Az év orvos írója és költője 2018. – pályázat – végeredmény

„AZ ÉV ORVOS KÖLTŐJE 2018.” – „AZ ÉV ORVOS ÍRÓJA 2018.”

az Irodalmi Rádió pályázata – végeredmény

Az Irodalmi Rádió felolvasóest-sorozatának keretén belül 2018. szeptember 15-én, szombaton, 13:00-tól Budapesten, a Csokonai Művelődési Központban kiosztottuk „Az év orvos írója 2018.” és „Az év orvos költője 2018.” kitüntető címeket és díjakat. A rendezvényen a díjátadás ünnepélyes pillanatai mellett felolvastunk egy válogatást a szépirodalmi alkotásokból, valamint bemutattuk a beérkezett írásokból összeállított antológiát is. Az alkotásokat Zsoldos Adrienn és Zsoldos Árpád szerkesztők mellett Pintér Lilla előadónk tolmácsolta a közönségnek.

Az orvos költők között az első helyezett Zöld Attila lett, az Ózdi Almási Balogh Pál Kórház sürgősségi betegellátó osztályának osztályvezető főorvosa.

Zöld Attila: Szitakötő prelűd
(a költő)

Átadja magát ösztöneinek,
minden gyönyörnek,
gyötrelemnek, ragadozó vágynak,
könnyelmű szándéknak,
véges kalandnak, anélkül, hogy
elvesztené önmagát,
egyszál pallón tartja egyensúlyát
a mélységek felett, kihasználva
a létezés választásának lehetőségeit,
eredendő bűnnel szívében, a
végesség tudatával száll szembe a világgal,
nincs visszaút a boldog önfeledtségben,
az édeni öntudatlanságban, ahol a lélek
minden egyes adottsága szárba szökhet,
ahol hiányérzet nélkül lehet az ember
az életrevalóság adta erejével,
ahol kielégíthetetlen a teljesség
és még sajgóbbá tesz a hiány.
Feloldódva az élményekben
lerázhatóak a pillanatok béklyói.

Ez az a pillanat, amikor a lélek
magasabb formát követel,
annak ellenére, hogy ott feszül
a levegőben a kétségbeesett felismerés:
megnyerhető ugyan az egész világ, de
közben felégeti önmagát saját tüzével,
és mégsem adható fel semmi, nem
mondhat le hovatartozásáról, a magányról,
a kínokról, áhítatról, mámorról,
ahogyan a bűnökről sem,
hogy a bűntudat és megbánás
növekvő terhével is következetes
maradhasson a végső számvetésben,
mert nem a halál legyőzése a cél.
Lélegzethez jutás,
az autonóm létezés rendeltetése.

Az orvos írók kategóriáját Lőke Miklós Péter, a Nagyatádi Kórház sebész főorvosa nyerte meg.
Művészneve M. P. Kemenes.

M. P. Kemenes: A tanulság

Embere válogatja ki, hogyan emlékszik vissza az egyetemi éveire, de tisztességben megőszülve is nyugodt szívvel állítom, hogy az egyik legjobb dolog ami történhetett velem az életben – drága feleségem megismerése mellett természetesen – az volt, amikor felvételt nyertem az orvosi egyetemre. Igaz, hogy 1958-at írtak és az országban a legvadabb rákosista terror tombolt, de a magyar orvostudomány óriásaitól tanulhattam, leshettem el a szakma fortélyait. Az is igaz, hogy megtapasztaltam a rendszer „éberségét”, sőt nem egyszer éreztem annak „gondoskodását” is. Mindemellett az egyetemen nemcsak az orvoslásra, hanem emberségre és tisztességre is meg-tanítottak a professzoraim.
Eszmélésem óta mindig is orvos akartam lenni. Az érettségi vizsga után minden áldott nap csak arra vártam, hogy orvosi egyetemre kerülhessek. Az első kollégiumi évek, valamint a vizsgák tanulságaként aztán hamar leszámoltam az álmaimmal. Hamar tudatosítani kellett magamban, hogy nem kergethetek ideákat, az egyetem a rideg valóság, maga az ÉLET. Amelyben vagy megállom a helyemet, vagy elbukok. Azt még a pap nagybátyámtól tanultam meg, hogy Lőke Miklóst csak Lőke Miklós tudja legyőzni. Csakhogy egy alkalommal a győzelemért drága árat fizettem…
Bekerülve az egyetemre, akármilyen nagy élményt jelentett számomra a tanulás, egyre jobban hiányzott a tenisz, ami nélkül korábban el sem tudtam képzelni a napjaimat. Éppen ezért folytattam az edzéseket. Hamar belejöttem és néhány bajnoksági forduló után, egyik délután a centerpályán találtam magam, egyetemi pályafutásom végzetes „rangadóján”.
Azon a bizonyos teniszbajnokságon az első fordulót megnyertem, a második fordulóban pedig a tanári kar egyik nemcsak szakmai hírnév-
nek és közmegbecsülésnek örvendő, hanem teniszezőként is kiváló professzorával kerültem szembe.
Várható volt, hogy jelentős érdeklődést vált ki a mérkőzés az egyetemi hallgatók között. Így is történt; futótűzként terjedt a híre, hogy egy első éves játszik az orvosi egyetem professzorával kora délután a centerpályán. És valóban, egyre csak gyűlt a nézősereg, miközben én egy félreeső pályán melegítettem az edzőmmel, Lia nénivel. A tanár úr rá jellemzően pontosan érkezett. Tiszta fehér-ben: hosszú nadrágban és a hozzá illő rövid ujjú ingben. Kiegészítőként számomra szemet gyönyörködtető pulóvert viselt a délutáni meleg ellenére. A Dunlop ütőmet szorongatva, sóvárogva néztem az őszi napfényben megcsillanó új Slazenger ütőjét, nemkülönben a nekem akkoriban elérhetetlennek tűnő tornacipőjét. Amikor a pályára szólítottak minket, a professzor úr végzett egy-két karkörzést, majd nagyokat fújtatott. Leadott egy-két próbaszervát, én fogadtam is a hatalmasra sikeredett ütéseit, aztán nemsokára sorsoltak. Ő kezdett, én maradtam a térfelemen. Amikor az első szervához készülődött, a lelátókon nagy csönd támadt, ahogy mondják, a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Feldobta a labdát, majd a már korábbi hatalmas ütéssel küldte át a hálón. A labda a szerva vonalat érintve csapódott a salakra, én pedig az alapvonal mögött állva, a bal oldali oldalvonal mellé helyeztem neki vissza. Meg sem mozdult, csak fújt egyet és mintha csalódást olvastam volna ki a tekintetéből.
– Semmi:15 – törte meg a csendet a bíró.
Ismét a professzor szervált, ezúttal balról. Most a jobb oldali oldal-vonal mellé, az alapvonalra ütöttem a labdát. Ellenfelem ezúttal is mozdulatlan maradt, így az első szettet pontveszteség nélkül nyertem. A rövid szünetben térfelet cseréltünk, majd én adogattam. Az első szervám a hálóba került, a másodikat gyengébben ütöttem meg, a tanár úr viszont iszonyatos tenyeressel válaszolt rá, újabb nagy fújtatással kísérve. Elámult azonban, amikor vissza tudtam ütni a labdát, sőt megdöbbenve követte a tekintetével a mellette elsüvítő sárga golyóbist. És ez így folytatódott… mi tagadás, „elkapott a gépszíj”, éreztem, hogy jól megy a játék. Mire észbe kaptam, már 5:0-ra vezettem a professzor úr ellen. Bár adtam neki egy esélyt az egyenlítésre, ezt követően megszólalt bennem a kisördög: „na, végül is megvan a prof. becsülete‚ én pedig még játszani akarok.”
Végeredményként 6:1-et mutatott az eredményjelző… Évfolyam-társaim részéről túlzás nélkül állíthatóan nagy ováció fogadta a győzelmemet, az azonban nem tűnt fel nekem, hogy az idősebb diákok csóválják a fejüket és gyorsan eltakarodnak a lelátókról. Teljesen elfeledkezve magamról, győzelmi mámorban, sugárzó arccal búcsúztam kézfogás kíséretében, az ekkor már rajtam keresztül néző professzor úrtól, továbbá a bíró sporttárstól.
Másnap reggel mit sem sejtve indultam az első órámra, a professzor úr kémia előadására. Először nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy az előadás közben az előadó szeme újra meg újra meg-akadt rajtam egy-egy pillanatra. Amikor azonban figyelni kezdtem, rádöbbentem, hogy nem tévedtem: észrevettem, hogy amint rám néz, a tekintete el-elréved, sőt mintha ilyenkor majdnem ki is zökkent volna a gondolatmenetéből. Miután azonban az előadás eseménytelenül telt el, elsőévesként hamar elfelejtettem a története-ket.
Az első egyetemi év lezáró szigorlatok közül akkor a kémia és biofizika szigorlatot egy napra vonták össze, ami nem kis kihívás elé állított mindnyájunkat. Ez a hétfő reggel nyolc órára kiírt vizsga amolyan vízválasztó volt. Aki sikerrel abszolválta, az szinte maga mögött tudhatta az első évet.
Felvirradt a szigorlat napja. Ahogy a tekintélyt parancsoló tanár úr a terem elé ért, az ott ácsorgók közül rögtön kiszúrt engem, sőt még egy barátságos mosolyt is megeresztett felém.
– Minő szerencse, hogy összetalálkoztunk csoportvezető úr! Jöjjön, nem akarom megváratni, mindjárt kezdhetjük is! – mondta nem is annyira nekem, mint inkább a várakozó társaimnak. – Na, de jöjjön be még két várakozó is! – toldotta meg a megjegyzését.
A tételeim közül – ez a halálomig kísérteni fog – az első kérdés a Burov-oldat volt. Alig olvastam el a többi feladatot, amikor már feleletre szólított a professzor úr. Éppen csak belekezdtem a mondandómba, amikor belém fojtotta a szót.
– Ez így nem lesz ám jó! Nézzen ki az ablakon, még a verebek is ezt csiripelik!
Megzavarodva, gondolkodás nélkül követve az utasítását, kinéztem a nyitott ablakon. Mire visszafordultam, már be is írta az indexem-be az első szigorlati jegyet: az elégtelent.
– Majd ősszel csoportvezető úr, majd ősszel! Olyan szép a nyár, el kell mélyülni az anyagban… – nevetett anélkül, hogy rám nézett volna.
Az egyik tanársegéd ajtót mutatott, egyértelműen jelezve, hogy végeztünk. Én még mindig teljesen leforrázva álltam a tábla előtt, mint akinek gyökeret vert a lába a katedra padozatába. Fel sem fogtam a hallottakat. Nem emlékeztem rá, hogyan s miként kerültem az épületen kívülre, mert teljes volt a rövidzárlat nálam. Fogalmam sincs, hogyan sikerült közepes eredménnyel letennem a biofizika szigorlatot, majd miként mentem át sikeresen a többi vizsgán. Teljesen megsemmisültem, az önbizalmam végleg elpárolgott, és az sem vigasztalt meg, hogy az évfolyam 180 hallgatója közül, 54 megbukott kémiából. Az egész nyaram el volt rontva; a történtek után rettegtem a pótvizsgától, ami az egyetem előtt kitűnő tanulóként, számomra ismeretlen fogalom volt. Az igazán kínos persze az volt, hogy be kellett ismernem: mindezt csak magamnak köszönhetem. Igen, Pista bátyja a fején találta a szöget: Lőke Miklóst csak Lőke Miklós győzheti le. Egynek örültem: annak, hogy már nem kell az időközben jobb létre szenderült nagybátyám jéghideg szemébe néznem.
Tudtam, hogy a szüleim nehezen gyűjtötték össze a pénzt a taníttatásomra, elképzelhetetlennek tartottam, hogy az ő fáradságos munkájuk kárba vesszen az én hibámból.
A baj nem jár egyedül – tartja a mondás, és bizony vannak olyan helyzetek, amikor a baj csőstül jön. Így történt ez velem is, mert nem volt elég, hogy állandóan stressz gyötört a pótvizsga miatt, az egyik fogam is fájni kezdett; először kevésbé, majd egyre jobban, végül pedig a fájdalom már elviselhetetlenné fokozódott. A vizsga előtt egy nappal aztán teljesen feldagadt az arcom. Kiderült, hogy a jobb alsó bölcsességfogamat ki kell húzni. Mit volt mit tenni, tud-tam, hogy ezt a vizsgát el nem halaszthatom; ha félholtan is, de meg kell jelennem rajta. Ez szó szerint így sikerült, mert lázasan, betegen mentem el a szigorlatra.
Egy csípős szeptemberi reggelen, nyolc órakor vonszoltam be magamat a kémia tanszékre. Sötét öltönyömben egyszerre rázott a hideg, és csurgott a verejték a hátamon, úgyhogy cudarul voltam, szinte alig éltem. A folyosón rajtam kívül egy lélek sem volt. Síri csendben várakoztam egy kicsit az ajtó előtt, majd nekidurálva magam, bekopogtam a professzor ajtaján. „Teniszpartnerem” az íróasztala fölé görnyedt, a figyelmét egy előtte fekvő iromány kötötte le. Még mielőtt köszönésre nyithattam volna a számat, rám förmedt:
– Megmondtam már vagy tizedszer, hogy a pótszigorlat este hat órakor lesz! Ott majd találkozunk! – és folytatta az olvasást.
Megszégyenülten fordultam ki immáron másodszor az ajtón, úgy éreztem, hogy ez már tényleg „sok a jóból”. Égetett a láz, enni sem tudtam, a fejem és gyomrom együttes erővel tették kínzóvá a fájdalmamat. Ráadásul pont annyira futotta az erőmből, hogy haza-vánszorogtam az albérleti szobácskámba és ruhástól beájultam az ágyba.
Délutánra járt már, amikor kábán magamhoz tértem. Leerőltettem a torkomon néhány falatot, ám az idő még így is ólomlábakon járt: képtelen voltam bármibe belekezdeni, tétlenül vártam az indulásra. Mire visszaértem a földszinti kémiai gyakorlati teremhez, velem együtt vagy húszan várakoztak már feszülten a pótszigorlatra.
Hat helyett hetet ütött az óra, amikor a professzor úr berobogott docensének kíséretében. A tábla előtt foglaltak helyet, a halálra vált vizsgázókat pedig a nagy kísérleti asztal köré ültették, amelynek kerek székeiről alig ért le a lábunk a földre. Besötétedett, ezért fel-kapcsolták a labor lámpáit, amitől az egész helyiség szinte kísértetiessé vált. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, amint a vizsgáztatónk lapozgatni kezdett a papírjai között. Minden bevezetés nélkül, egyszer csak megszólalt:
– A bajnok urat kéretem!
Bajnok úr… ez volt az a pont, amikor megfordult a fejemben, hogy talán felesleges is kimenni a táblához. Nekem végem van… Erről meg voltam győződve. Félig önkívületi állapotban adtam számot megint a Burov-oldatról, annak rendje és módja szerint ismét felírva a képletét, felrajzolva mellé az elektronszerkezetét is, sem-mit sem jobban vagy rosszabbul, mint ahogy azt a rendes vizsgán tettem. Még azt is megemlítettem, hogy az oldatot rándulásokkor borogatásra használják. Egykedvűen, rezzenéstelen arccal nézett rám a professzor, nem szólt semmit, majd egymás után kihívta a többi vizsgázót. Miután mindenkivel végeztek, a docens kiküldött minket a folyosóra, amíg beírták az érdemjegyeket. Odakint a haloványan beszűrődő közvilágítás arra sem volt elég, hogy egymás arcát láthassuk a reménykedve ácsorgó sorstársaimmal. Amikor aztán újra beszólítottak minket, a két tanár előtt felsorakozva vártuk az „ítéletet”.
– Lőke Miklós! – úgy csattant a nevem csendben, mint az ostor vége a csikós kezében – Jó felelet volt! Ötöst érdemel, de egy jegyet levonok: négyes.
Ahogy a meglepetéstől felkaptam a fejemet, a professzor egyenesen a szemembe fúrta a tekintetét. A következő pillanatban egy lépéssel közelebb lépett hozzám, hogy átadja az indexet, majd minden bevezetés nélkül, halkan – hogy csak én halljam – hozzátette: no meg a tanulság… el kell döntened, hogy teniszbajnok akarsz-e lenni, vagy orvos? Ha orvos, akkor tőlem minden segítséget megkapsz.

Az orvos pályázat további helyezettjei:

2. helyezett (vers) – Keszthelyi-Mangó Gabriella: KV monológok
2. helyezett (próza) – Havas Klára: Izzó gyökér
3. helyezett (vers) – Sasváry Erzsébet: Hajléktalan
3. helyezett (próza) – Szohner Gabriella: „én veletek vagyok minden nap”

A helyezettek közül a rendezvényen megjelentek:

A nyertes, helyezett és sikeresen szerepelt alkotásokból antológiát szerkesztettünk Hálózsák a felhőn címmel. A pályázaton sikeresen szerepelt és az antológiában megjelent alkotók és írások listája:

Boda Zsófia: Miskárolt macska-nyavalya
Bősze Péter: A magyar nyelv
Gáll Anna: Kórházi gondolatok
Gyarmati Csaba: A két Ocskay
Havas Klára: Izzó gyökér
Hutás Mihály: Dal az életről
Hutás Mihály: Dal az Irodalmi Rádióról
Katona Márta: Emlékül Mónitól
Keszthelyi-Mangó Gabriella: KV-monológok
M. P. Kemenes: A tanulság
Polgár Tamás: Cím nélküli versek
Polgár Tamás: Egyszerű
Sasváry Erzsébet: Hajléktalan
Sasváry Erzsébet: Napnyugta
Széchey Rita: Cili
Szohner Gabriella: „én veletek vagyok minden nap”
Trager Mária: Az elvarázsolt vadászkastély
Varga János: Hemiplégia
Völgyi Ildikó – Lédikó: Valami…
Zöld Attila: Felhőkből fekete rózsák hullnak
Zöld Attila: Hajnalok hajnalán
Zöld Attila: Szitakötő prelűd

A sikeresen szerepelt alkotók közül a rendezvényen megjelentek:

Gratulálunk minden alkotó orvosnak és egészségügyi dolgozónak, köszönjük a pályázaton és a rendezvényen való aktív részvételüket!


Kapcsolódó:

Ezen a rendezvényen kiosztásra kerültek még:
Az év jogász írója és költője 2018. díjak
Az év pedagógus írója és költője 2018. díjak

Zsoldos Árpád és Adrienn
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából: http://www.mediapiac.com/mediapiac/Meltokeppen-es-minosegben/114251/ English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 22 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.

Megosztás
Megosztás

Egy válasz

  1. JO NAPOT KIVANOK sajnos nem tudtam elmenni az eredmeny hirdetesre.Kerlek ertesitsetek mi a teendom most udv ANIKO

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

38 + = 39

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »