Szirmok
Öreg Tóni csak ült a padon, és a kacsáit etette. Kérges ujjaival apró darabokat tépett a kenyér beléből, gyúrt rajtuk egyet, majd erőtlenül a vízbe dobta a galacsinokat. A kacsák habot vertek a partközelben, ahogy megküzdöttek a vízbe hulló falatokért. Aztán amikor elfogyott az öreg kezéből az áldás, még néhány pillanatig ott maradtak vele, majd csöndesen tovaúsztak, és máshol próbáltak szerencsét.
Csak öreg Tóni nem ment sehova. Pedig az idő hideg volt még, csípős, ha úgy jobban tetszik. Áthűlt benne gyorsan a test. Az idős ember annyit tett ez ellen, hogy mélyen a fejébe húzta a kalapját, és ballonkabátja gallérját felhajtotta a nyakára. Aztán csak ült tovább, nézte a vizet, és emlékezett a régi időkre.
Nem szerette, ha ilyenkor zavarták. Egyszer egy kislány odasétált a padhoz, és dobott néhányat ő is a kacsáknak. Öreg Tóni haragos lett, és elkergette onnan azt a lánykát.
– Eredj innen, ezek az én kacsáim! Etess máshol! – mondta dühödten. A kislány elszaladt, és többé nem ment ahhoz a padhoz. Az öreg sokszor látta a szeme sarkából, ahogy a parton föntebb hozzá úsznak a madarak, miután tőle elmentek. Nem bánta ezt, csak azt szerette volna, ha ott a padon ülve békén hagyják. Néma hallgatásban az emlékeivel.
Mert valójában ezért jött, nem a kacsák miatt. A madarak a felesége kedvencei voltak. Vele kezdődött minden itt a parton. Rég volt, haj’ de nagyon rég. Csak az öreg pad tudta ezt, ami oly sok mindent látott már. Az idő minden emléket belevésett a deszkáiba, amitől az repedezett, roskatag darabbá vált. Nem is szerettek rajta ülni, mert a lapja durva volt, és ha az ember nem vigyázott, kihasította a kezét.
Csak öreg Tóni szeretett rajta pihenni. Akkor is rajta időzött, amikor megismerte a feleségét. Tavasz volt, csodálatos tavasz. Illatos és lágy, édes és andalító.
Tóni lekéste a buszt, hát gondolta lesétál a partra, és ott várja meg, amíg majd jön a következő. Akkor látta meg először azt a padot. Kényelmesen leült rá, és élvezte az április összes csodáját. Hamarosan elnyomta a korán jött meleg, és elszenderedett. Egy idő után kacagásra ébredt. Azt hitte álmából jön a kedves dallam, amely mintha angyalok csengettyűi által szólalt volna meg. Félt kinyitni a szemét, attól tartott, hogy egy szempillantás alatt tovatűnik, és soha nem hallja már többé. Aztán valami mégis arra ösztökélte, hogy felébredjen. S akkor meglátta azt a lányt a szikrázó áprilisi napsütésben, akit később feleségül vett.
A nő a kacsákat etette. Szórakoztatta őt fürdőzésük, mosolya nekik szólt. Tóni nem avatkozott bele játékába, áhítattal figyelte a lágy mozdulatokat, és a kedvességet, ahogy a madaraknak enni adott. Teljesen rabul ejtette az ifjú hölgy.
A nő észrevette, hogy figyelik, és felajánlott egy darab kenyeret Tóninak, hogy segítsen neki.
– Ha szeretné, próbálja meg maga is!
– Hogy én? – kérdezett vissza Tóni izgatottan.
– Miért is ne, ha van kedve hozzá? – hívogatta a lány.
Tóni úgy ugrott fel, mint egy kisiskolás, talán még el is pirult, de beállt a nő mellé, és aztán együtt dobálták a falatokat a vízbe.
Sok délután telt el így. Május volt, amikor először megcsókolták egymást, itt a padon, a tónál. Gyönyörű volt minden. Zöld pompába öltöztek a fák, a virágok egymással versengve bontották szirmaikat. A madarak ezernyi torokból mondtak köszönetet a Napnak, hogy akkor reggel ők is vele ébredhettek. Hirdették a tavasz birodalmát. Muzsikáltak a fákon, bedaloltak az üregekbe, és befütyültek a kövek alá.
A két fiatal bódultan állt a parton, megrészegítette őket a tavasz, és a szerelem. Aztán alkonyodni kezdett. A Nap méltóságteljesen vonult le bordó palástjával a horizonton. A szerelmesek a padról figyelték útját. Lassan elhallgattak a madarak, a kacsák elúsztak éjszakai szállásukra, a part csöndes lett, és hallgatag. Csak a két fiatal csókja hallatszódott, ahogy az ajkaik finoman összeértek. Visszhangjuk finoman fodrozódott a víz felszínén, és a fák törzsei dobálták őket ágról-ágra, mintha az egész világ szerelemben élne. Ott történt mindez, azon a padon.
Tavasz volt akkor is, amikor következő évben Tóni megkérte a felesége kezét. Talán soha két olyan boldog ember nem volt még a Földön, mint akkor nap ott a tó partján, a kacsák mellett, egy erdei kis ülőkén.
Olyan volt körülöttük minden, mint egy szentély. Mintha egy templom emelkedett volna ki azon az erdei kis tisztáson. A fák ünnepélyesen meredeztek az ég felé, mintha csak áldásért hívnák az Istent. A virágok szemérmesen lehajtották fejüket, a tó fénye ezüstösen csillogott, amikor Tóni térdre borult, és kedvese ujjára húzta a gyűrűt.
Még azon a tavaszon egy rózsatövet ültetett Tóni a pad mellé, hogy azzal kedveskedjen feleségének.
– Neked ültettem ezt a rózsatövet, hogy illatával bókoljon, amikor csak itt ülünk majd mellette. Legyen ez szimbóluma a szerelmünknek, és ha majd csodálod szirmait, gondolj arra, hogy én itt vagyok neked! – mondta Tóni szerelmesen.
– Köszönöm Kedvesem! Vigyázok majd rá, és ápolni fogom! A lelkemből egy kicsit beleszövök az ágaiba, virágaiba, akárhányszor csak meglocsolom, vagy kigyomlálom a tövét. Ameddig csak élek, szeretni foglak, és veled maradok. A rózsa vérvörös szirmai lesznek rá a tanúim – vallotta meg érzéseit az ifjú asszony.
Onnantól közös volt az élet, közös a jövő, és közösek voltak a délutánok, amikor lejöttek a partra, megetették a kacsákat, és gondozták a kis rózsatövet. Amikor elfogyott a kenyér, leültek, egymásba karoltak, nézték a vizet, és mélyeket szippantottak a rózsaillatból.
Sok év telt el így. Nagyon sok. Egyre öregesebbek lettek a mozdulatok, amivel a kenyeret dobálták a vízbe. Egyre korhadtabb lett a padocska, és egyre görcsösebbek lettek a rózsafa ágai. Virágai azonban ugyanolyan vörösek, és pompásak voltak, mint az első évben, amikor elültették a tó partjára, a kis padocska mellé.
Talán egy emberöltő is eltelt azóta, és ismét tavasz volt. De ez a tavasz más volt, mint eddig az összes többi. Öreg Tóni, aki időközben bácsika lett, soha nem gondolta, hogy egy május ilyen rideg, kegyetlen, és szomorú is lehet. Asszonykája, aki időközben néni lett, megbetegedett.
Különös nap volt az, amikor a néni magára hagyta öreg Tónit. A Nap szürke fellegek mögé bújt, mintha érezte volna, hogy pompája, nem való oda, ahhoz a reggelhez. Hideg volt a hajnal, megdermesztette a lelket. Tóni csak ült felesége ágya mellett, és fogta a kezét, amikor a néni átadta lelkét az Úrnak. A csöndes, borongós reggelt, öreg Tóni zokogása rázta fel.
Harmadnapon, amikor a temetés volt, öreg Tóni kiment a tó partjára, a rózsatőhöz. Levágta a virágait, koszorút font belőle, és azt tette a felesége sírjára. Hogy a vesszőkért cserébe hagyjon ott valamit, öreg Tóni a könnyeivel öntözte meg a rózsatövet. A cseppek lecsorogtak a tő aljáig, és ott örökre nyomuk veszett.
A virágok, amikből a koszorút fonta, az utolsók voltak, amik nyíltak azon a rózsatövön. Soha nem bontott újra szirmokat. Jöttek tavaszok. Újak és újak. Sütött rá a nap, a tövét áztatta a bőséges májusi eső, de mindez hasztalan volt. Az öreg rózsatő nem borult virágba többé. Tóni azután is kijárt még a tóhoz mindennap. Leült a padra, megetette a kacsákat, gondozta a rózsatövet, aztán csak pihent, és merengve nézte a vizet. Olykor emberek mentek el mellette, és a rózsatő titkát fejtegették, ami szomorúan meredezett tüskéivel a levegőbe.
– Biztosan féreg rágja a gyökerét! – találgatták, míg mások a korára fogták dicstelenségét.
Tóni hallgatta az üres beszédet, de nem mondott semmit. Pedig csak ő ismerte a rózsa titkát.
A napok nehezen, fájdalmasan, és magányosan teltek egyedül. Tóni mogorva lett, nem látott szépséget a világban. Azon a napon, amikor a felesége elköltözött, egy darabot magával vitt Tóni lelkéből is.
Talán öt év is eltelt így. Öt hosszú év, de Tóninak ez sokkal többnek tűnt. Naphosszat ült a padon a tónál, a száraz rózsatő mellett, és a régi dolgokon merengett. Nagyon hiányzott neki a felesége.
Ismét tavasz volt. Május. Tóninak ez volt a legnehezebb időszak az évben. A régi májusokra gondolt, a vidám, boldog, szerelemmel teli tavaszokra. Azokra az időkre, amikor annak idején a közös életük elindult. De mostanra nem maradt vissza ebből semmi, csak egy vénember, egy roskatag pad, és egy dísztelen rőzsehalom. Tóni elkeseredett. Úgy, ahogy talán még soha ez idáig. Elhatározta, hogy véget vet ennek. Kimegy a tóhoz, és belevesz. Nem bírja tovább egyedül.
Sötét volt még a hajnal, amikor elindult. Csöndes és sötét, cinkossá vált a gondolatainak. Tóni lépései részvétlenül kopogtak bele az éjszakába. Az eső halkan siratta útján. A tó felszínéről messziről látszott a felszálló pára. Vize melegnek tűnt, és hívogatónak. Tóni úgy érezte megenyhült annak láttán. Mégsem ment bele azonnal. Gondolta még egyszer leül a régi padra, és megnézi a rózsatövet. Irányukba fordult, és odatipegett.
Mikor a rózsatőhöz ért, szinte megszédítette a látvány. Lábai elgyengültek, meg kellett kapaszkodnia a pad támlájában, hogy el ne essen. A rózsatő ugyanis gyönyörűen kivirágzott. Hatalmas szirmokkal tündökölt, illata édes volt, mint a méz. Száz és száz virága mosolygott régi barátja felé, kedvesen, oltalmazóan, csak úgy, mint egykoron!
– Hát te? – kérdezte rekedtes hangján öreg Tóni, ahogy megállt a rózsával szemben. Egyebet sem tudott mondani, mert hangja elcsuklott. Leroskadt a padra, és zokogni kezdett. Régi érzések szakadtak fel benne, és ömlöttek ki belőle. Közben egyre csak a rózsaszirmokat nézegette, kérges kezeivel egyiket érintette a másik után. A rózsatő pedig csak állt előtte, és vérvörös szirmaival virított felé, mint akkor nagyon-nagyon régen.
– Az nem lehet, hogy egy rózsatő megérzi az ilyesmit! Az nem lehet! Te… te tényleg ott vagy benne! – rebegte öreg Tóni, s tovább ölelgette a virágokat.
A felkelő tavaszi napfény szárította fel könnyeit. Tóni lassan a Nap felé fordította tekintetét, mely teljes pompájával vonult fel az égen. A férfi évek óta nem látott még ilyen szép napfelkeltét. Teljesen elvarázsolta. Talán még mosolygott is hozzá. Aztán ahogy csordogáltak a fénysugarak az égből lefelé, megvilágították a fákat, a virágokat, a bokrokat, amelyeket menyasszonyként díszített fel az örök megújuló tavasz kisasszony. A csöndbe madárdal furakodott, vidám, trillázó. Hirtelen jött, mintha egy hosszú, mély álomból érkezett volna. Tóni megrázkódott belé. Aztán a férfi öregesen hátradőlt a padon, és tovább csodálta a reggelt.
Már délhez közeledett, de a rózsa mellől nem mozdult el, annyira örült neki. Szerette volna ezt az örömöt megosztani valakivel. Szétnézett a parton, s arrébb a kislány alakja tűnt fel, aki a kacsákat etetni szokta. Visszafordult a rózsatőhöz, leszakított róla egy virágot, majd odatipegett a lánykához. A kislány megijedt, ahogy öreg Tóni felé fordult, de az idős úr szelíd nézése megnyugtatta. Tóni egy pillanatig állt előtte, és csak nézett bele azokba a fiatal őszinte szemekbe, majd átnyújtotta a rózsát, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Aztán elhaladt a lányka mellett, és öregesen hazabandukolt.
A kislány egy ideig nézett utána, és arra gondolt, hogy gyógyító ereje van a tavasznak. Az öregembert akkor látta először mosolyogni.
Author: Guti Csaba
Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé. Guti Csaba szerzőnk szerkesztőségünk által kiadott könyvei megvásárolhatók a Líra Könyv hálózatában: