Igazi és Majdnemolyan

Szohner Gabriella: Igazi és Majdnemolyan

Placcs! A krokodilbőr táska egy csomó más tárgy halomba rakott kupacára érkezett. Valamikor igazán szép lehetett, zöldes-barnás bőrén csillogott a napsugár, alakja, csatja mestermunkáról árulkodott.

-Na de kérem! Micsoda bánásmód ez! Kikérem magamnak! – kiabálta.

Alig egy perce még régi, megszokott, kényelmes helyén lustálkodott a ruhásszekrény felső polcán, ahová valamiféle kellemes illat settenkedett fel időnként, aztán valami erős, számára igencsak szokatlan kéz megragadta a derekánál, és nagy lendülettel kihajította a nyitott ablakon. Éppen ennek a kupacnak a tetejére hullott, s mivel bendőjében nem volt más, csak egy hímzett, apró női zsebkendő, oldala behorpadt, és fájdalmasan lüktetett.  Mélységesen fel volt háborodva.

-Mi történik itt? Ki engedhet meg magának ilyen ormótlanságot? Válaszolna végre valaki? – kiabált tovább a maga táskanyelvén, de úgy tűnt körülötte ezt a beszédet nem értette, vagy nem hallotta meg senki.

Próbált mozogni, de nem sikerült.  Nem is nagyon szokott mocorogni, őt vitték inkább, meg az esés közben beszerzett lüktető horpadása is akadályozta a mozdulatban.

– Hé valaki! Hall engem valaki?- kiabált tovább, egyre elkeseredettebben.

– Ne óbégass már! Mindenkit megsüketítesz! – hallotta a táska valahonnan a levegőből, aztán egy újabb “placcs” kíséretében egy hasonló táska zöttyent mellé a magasból.

– Önben kit tisztelhetek? – kérdezte a már ott lévő, és jó alaposan megnézte az újonnan érkezőt, aki majdnem olyan volt, mint ő, csak kicsivel nagyobb, jóval viseletesebb, meg volt valami fogóféléje. A bőre pedig!  Na, igen! A bőre, az igazán nem volt olyan gyönyörűséges, mint az övé.

– Hamisítvány- gondolta lenézőn- annak is silány.

A másik még pihegett egy kicsit a megtett út ijedelme után, aztán elég arrogánsan válaszolt:

– Na végre, hogy találkoztunk! Milyen régen vártam arra a pillanatra, hogy közelről is megismerjelek! Tudod, én vagyok a Majdnemolyan! Évek óta azt hallottam a Mamától, hogy te vagy az Igazi, én meg a Majdnemolyan. Nem ismersz ugye? Pedig minden vasárnap és minden ünnepnapon elmentél mellettem! Én ott álltam az előszoba szekrényen, de te észre sem vettél, olyan büszkén masíroztál el mellettem, se jobbra, se balra nem láttál! Téged csak időnként elővett a Mama a levendulaillatú ruhásszekrényből, kaptál egy szintén illatos zsebkendőt, egy bőrszagú imakönyvet, és minden szépséget, jóságot learattál!  Aztán pedig megtisztogatott a portól, és visszatett a kényelmes helyedre.

– Miről beszél kérem? – kérdezte az Igazinak nevezett, – én most látom önt először!

– Hát pont erről. Pont erről beszélek! – hadonászott volna Majdnemolyan, ha tudott volna hadonászni. – Tiéd volt az ünnep, enyém meg minden hétköznap. Engem vitt a boltba, a temetőbe, az orvoshoz, engem pakolt tele mindenféle kacattal. Engem csiklandozott halálra egy fésű, engem szurkáltak meg a hajcsattok, az én bensőmbe porlott szét a púder, meg tört ripityára a rúzs, és az én bensőmbe ömlött többször is mindenféle folyékony gyógyszer. Pfuj! Tudod milyen büdös volt, meg keserű? Hiába mosott ki belülről, a mai napig is érzem. És arról még nem is beszéltem, hogy még vigyáznom is kellett mindenféle iratokra, amikről azt se tudtam micsoda – mondta szinte egy szuszra Majdnemolyan.

– Sajnálom- szólt most Igazi alázatosan.

– Sajnáld csak! Van is mit sajnálnod! Te minden, de minden szépet megkaptál! Te voltál ott a színházban, a moziban, a kiállításokon, a templomban. Engem ilyen helyekre sohasem vitt! Nekem csak a munka jutott, olykor majd szétszakadtam belé! Tudod milyen régen el akartam ezt mondani neked? Régóta nyomod már a begyemet! Nem is tudom, el sem tudom képzelni, mitől voltál ilyen kiváltságos? Mi volt benned, ami bennem nincs? Miért szeretett téged jobban, mint engem?

– Nem tudom. Én ezeket a dolgokat most hallom először. Én nem tehetek semmiről. Talán azért történhetett mindez így, mert én már egyszer meghaltam – sóhajtotta Igazi.

– Mit csináltál? Meghaltál? Az meg hogy lehet? Hát itt vagy, beszélek hozzád, hallom a hangod! Nem kell ám a rizsa! Egészen élőnek tűnsz! – erősködött Majdnemolyan.

– Én csak kis része vagyok egy nagyobb egésznek, ami már nincs. Látja, látja, most is csak hangoskodik, ahelyett, hogy kérdezne! Mintha én tehetnék minden rosszról, ami önnel történt! Nekem semmi beleszólásom nem volt a dolgokba. Büszke vagyok és voltam is, az igaz! Szívtelen viszont sohasem – mondta, s ha bírt volna, ejtett volna egy krokodilkönnyet. Nem is szólt többet.

– Miket hordasz itt összevissza? Nem beszélnél világosan? – csendesült Majdnemolyan.

Feszült csend telepedett közéjük. Majdnemolyan már egy picinykét sajnálta, hogy így nekirontott Igazinak. Most, hogy kiadta a mérgét, hirtelen kíváncsi lett. Ki ez a… ez a… másik! Mindeddig az ellenségének gondolta, megkímélt úrinőnek, és most kiderül, hogy neki is rossz lehetett a sorsa? Ugyan! Csak sajnáltatja magát! Mi baja is lehetett abban a kényelmes szekrényben?

-Elmeséli mi történt? – kérdezte azért halkabban, távolságtartón.

Igazi még egy ideig csendben maradt, össze kellett szednie emlékeit, gondolatait.

– Hallott már a krokodilokról?- kérdezte váratlanul.

– Hát persze! – élénkült meg Majdnemolyan. A ma élő legfejlettebb hüllők, a madarak a ma élő legközelebbi rokonaik, több fajtájuk él világszerte, szereti a meleg éghajlatot, meg a vizet, és egy egész órát is el tudnak lenni a víz alatt levegő nélkül – sorolta. – Régen a fáraók szent állatként tisztelték, és a többi, és a többi. Nem is olyan régen láttam a tévében egy filmet erről. Az előszobaszekrényről pont a tévére látni.

Végtelenül büszke volt magára, hogy milyen tájékozott.

– Pontosan- helyeselt Igazi. – Biztosan nem hiszi, de én is egy krokodil része voltam régen. Egy igazi krokodil része. Egy igazi krokodil bőre – folytatta a beszélgetést önérzetesen.

– Nem mondod!- álmélkodott Majdnemolyan. – Igazi krokodilból vagy? Akkor ezért mondta a Mama, hogy te vagy az igazi! Mondd csak honnan jöttél? Indiából? Egyiptomból? Ausztráliából?

– Hogy maga miket kérdez! Nem is értem! – hümmögött Igazi. – Én mindössze egy folyóra emlékszem. Meleg, homokos part szegélyezte azt a folyót, ahová olykor a krokodilnak, aminek a része voltam, ki kellett mennie. Nem volt könnyű szegénynek, a hasa folyton a földet súrolta a rövidke lábai miatt. Hosszú volt és súlyos, inkább csúszott, mint mászott. Sokan laktak ott, de az én krokodilom is általában egyedül élt, mint mindegyik másik. Tisztelték egymás területét.  Sok időt töltöttek a vízben. Annyira, de annyira szerettük az átkaroló, simogató folyót, amiben felélénkültem, felfrissültem, ott feszültem a hátán, közel a farkához. Arra is emlékszem, hogy mindig éhes volt. Ha sikerült valamilyen zsákmányhoz jutnia, megragadta, és az soha többé nem menekült. El sem tudja képzelni, milyen felemelő érzés, amikor pörgette az áldozatát, sokáig pörgette, miközben szorította, erősen szorította! Ó, egészen euforikus!

Igazi elérzékenyült, Majdnemolyan mélyen hallgatott. Bensőjét egy igencsak személyes kérdés foglalkoztatta.

– Embert is evett?- kérdezte bátortalanul.

– A partra néha érkeztek emberek – válaszolta Igazi – olyanok, mint a Mama, de mégsem olyanok, másféle volt a bőrük színe.  Kicsit hasonló az enyémhez, és rikító, színes ruhákat viseltek. A homlokukra az orrok fölé színes pontot festettek. Hol élhettünk? Nem tudja?

Majdnemolyan most alaposan szemügyre vette Igazit. Nem mintha eddig nem látta volna elégszer, de ahhoz, hogy kitalálják Igazi születési helyét, alaposabb nézelődésre volt szüksége. Figyelte innen, nézegette onnan, majd tudományosan megjegyezte:

– Hát, a barnás színed miatt, meg amit az emberekről mondtál, én arra gondolok, talán Indiából érkezhettél.

– India! Igaza lehet – örvendezett Igazi. – Egyszer egy moziban véletlenül láttam egy filmrészletet, az indiai volt. Most, hogy mondja, egészen otthon éreztem magam.

Majdnemolyan mindenképpen tudni akarta, mi a helyzet az emberevéssel. Türelmetlenül és provokálva kérdezett:

– Na de embert! Embert evett a krokodilod? Erre miért nem válaszolsz?

– Mert szégyellem, amit tett – sóhajtott Igazi. – Tudja, éhes volt. Nagyon éhes. Még én is éreztem, pedig az nagy ritkaság, hogy a bőr is érezze az éhséget. Az, az ember, ott a parton el akarta venni a frissen lerakott tojásait! Ki akarta rabolni a fészkét, amit nagy munkával ásott a homokba. Akkor már nagyban hordta a tetejére a gallyakat, hogy eltüntesse. Mennyit dolgozott vele!  Az, az ember megölte volna a kicsiket! Akkor is megvédte volna őket, ha nem annyira éhes!

Igazi mély levegőt vett, s hogy gyengítse a helyzet drámaiságát, meg egy kicsit felmentésképpen is még annyit mondott:

– A krokodilok különben állandóan éhesek.

Majdnemolyan most felcsattant:

– Éhesek, éhesek, éhesek! – háborgott fennhangon. – Milyen dolog az éhség? Emiatt embert is lehet ölni? Mindent el lehet intézni azzal, hogy éhes volt? Gyalázat!

– A gyermekeit védte – suttogta Igazi.

Aztán elhallgattak. Igazi a szégyenében, Majdnemolyan a felháborodása miatt.

Egyszerre csak egy suhogva, sivítva repülő valami törte meg a csendet. Az érdekes hangot egy repülő esőkabát okozta, ami összehajtogatott állapotából bomlott ki repülése közben. Mindketten a nejlon kabát alá kerültek.

– Na! Ázni, fázni már nem fogunk- jegyezte meg kajánul Majdnemolyan. Zavarta már a hosszúra nyúlt csendesség.

– Én bírom a meleget- válaszolta Igazi, bár tudta jól, hogy a másiktól érkezett megjegyzés nem egészen neki szólt, és nem is azért, hogy újabb dialógusba kezdjenek.

Majdnemolyan elmosolyodott. A mosolyból először halk kacaj, majd harsogó nevetés született. Igazi sem bírta ki komolykodva, így hosszú percekig önfeledten nevettek.

A levegő ezalatt a sátor alatt lassan felmelegedett.

– Nagyon melegem van – pihegett Majdnemolyan.

– Maga nagyon tapasztalt – szólt Igazi. Próbáljon meg alám fészkelődni, ott még van levegő. A napsugarakat majd én felfogom. Csak melege lesz, de nem lesz rosszul.

Majdnemolyan tétovázott, nem tudta, megbízhat-e ebben az emberölő fenevadban, de be kellett látnia, ha nem akar szétmállani, nincs más választása. Mocorogni kezdett hát, és nagy erőfeszítések árán, néhány perc múlva sikerült végre Igazi alá csusszannia. Jó ötlete volt ez Igazinak, ebben a helyzetében valóban nem volt olyan melege.

– Köszönöm! – szólalt meg, miután lehűlt egy kicsit.

– Nincs mit- mondta Igazi. – Mondtam, hogy nem vagyok szívtelen. Az emberek szívtelenek. Gonoszak. Van egy olyan fegyverük, amivel tucat számra ölték meg a krokodilokat. Öregeket, fiatalokat, férfiakat, nőket, …azt is, aki engem hordott.  A bőrükért. Hogy ilyeneket tudjanak csinálni, mint én. Táskákat, cipőket, pénztárcákat. Hogy eladhassák ezeket drágán, jó pénzért. A krokodilok menekültek, és nem is mindig haltak meg azonnal, csak később. A folyón néhány nap múlva sorra úsztak a krokodiltetemek. Rettenetes volt a bűz. Sorra vágták fel a hasukat, kincseket kerestek. Én tudom az én krokodilom bűnét.  Ön szerint az emberek is tudják a sajátjukat?

– Nem tudom. Most már semmit sem tudok – válaszolt kétségek között Majdnemolyan.

– De mesélek még mást is! Ha már így kihozta belőlem! Kivésték a fogakat, és kitették a kalapjuk mellé trófeának! Lenyúzták a bőröket, aztán mindenféle kínzásnak tették ki ezeket. Ahogyan engem is. Üvegcserepekkel nyúztak, mindenféle csípős, utálatos masszába pakoltak, húztak, szárítottak, daraboltak, vágtak, szurkáltak cérnákat húztak belém, aztán feldíszítettek ilyen csattal. Talán ez az egyetlen, ami tetszik magamon. A bőröm is csak olyan, mintha!

– Na ne mondd már! Ne mondj ilyet! – emelte fel hangját Majdnemolyan. – Tudod, mi az igazán hamis? Az én vagyok. Én nem is emlékszem csak két hengerre, amire tekertek, aztán a továbbiak hasonlatosak a te esetedhez. Olló, tű, cérna, és ilyen lettem. Tessék! Én kitalált anyag vagyok! Ha kinn leszünk a szemétdombon, te egy idő után szépen lebomlasz és eggyé leszel a természettel, magába fogad a föld, én meg ott maradok évtizedekig, mint minden más műanyag. Sóhajtása benn rekedt az esőkabát-sátor alatt.

-Ne ijesztgessen kérem! Mi az, hogy a szemétdombon leszünk? – kérdezte halálra váltan Igazi.

Ekkor valami egészen rémületes hangot hallottak. Mintha szélvihar söpört volna végig a kupac felett, sivítva, suhogva, örvényt kavarva egy férfi esernyő érkezett, amit valaha sétapálcának is használhattak. Nagy volt a riadalom az esőkabát alatt. Az ernyő nyitott állapotban érkezett, s mert anyag már csak foltokban volt rajta, féloldali a küllői mélyen belevájtak a dombon lévőkbe. Aztán a küllőin továbbgörgött, mindent megszúrva, ami alatta feküdt.

– Megsérültem! – jajdult fel Igazi!

– Ajjaj! – húzta össze magát Majdnemolyan. – Nagy a baj?

– Két hatalmas lyuk tátong az oldalamon – válaszolta Igazi. – Még szerencse, hogy már nem fáj. Csak a szúrás pillanata volt nagyon rossz.

-Tudok segíteni? – kérdezte Majdnemolyan.

-Hogyne kérem! Egyszerűen azzal, hogy most már igazán elmondhatná, mi a frászkarika  történik itt? Magának tudnia kell. Maga ott volt a mindennapokban! Maga mindent tudott a Mamáról! Ennyit azért megérdemelnék! – gurult méregbe Igazi.

Majdnemolyan fátyolos hangon szólalt meg:

-Jól van, jól van! Igazad van! Elmondom. Az a helyzet, hogy a Mama a múlt hónapban meghalt. Végig ott voltam vele a kórházban. Csendesen ment el, megbékélt már a halállal. Most pedig,… és most pedig bennünket, a már állítólag semmire sem jó, senkinek sem kellő kacatokat kidobnak a szemétdombra.  Mindig ez történik, ha maghalnak az öregek.

Igazit mélyen elkeserítette a hír. Mégiscsak szemétdomb lesz a vége?  Nem, az nem lehet! Ilyen könnyen nem adja magát!  Minden erejét összeszedve megmozdult, oldalba lökte Majdnemolyat:

– Együtt kell maradnunk! Hallja? Tennünk kell valamit! Maga olyan tapasztalt az élet dolgaiban! Segítsen! Mit tehetnénk?

– Semmit- válaszolta szkeptikusan Majdnemolyan.

– Ilyen könnyen feladná? Éppen maga, aki végigdolgozott egy életet? A pihenő éveiben a magányt választaná? Annyi mindenről beszélgethetnénk még! Még csak most ismerkedtünk meg, rengeteg időnk lesz! Én mesélek majd a folyóról, meg a krokodilokról, maga meg megtanít engem mindenféle praktikus dologra! Meg mesél a Mamáról! A hétköznapi Mamáról! Legyen a barátom! Kérem! – fogta könyörgőre a dolgot Igazi.

– Hát, te aztán nem könnyíted meg az életem! Te! Te egészen Igazi! – adta meg magát Majdnemolyan.

Egy kis gyíkocska mászott most a sátor alá, odakinn esteledett. Lehűlt a levegő, a meleg hely ígérete csalogatta egyre beljebb. Szájában fonáldarab lógott, jó hosszú lehetett, mert Majdnemolyan nem látta a zsineg végét. Úgy megörült, majd kiugrott a bőréből.

– Figyelj rám Igazi! Ott az a gyík! Engem nem értene, de neked rokonod! Hasonlít is rád, csak kicsi. Szólítsd meg, fel kell ismernie a krokodilszavaid! Mondd neki, hogy hozza közelebb azt a fonalat, fűzze át a lyukakon, ami a testeden van, húzza át mindenféle helyen, még a csaton is, úgy, hogy közben én is nyújtom a fülemet, a sérüléseimet, a csatjaimat! Alaposan kötözzön össze bennünket. Nem baj, ha összebogozódik a fonál! Minél kuszább, annál jobb! Kicsit fájdalmas lesz, de ha ez megtörténik, már csak arra kell figyelnünk, hogy mindenképpen a többiek fölé kerüljünk, amikor itt mindent összepakolnak. Akkor lesz esélyünk elgurulni a többiektől. Ez az egyetlen, amit ma este tehetünk.

– Megértettelek- válaszolta Igazi. Észre sem vette, hogy most először tegezte le új barátját.

 

Messze, túl a városon a gőzölgő szemétkupac tövében egy házaspár guberált. Az asszony csillogó szemmel fedezte fel a krokodilbőr csomagot, áldotta az Istenét a szerencsés napért. Amint közelebb ért, látnia kellett, hogy mégsem olyan nagy az a szerencse. A táska valódi volt, valódi krokodil hordta valamikor magán, de most össze-vissza fűzve, kötve egy hasonló táskával, sérülten feküdt a füvön.

-Semmire se jó! – kiáltotta a férjének. – Valamelyik nagyeszű összevarrt egy igazit egy majdnem olyannal.

Az asszony elfordult, a férje után indult. Mérgében, még utoljára nagyot rúgott a torz csomagba. A táskák fájdalmasan arrébb görögtek.  A hely, ahol megálltak, maga volt az Édenkert. A föld illatpárnát lehelt, körülöttük dúsan zöldellt a fű, torzsájukon elégedetten híztak a harmatcseppek.

A hajnali csendet aprócska, megelégedett, gyöngyszerű kacarászás morzsolta foszlányokra.

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

4 válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Álmatlanul

Lábujjhegyen közeleg az est, ma a Hold világítani rest. Megannyi szentjánosbogár a csillagok, rájuk csodálkozom, jól vagyok. Tücsök ciripel, vígan hegedül, szívemben világom csendesül. Tejúton

Teljes bejegyzés »

Lelki-ismeretek.

Lelki-ismeretek Írta: Egyed-Husti Boglárka Nagyon rég óta megtanultam, hogy a gonoszság, mint olyan számtalan formában létezik arcai pedig sokak. Mégsem tudtam elhinni, hogy ő is

Teljes bejegyzés »

Ízelítő

Törvény   August minden erejét összeszedve hatalmasat csapott a villanykapcsolóra. Sápadt fény gyúlt a szobában, a megszokott tárgyak sejtelmes árnyakat vetítettek a falra. Mozgás nem

Teljes bejegyzés »

apeva

ma álmok kínoznak holnapután felébredésed Author: B. Tóth Gabriella Nevem B. Tóth Gabriella, az Irodalmi Rádió szerzője. Négy gyermek nagymamája. Mivel otthonomtól távol élnek, sok

Teljes bejegyzés »