodott ő a kicsiktől, itt pedig, a legnagyobb is csak hat éves. Soha nem is szerette a gyerekeket, idegesítették, türelmetlenné tették őt, el is kerülte őket jó messzire. Amikor első babáját várta, nagy félelme volt ez, attól tartott, a sajátját sem fogja szeretni. Aztán a kislányát a kezébe adták, lassan átmelegítette őt a szeretet, ami később úgy zúdult rá, mint egy lavina. Anyasága beérett. Másik gyereke is született, az ő szeretete pedig mindinkább mélyült feléjük. Olykor majd’ belehalt a szeretetbe, meg az aggodalomba. A mások csemetéivel viszont még mindig voltak és vannak fenntartásai. Még most sem tudja szívből szeretni senki gyermekét. A felnőttek világa vonzotta.  Ezért lett felnőtt ápoló. Gergő megérezhette ezt, tükröt tolt elé, és ettől csakugyan nem boldog. Jobban szerette volna, ha mentora megdicséri a tegnapi igyekezetéért. Fájt a valóság, de nem haragudott rá, kritizáljon csak, ez a dolga. Ránézett a mellette ülő férfira, aki még mindig gyakorlatozott, most egy másik pózban. Időt adott Andinak, hogy tovább fűzhesse a gondolatait. Tehát, ő felnőtt ápoló. Akkor mit keres ő itt?  Miért is akar itt dolgozni?  A gyerekei közelségét nagyon hiányolta, ez biztos. Az ő pici koruk érzelmeit, a fiatalságát akarta visszakapni? A fiatalságát, amivel még megvalósíthatja álmait? Vagy tán csak kíváncsi? Tudni akarja, képes-e még befogadni új dolgokat?

Negyven elmúlt, élni akart még, megalkotni magát, nem elégedhet meg szunnyadó álmokkal. Igen. Erőt akar kapni a kicsiktől, ezért van itt. Ennyi őszinteséggel tartozott magának. Ez a Barnus gyerek meg, ez az ötéves, aki állítólag maga az ördög, megbabonázta, szőke, loknis fürtjeivel, tündérszép, tiszta, szemeivel, gödröcskés mosolyával, huncut, gyöngyöző nevetésével. Ő nem látott benne semmilyen ördögit, sem semmiféle fekete foltot a csillagfényű szemeiben. Ő egy piciny, bájos fiúcskát látott, aki kimutatta a szeretetét. Gergő túlpörögte a dolgot. A mentor lassan mozgolódni kezdett, de még lógatta a fejét. Sötét, drótszerű hajszálai Andi kötényének alját birizgálták.

– Jobban vagy? – kérdezte a nő közelebb hajolva hozzá.

– Mindjárt, minden rendben lesz – szuszogta az utolsókat Gergő, míg felfelé tápászkodott.

– Ez a gyerek! Ez a gyerek lesz a halálom! Majd meglátod! Majd meglátod!

– Elmeséled mi történt veletek? – kérdezte Andi.

– Később. Egyszer. Talán – fordult el tőle a férfi.

Andi, bár nagyon szerette volna tudni kettejük történetét, nem kíváncsiskodott tovább. Elégedett volt magával, kellő komolysággal bírta ki a Gergő komikus jelenetét, mi több, saját kételyeit is volt ideje elhessegetni. Lassan sétáltak a park felé vezető, sok üveggel berakott, világos belső folyosón.  A hatalmas teraszajtón átlépve már egyikük arca sem árulkodott az elmúlt percek szélsőséges érzelmeiről. Sem a nappaliban történtekről, amikor Andi jött zavarba a férfi bókjaitól, sem arról, mennyire kidőlt Gergő, amikor Barnusról beszélt. Már csak munkatársak voltak. Sima, mezei munkatársak. Andrea az új gyermekgondozó, Gergő pedig a tanítója, akit az igazgató asszony bízott meg ezzel a feladattal.

 

A park álomszép, kora nyári, színes ruhába öltözött. A harsogó zöldek, a rózsaszínek, a kékek, a lilák minden létező árnyalatát felfedezte Andi. Már elmúltak a sárgák, az izzó pirosak még távolabb voltak, éppen a kettő közti átmenet, ragyogó, szivárványos színeit látta az értőn metszett bokrokon, fákon, de még a talajt takaró frissen vágott pázsit aprócska fűtorzsái között is. Az asszony mindent átölelt a tekintetével, élvezte a pillanatot. Picivel később már a gyerekeket is látta. A gyepre terített hófehér lepedőkön ücsörögtek a kicsik, piros pöttyös labdát kergettek, szaladgáltak a nagyobbak. Egy idő után Andinak hiányérzete támadt. Mi az, ami zavarja? Mi az, ami nincs jelen? Gergő eltűnt ugyan, és ez zavarja, de más baja is van. Sokáig kereste az okot, mire végre ráeszmélt. A látványból hiányoztak a hangok!  Nem hallott semmit. Sem madárcsicsergést, sem a feltámadó lanyha széltől lengedező levelek ismerős susogását, sem a játékba feledkező gyerekek zsivajgását. Totális volt a csend. Mintha némafilmet látott volna, valami ősrégi moziban, minden mozgott, csak hang nélkül. Látta a parkot, látta a gyerekeket, a nővéreket, de egy árva zörej sem jutott el a füléig. Bizonytalan lett. Ez a rossz érzés már többedszerre találta meg ma. Először Gergő férfiatlan, érzelgős hisztije, most meg ez a némaság. Szerette volna rögtön megosztani tanítójával a friss tapasztalásait, de várnia kellett rá. Gergő csak jóval később lépkedett felé. Andinak volt ideje alaposan szemrevételezni a fiút, a feje búbjától a sarka csücskéig. Férfiasnak, sármosnak, vonzónak látta. Elismerte titkon, hogy bármit is vélt mentoráról ez idáig, már másképp gondolja.  Testét átjárta egy rég elfelejtett bizsergés, amit fura melegség kísért. Pirulását, zavarát rejteni akarta.  Azonnal nyakon öntötte volna a férfit érthetetlen élményeivel, de az nem hagyta szóhoz jutni.

-Nagyon szép vagy Andrea. Jól áll neked a formaruha. Még ez az ótvaros kötény is, amit annyira utálok! Néztelek messziről, pont ilyen nőről álmodozom éjszakánként. Nem tölthetnénk több időt együtt?  Nem itt a munkában, valahol máshol. Úgy szeretném! Megismernénk egymást közelebbről is. Nem, mint munkatársak, inkább, mint barátok. Talán elmehetnénk egy moziba, vagy sétálni. Vagy mit szólnál egy ebédhez, esetleg vacsorához? – hadart Gergő.

Az asszony lányos zavarodottsággal hallgatott. El nem árulta volna, hogy a lelke mélyén hasonló szavakat várt Gergőtől. Hihetetlenül jól esett neki a kedveskedés, a felé áradó, odaadó figyelem. Olyan régen hallott már ilyeneket, minden szó átölelte, egészen beleszédült. A férjével nagyon fiatalon házasodtak össze, aztán jöttek a lányok, és ők ketten, tisztességben együtt tartották a családot. Múlt az idő, és mint egy szép mesében, a szikrázó szerelem szeretetté, elfogadássá, tiszteletté szelídült. A körülöttük élő, folyton civakodó párokhoz képest jól éltek. Voltak vitáik, de soha, egyikük sem gondolta, hogy életüket másképp folytassák. Ebben a szelídségben egyikük sem kívánt hevesebb, izzóbb, izgatóbb szerelmet. Elfogadták az együtt töltött sok-sok év langyos összebújásait. Andrea nem méltatlankodott, néhanapján mégis vágyott a tűzre, egy bűbájos szerelemre, ami itt és most kihívóan kerülgeti. Itt ez a kölyök, aki majdnem a fia lehetne, akire nem is szabadna „úgy” gondolnia, mégis, olyan bizsergető, ahogy udvarol. Elképzelt egy lehetséges, szenvedélyes, tüzes szerelmet. A szíve és az esze együtt zakatolt.  Egyszerre hallotta az agyából áramló hideg érveket, és felhevült szíve kalandvágyó dobbanásait. Egy enyhe szellő, arcához simult, aztán még egy és még egy, forrósodó érzéseit jócskán le is hűtötte. Mégiscsak férjes asszony, ez a fiú meg olyan fiatal. Fejét lehajtotta, majd lassan felemelte, a fiú szemébe nézett, és egészen lágyan, mint amikor rakoncátlan gyermekét feddi a jó anya megszólalt:

-Gergő! Ma már egyszer megbeszéltük, hogy tanulunk. Maradjunk is ennél. Inkább meséld el nekem, milyen a mosodátok. Milyen mosószert használtok?

Könnyedén nézett a fiúra, zavara már egészen elmúlt. Gergő iszonyatosan dühös lett. Nagy mérgében a mellette lévő fát csapkodta.

– Hát ez nem igaz – dobta a szavakat – el se hiszem!  Ilyet csakis egy nő tud csinálni!  Én kiteszem makulátlan lelkem legmélyét a tenyeredre, nyálasan udvarolok neked, te meg jössz a nyavalyás mosodával. Hogy kerül most ilyen lehetetlen gondolat az fejedbe? Andi! Én randira hívtalak! Felfogtad? Hogy a jó büdös francba jön ide a mosoda? Vérlázító! De komolyan!

– Nem tehetek róla – felelt bűnbánóan az asszony – a fehér ruhádról jutott eszembe.

– Gonosz vagy, mint Barnus – dühöngött a mentor – de nincs ám vége! Csak ezt a csatát nyerted meg!- fordított hátat az asszonynak.

Andrea tudta, hogy halálosan megbántódott. Ő is megfordult, csendben maradt. A mentor fehér ruhájáról tényleg eszébe jutottak a gyermekszobák, amiket tegnap látott. A termekben csak ágyak voltak, hófehér huzatokkal. Az éles fehér szín, izzó tűkkel szűkítette akkor a szembogarát. A kórházban már hozzászokott ő a fehér ágyhuzatokhoz, csakhogy azok közel sem voltak ennyire fehérek. Ezek itt, vakítottak, ragyogtak, ezüstösen és hidegen.  Nem is voltak más színek, kizárólag fehérek. Már akkor tudta, alkalomadtán rá fog kérdezni, hogy lehet ilyen szépre mosni az ágyneműt. Gergő érkezése előtt, a gyerekek ruháin, és saját munkaruhájukon is ezt tapasztalta. A picik fehér napozóban játszottak, és ő semmilyen foltot nem látott. A nővérek ruhája is szikrázott a tisztaságtól, a kötényük is kifogástalan, ég akkor is, ha Gergő szerint a kötény „ótvaros”. Andreát egy kis idő után bántotta a kettejük közé telepedett csend. Óvatosan közelített a férfihoz, még mindig hátat fordítva neki.

-Sajnálom Gergő, meg kellett kérdeznem – mondta csendesen – ha ez a kert nem tündökölne ennyi színnel, hóvakságot lehetne itt kapni. Azt meg még nem is mertem említeni, hogy nem a te hangodon kívül semmi mást nem hallok. El is felejtettem, olyan zavarba hoztál. Kérlek! Ne haragudj!

Várta a mentor válaszát, de az nem érkezett. Az asszony megfordult, Gergőt ott sejtette, a saját háta mögött. Ő azonban nem volt ott. Andi forgolódott, tekintetével befurakodott a bokrok és fatörzsek mögé, de a férfit nem látta sehol.

-A fenébe is! – szakadt ki belőle. Nem figyelt a fiú érzéseire, a bolondjárt járatta vele, nem csoda, hogy elment. Meglett nőként bizony lehetett volna több esze is.

2.

Nem mehetett vissza mentora nélkül, ezt világosan látta. Tovább sétálgatott hát, várta a fiút. Néhány lépéssel egy fás ligetecske előtt, felfedezett egy talpalatnyi földrészt, ami műveltnek tűnt, nem borította üde, zöld pázsittakaró. Nem volt nagyobb egy jókora törölközőnél. Eperbokrok soroltak benne, az asszony tízet tudott megszámolni mindössze. A bokrokon, érett, tűzpiros, diónyi eperszemek függtek, csábosan kínálták magukat. Le akarta szedni a gyerekeknek, ebéd után jól fog esni a friss gyümölcs. Lehajolt, nyújtotta kezét a szemekért, amikor Gergő, aki a semmiből toppant oda, rádörrent.

– Ne szedd le!

– A gyerekeknek szeretném! Megmossuk, ebéd után szétosztjuk – mentegetőzött az asszony.

– Akkor se szedd le. Értem, hogy jót akarsz, de kevés ez ennyi gyereknek!- parancsolta a mentor. Hűvös volt, nagyképű, és utálatos is. Andi megértette a haragját. Ma délelőtt már kétszer nyitotta rá a hideg zuhanyt és hűtötte le, izzani készülő, jó illatú férfitestét. Nem csodálkozott, amiért elégtételt akar venni. Elvégre pasiból van.

– Ha nem, hát nem! – rántott egyet a vállán.

Arrébb ment. Nem is olyan messzire a haragoszöld eperbokroktól, több szép szál szilvafát talált, érett, hamvas kék, nagy szemű gyümölcsökkel.

-Ebből szedhetek?- kérdezte volna Gergőtől, de ez az ember bújócskázott vele, újra csak eltűnt.

Andrea akkor önállósította magát, kötényéből kis kosárkát formázott, ebbe szedi majd a kéklő szemeket. Nem kell őneki mindenhez engedély! Míg a kötényével babrált, újabb kérdés ütött szöget a fejébe.

-Hogyan érhet együtt az eper, meg a szilva? – gondolkodott hangosan.

Egyiket kora nyárinak, másikat inkább őszi gyümölcsnek ismerte. Egyszer a férje mesélt neki folyton érő eperről, ami később is hoz termést. Akkor biztos van kora nyári, hamar érő szilva is. A maga kreálta suta gondolat nem elégítette ki, ezt is a gyanús dolgok listájára tette. Lassan kezdett elege lenni a megmagyarázhatatlan dolgokból. Ráadásul válaszokat sem kap ettől a széllelbélelt tanítótól, aki hol mellette volt és tette neki a szépet, szavaival simogatta, hol meg eltűnt, mint szürke szamár a ködben.

-Soha nem szabad megtudnia mennyire hiányzik, ha nincs velem – sóhajtotta Andrea.

A teraszra nyíló ajtó előtt, ahol nemrégiben kisétáltak az épületből, heves mozgolódásra lett figyelmes. Dél volt, a gyerekek ebédhez készültek, sorakoztak az ajtó előtt. A lurkók, azok a picik, libasorban álltak, egymás mögött, mint a katonák. Mind egyforma magas, egyforma szőke. Egyformákat léptek.  A sor elején két nővér dolgozott: egyikük, levette a soron következő gyerkőcről a napozót, aki a következő lépéssel egy overallba bújt, a másik nővérnél. Ugyanabban a ritmusban léptek ki a napozóból, amelyikkel beléptek egy kezes-lábasba. A következő lépés, ugyanabban a tempóban a terasz ajtaja volt, ahol katonásan bemasíroztak az épületbe. Egy lüktető sort látott. Nem volt zsibongás, nem volt rendetlenség, nem volt semmi emberi, semmi gyermeki. Vállpánt le, hófehér napozóból kilépés, hófehér ruhába belépés, két lépés, teraszajtó, épület, következő gyerek, újra lépés.  Andrea tátott szájjal bámult, filmeken látott ilyet. Csillagközi állomáson, csillagközi gyerekek, meg csillagközi nővérek, akik csillagközi, láthatatlan futószalagon dolgoznak. Hallott ő már a génmanipulációról, meg klónozott egyedekről, jól meg is ijedt a jövőtől. Soha nem gondolta, hogy ez igazából létezhet. Most, ahogy átélte a zökkenőktől mentes, hangtalan, monoton, robotszerű rítust, csak erősítette a gyanúját, itt és most valami hasonló történik. Ő most egy embertelen, elképzelhetetlen kísérlet részese lenne? Egyáltalán gyerekek ők, vagy mini klónok?  Mi a csudába csöppent?

Nagyon megijedt. Valami extrém, eszement dologba keveredett, vagy itt és most komoly baj történt az agyában, és segítségre szorul. Gyökeret eresztettek a lábai, nem tudott mozdulni. Kezét ökölbe szorította, körmei a tenyerébe vájtak. Szemei szúrtak a szárazságtól, pislogni sem mert, ki ne maradjon egy apró részlet sem. Rosszul volt, fájt a feje. Bénító pánik vett erőt rajta, azt hitte megbomlott a tudata. Fogódzót keresett, valakit, aki értelmezi neki a történteket. Sürgősen szüksége lett volna Gergőre, de senki nem volt mellette.  Egyszerre csak valami megtörte az átöltöztetés ritmusát, mozgolódás támadt az ajtó környékén. A nővérek eszelősen rohangáltak. Ott látta meg újra Gergőt. Az iménti rosszulléte elillant, vagy talán nem is volt, mert semmi jelét nem érezte már. Valahonnan tudta, hogy baj van, futott ő is a többiekhez. Gergő zihálva kiáltotta:

– Barnus eltűnt! Elszökött! Sehol nem találjuk!

– Erre nem jött, a kertben nincs – szólt vissza Andi. A félelem végignyargalt a hátgerincén. Barnus eltűnése normális körülmények között váratlanul érte volna.  A mai nap sok furcsasága után a gyerek szökésén már nem is csodálkozott.

– Meg kell keresnünk őt, mihamarabb! Gyere! Mi vagyunk a szabad emberek!- adta ki az utasítást a mentor.

Most nem volt hisztis férfi, sem udvarolgató kamasz. A legigazibb főnök volt. Lendületes léptekkel hagyták el az intézetet.

– Nagy baj lesz, ha nem tudjuk visszahozni – szólt a fiú.

– Mi történhet vele? – kérdezte Andrea.

– Vele? Vele semmi. Majd velünk! Velünk fog történni!- zihálta Gergő.

– Mégis mi? – kíváncsiskodott lihegve az asszony.

Gergő nem válaszolt, hatalmas léptekkel haladt előtte. Az utcák, ahol elhaladtak, nagyon keskenyek voltak, sikátorhoz hasonlítottak. A házak egészen közel álltak egymáshoz. Leroggyant városrész volt, csupa szürkében, kopott barnában, az omladozó vakolat homok színében. Kietlen, lakatlan utcákon haladtak. Mindenhol csend honolt.  Andrea derekasan követte tanítóját, aki egyre jobban lassult. Az ütemet még mindig ő diktálta, de nem sietett annyira.  A nő furcsállta, hogy nem kíváncsian járkálnak, ide is, oda is benézve, érdeklődve látta-e valaki az elkószált gyereket, hanem céltudatosan haladtak valahová. Újra megtalálták a félelmetes gondolatok. Ki is bukott belőle.

-Fenébe ezzel a nappal meg ezzel a munkahellyel is! Vége lehetne már- hangoskodott. – Gergő! Ugye, te tudod, hol van a gyerek.  Mondd meg az igazat! Mi folyik itt?

– Hagyjál már Andrea! Ne kérdezgess, ne kutakodj folyton!- robbant ki Gergőből a düh. – Épp elég a bajom. Rohadtul fárasztó hogy, mindig van valami, amit tudni akarsz! Még be sem tetted a lábad hozzánk, máris megőrjítesz a hülye kérdéseiddel!  Nem tudnád kivárni amíg mindenre sor kerül? A rohadt életbe! Tisztára az agyamra mész!

Mire idáig eljutott, már hangosan kiabált, szinte üvöltött. Szemében sárgás, zöldes, rosszindulatú fények lüktettek, mérgének minden mondata sűrű fájdalomtűként záporozott az asszonyra.

-Hagylak én hallod, de velem ne ordítozz! Mit képzelsz magadról? Nincs semmiféle jogod erre! Azért raktak melléd, hogy tanuljak! Nem azért, hogy bájologva udvarolj, és azért sem, hogy eltűnj, és egyedül hagyj a bajommal. Ha mégis olyan rossz neked velem, holnap beszélek az igazgatónővel, és másik mentort kérek. Vagy tudod mit? Inkább be se jövök! Érdekel is engem az átkozott intézeted!- kiabált hadonászva Andi is.

Az asszony letottyant egy lépcsőre. Gergő látta rajta a mély sértődést, leült mellé. Békítően nyújtotta a kezét felé, de Andi ellökte magától.

-Menj a bánatos…

Nem mondta ki a mondat végét, nem illett volna hozzá. Sokáig üldögéltek a homokos lépcsőfokon.

-Induljunk – áll fel egyszerre Gergő.

Andrea még pukkadozott, éreztette, hogy ez a nyavalyás, elvetette a sulykot. Egészen lassan tápászkodott fel.

-Tudom hol van – hallotta mentora hangját.

Andi nem válaszolt. Nem árulta el a kíváncsiságát, nagyobb volt a büszkesége.  Továbbra is a szűk utcákon haladtak lefelé, az asszony azt sem tudta hol van pedig ebben a városban lakott. Egy barátságtalan, szürke falú házat elhagyva értek a folyópartra. A folyót már ismerte, a fentebbi szakasz partján többször sétált a férjével. Kicsit feljebb innen, mindig megálltak. A férje szerint erre felé nagyon rossz emberek élnek.

A folyó itt is meseszép volt. Tiszta, kék vizének felszínét a hirtelen érkezett, lanyha szél apró tarajosra fodrozta. Villóztak a piciny, habosra bodorodó tarajok, kék és fehér árnyalatok között ringatóztak színfoszlányaik. Itt volt a legszélesebb a part, okkersárga, barnás, homokos, buckákkal. A néhány nappal ezelőtti langyos, és tartós eső kemény réteget képezett a máskülönben laza homok tetejére. Andrea a talpán érezte a tömörré vált, kemény szemeket, ahogyan vékony cipőjének talpán átnyomultak. Lenn, egészen a folyó szélénél horgászok álldogáltak. Élcelődtek egymással, vidáman hangoskodtak. Sörös dobozok hevertek szanaszét körülöttük, a delelő nap sugarai meg-megvillantak a fényes felületeken. Néhány kifogott hal tátogva, feküdt egymás mellett, a lapulevelekből készített tálcán, sorban a parton. Ilyen sokféle színben pompázó halat, még soha nem látott. Jobban hasonlítottak a tengeri, mint a folyami halakra. A pikkelyeik káprázatosan csillogtak, a nap sugaraitól még jobban erősödtek a színeik.

-Nem láttak erre egy gyereket? – kérdezte Gergő horgászokat.

Azok csak fejüket ingatták. Egy régebbi áradáskor a víz termetes fatörzset dobott a partra, ami távolabb aszalódott a vízparton. Erre ült le Gergő, megvárta, míg Andi utoléri.

–  Gyere, ülj ide mellém – kérte a nőt.

– Menjünk inkább! Túl szeretnék lenni ezen, és hazamenni. Elegem van – válaszolt Andi.

– Kérlek, ne pörölj velem. Ne haragudj! Elpattant a zsineg. Bocsánat!

Andrea messzire nézett. Ilyen könnyen nem békül.

-Gyere már! Gyere csak! Mesélek valamit – kérte már kedvesebben Gergő.

Andi kimérten kucorgott mellé. Pukkadozott még, de jól is esett neki a pihenő.

– Hallgatlak!- szólt a mentorának.

– Nos. Meg kell tudnod valamit, addig nem mehetünk tovább.

– Klónok. Ugye klónok? – kérdezte az asszony.

Andit váratlanul érte Gergő csókja. Jobb kezével átkarolta őt, baljával a nyakát, vállait, annál is később hosszú combját simogatta. Kíváncsi ujjai minden kis zugot megtaláltak a nő testén. Ő pedig képtelen volt tiltakozni. Elöntötte a vágy, sóvárgott, aztán mohón fogadta magába a férfit. Hosszú évek óta várt egy ilyen tüzes ölelésre, és most nem mérlegelt.

Aztán egyszerre mindennek vége lett. Nem tudta mikor, és hogyan, és mi történt közben. Még bizsergett a kéjtől, amikor új helyzetben találta magát. Egy földbe vájt bunker előtt álltak. Lépcső vezetett lefelé, Gergő ment le elsőnek, kopogtatás nélkül lépett be a nyitott ajtón. Andrea szorosan követte. A tiszta barlanglakás három egymás utáni helyiségből állt, szerényen berendezve. A homokból kivájt ülőkéket, ágynak használt kifaragott padozatokat színes, rikító takarókkal fedték. A friss levegő és a fény a ferdén vájt ablakrésen érkezett. Ők ketten már a második szobának használt helyiségbe értek. Pisszenés nélkül jöttek, mégis megérezték érkezésüket. Egészen bentről egy asszony, majd Barnus bukkant fel. Gergő felkapta a gyereket, aki most éles visításba kezdett, és már fordult is kifelé. Az öregasszony, akit egyébként meglepett Andrea jelenléte, Barnus után kapott, megpróbálta visszavenni őt. Andi ösztönösen átkarolta az öregasszonyt, így tartva vissza, és bátran kiáltott Gergőhöz.

– Vidd a fiút, én itt maradok. Küldj segítséget!

– Nem hagylak egyedül – torpant meg a férfi kezében az őrjöngő gyerekkel – gyere gyorsan!

– Menj már és küld a segítséget! Én addig visszatartom őt!

Gergő habozott pár másodpercig, majd kirohant a kapálózó, sivalkodó Barnussal. Andrea ott maradt az öregasszonnyal, aki már nem állt neki ellent.  Farkasszemet néztek egymással, Andrea szemben a bejárattal, az asszony előtte, eltorlaszolva a menekülés útját. Félelmetes csend telepedett közéjük. Bámulták egymást. Kis idő múlva férfiak is érkeztek, két, sötét, rémítő alak. Egyikük hatalmas kést markolt, pengéjén megcsillant egy falilámpa fénye. Andrea belemerevedett a félelembe, szinte megfagyott. Vége – gondolta, – Gergő nem ér ide a segítséggel.

Hirtelen, váratlanul csengésre lett figyelmes. Megtapogatta a zsebében a telefont. Nem az csörgött, az asszony mégis, valami miatt megkönnyebbült. Érezte, hogy megmenekül, hogy itt a segítség! Aztán meghallotta a második csengő hangot is. Közelebbről érkező, sürgetőbbnek ható csörgés volt. Mintha ébresztőóra lett volna. Már nem félt, csak halványan látta a jelenetet. Harmadszorra is csörgött valami. Andrea homályos észlelése tisztult, felismerte az ébresztőóráját, ami már folyamatosan hangoskodott.  Csukott szemmel tapogatózott, keze ismerős dolgokra lelt. Óvatosan nyitotta ki a szemét. Lassan nézett körül. Otthon volt. A saját ágyában feküdt, mellette egyenletes szuszogással aludt a férje. Az ablak rolójának résein át látta, odakinn már virrad.

Hatalmasat sóhajtott.  Hevesen zakatoló szíve lassulni kezdett. Még visszagondolt az álmára, az elszenvedett kínjaira. Soha nem fogja megtudni, hol dolgozott, hogy voltak-e ott klónok, és mi lett Barnussal, aki ördögfióka, meg selejt is volt. Kicsit sajnálta, hogy Gergőt is ott kellett hagynia. Mindegy. Holnap, vagy azután álmodik majd magának egy másik Gergőt.

Forró kávéval, édes csókkal ébresztette a férjét.

 

 

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

4 válasz

  1. Gratulálok Gabika!

    Te mindig meg tudsz lepni.
    Különleges hangulatú, érdekes novella, mely ötvözi az álmot és a valóságot, mindamellett picit fantasztikus is.
    Örülök, hogy olvashattam!

  2. Néha az álmok megtudják tréfálni az embert. Főleg, ha olyan élethelyzetbe kerül, amikor a tudatalattiban mást szeretne megélni. Esetleg megfásultnak, unalmasnak tartja azt amiben él. De sajnos, vagy lehet, hogy jobb is, nem tudni mit és miért rejtenek az álmok. Gratulálok nagyon tetszik a novellád!

    1. Köszönöm szépen István, hogy olvastál, hogy véleményeztél! Örülök, hogy tetszett, nagyon vártam már az alkalmat, amikor közzé tehetem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Csak gyakorlás

Ilyenek voltunk   Amikor kigyúlnak az égi fények, nézem csillagodat az éj ablakán, s visszaidézem a régi meséket, akkor nem kínoz oly’ nagyon a magány.

Teljes bejegyzés »

Az új vezetők

Az új vezetők Az előző részek tartalmából: Ketyeg az óra, közeledik az Idő. Hogy áll az Akvarista Blokk szénája? Utódlás tekintetében remekül: masszív, megbízható új

Teljes bejegyzés »

Nekem a világ

Gyermekkoromban, a nagyszüleim kertjének biztonságában el sem tudtam képzelni, hogy ezenkívül is létezhet valami a világon. Bármi más, ami fontos lenne. Persze gyerekként fogalmam sem

Teljes bejegyzés »
Versek
Kovács Gergely

Kovács Gergely: Hűség

A szeme előtt megszülető, A keze alatt nevelkedő, A mindig éberen alvó, A szóra megnyugvó. A szobájába kéredzkedő, A melléje heveredő, A tenyeréből étkező, A

Teljes bejegyzés »