A kis Sokol rádió

A 2018-as Gödöllői Irodalmi Díj pályázatának Próza kategória Ezüst fokozatú novellája

A kis Sokol rádió

Váratlanul jött a levél. Segítség kell a háztájiban. Az időjárás hamarosan rosszra fordul, a kukorica nem várhat, kapálni kell. Egy nap alatt kész a munka, ha mindenki jön. Megszokott dolog volt ez nálunk, ha a bajban a család, azonnal indulunk.

– Könnyű cipő, váltás ruha, kapát a nagymamáék adnak. Felesleges dolgot ne hozzatok. – Ennyit mondott anyám, mi pedig nagy buzgósággal raktuk össze öcsémmel a legszükségesebbeket. Lopva dugtuk el a holmijaink közé a kedvenceket. Mágneses sakk készlet a hosszú útra, ez öcsém mániája volt, és az én rögeszmém, a kis Sokol rádió. A fülhallgató és az adapter nem kell hozzá, hiszen a szántóföldön leszünk.

– A rádió minek? – kérdezte apám kurtán az indulás előtt.

Lebuktam, de ez érthető, hiszen apám jól ismerte a szokásaimat és az igényeimet. Építkeztünk. Önerőből. Lassan, ahogy a pénztárcánk engedte. Apám álmát építettük, egy piciny házikót, a városon kívül eső domboldalon, a Kádár korszak idején, a hatvanas évek végén. Az utcában se víz, se villany, még nem voltak közművesítve a telkek. Lapáttal kevertük a betont, a vizet a munkálatokhoz a domb aljáról hordtuk fel hordókban. Lelkesen dolgoztunk öcsémmel, mert ott szólt mellettünk a kis Sokol táskarádió. Szovjet gyártmány, könnyű, kicsi, hordozható, elemmel is működtethető. Tánczenére jobban ment a munka, könnyebben forgott a kézben a lapát. A kosárban kihozott ebédhez nóta szólt, s az egyhangú alapásás közben verset és operát hallgattunk a földhányások között. Apám szakmája szerint géplakatosként, anyám gyermekgondozónőként dolgozott, műveltek és fogékonyak voltak minden modern dologra. Tudták, hogy hasznos lesz és a javunkra válik, ezért kaptuk ajándékba a kis Sokol rádiót.

– Hadd hozzam magammal – kértem apámat. – A Parasztbecsület lesz, azután a Déli Krónika, majd a „Ki nyer ma?”. Délután Komjáthy kívánságműsora. Az „Édes anyanyelvünk”-et is meg kell hallgatnom a magyaróra miatt. Kérlek, hadd vigyem magammal a rádiót.

Apám mosolygott és egy szót sem szólt. Örültem a győzelmemnek, de valahogy furcsának éreztem  ezt a mosolyt. Sejtettem, egy új lecke tanulságát kapom majd, de nem törődtem vele. Apám, anyám mindig figyelmeztettek, ha valamire nem figyeltem, vagy valamit nem vettem észre, de rám bízták, elfogadom-e az intésüket. Utólag persze kiderült, jobb lett volna hallgatni rájuk, de azt, hogy így sokkal jobban okultam a káromból, azt ők nagyon jól tudták. Tehát, mivel saját döntésem a rádió, vihettem magammal. A hosszú úton öcsém apámmal sakkozott, anyám csipketerítőt horgolt eladásra, egy kis mellékes kereset reményében, az én kezemben duruzsolt a rádió.

A háztáji részesedés volt. Nagyapám részegysége a szövetkezet tulajdonából, így a megtermelt kukoricát hazavihette és étkezésre vagy állattartásra használhatta fel. A termelőszövetkezet felszántotta a közös földet, bevetette kukoricával, és kijelölte, melyik terület kié. Mindenkinek saját magának kellett gondoznia, bekapálnia és ősszel a termést be is takarítania.

Traktorral mentünk a földekre, a Nap éppen „kélt”, harmatos pára ült a kukoricás felett. A pótkocsi platóján együtt utazott az egész család. Örültünk egymásnak, nevetgélve néztük a dombokat, a kihívást, a kukoricást, melyet egy nap alatt kellett meghódítani. Nagyapám megmutatta, miről van szó és kiadta a feladatot.

– Innen indulunk, le a dombról a völgybe, át a másik domb mögé, majd a túloldalról vissza. Ennyi. Ha ügyesek vagyunk, hamar végzünk vele – szólt röviden és kiosztotta a kapákat.

Bennem elhűlt a vér. A kijelölt kapálási út borzalmasan hosszúnak látszott. Agyam lázasan ismételte a hallottakat:

„Az egyik dombról indulunk le a völgybe, a másik dombra fel, majd a következő domb utáni völgyből újra vissza. Mindenkinek két sora van oda, két sora vissza. És ez az egész, nagyapám szerint, ennyi embernek semmiség!”

– És ha közben pisilni kell? – kérdeztem ijedten.

– Leülsz a tövébe lyányom, szólsz a többieknek, forduljanak el, azut’ oszt mensz’ tovább – szólt nagyapám a legnagyobb természetességgel, mintha csak egy orrfújásról beszélne.

– Mi bajod? – lökött oldalba az öcsém, mert látta, hogy zavarban vagyok.

– Öcsi, én azt hittem a kis háztájiba, a zöldségesbe megyünk. Lerakom a szélén a földre a rádiót, és munka közben hallgathatja mindenki. Ráadásul fürdőruhában vagyok. Tudod mennyire imádom a napot, gondoltam, munka közben szépen lebarnulok. De ez? Át a hegyen? Szénné égek, mire visszaérek. A  kukorica leveleket még kikerülöm valahogy, nehogy összevágják a csupasz combomat. De a rádiót csak a nyakamba akasztva tudom vinni, és amíg a kapával a földet csapkodom, az ide-oda billegő súlya, szétveri a mellkasom. Nézz már oda, milyen messzire kell menni, és ki tudja, mennyi van még a domb mögött. Oda-vissza? Megér ez ennyit, hogy közben zenét hallgathatok?

– Szólj és átveszem, ha nehéz – súgta sietve, mert máris sorba állt a csapat. Ki-ki a kijelölt helyére lépett, és elindultunk meghódítani a domboldalt. A rádió csendben duruzsolt a nyakamba akasztva.

Furcsán néztek rám a rokonok, de nem szóltak, rám hagyták a dolgot. A napimádó mániámat már  ismerték. Nem a fürdőruhám lepte meg őket, hanem a nyakamba felcsatolt kisrádió.

„Szegény városi kislány, honnan is tudhatná, milyen hosszú lesz ez a kapálás.” – ezt olvastam ki a tekintetükből és ettől megmakacsoltam magam. Majd én megmutatom, hogy nem hiába himbálódzik a nyakamban az én kis rádióm. Igenis, hallgatom a zenét, ha a fene fenét eszik is. Ha a mellkasomat szétveri, akkor is!

Szép lassan, araszolva haladtunk, a rádióból csendben szólt a zene. Egyre egyhangúbbá vált a kapálás, elhalkult a vidám zsivaly, elérhetetlenül nyúlt meg a távolság, fáradni kezdett a társaság.

A sok lassú dal után, egy rock and roll szám következett. Kicsit felhangosítottam a rádiót. Felbolydult a kukoricás. Ütemre emelkedtek és csaptak le a kapák, innen is, onnan is, jókedvű kiáltások hallatszottak. Az unokatestvérek a báli élményeikről meséltek, fiúkról, lányokról, csókokról, vágyakról. A kapák harsogva hasították a földet, régi emlékek susogtak, zizegtek a kukoricaleveleken. Nagy nevetésekkel, megélénkülve lépdeltünk előre, egyre sebesebben. Lendült a kéz, s vele a kapa, izzadt a homlok, rövidült a távolság, élénkült a társaság. Fáradtan, de jókedvűen értünk a célba, büszkén néztük a bekapált sorokat. Elvégeztük a munkát. Mehettünk haza. A traktor utánfutójára felkapaszkodva, magasabbról nézve is végigpásztázhattuk a domboldalt.

– Nézzétek! Milyen szép lett! – mutatta apám az elnéptelenedett kukoricást. A lemenő nap sárgás fényében a kukoricaszárak úgy hajladoztak az enyhe szélben, mintha megannyi emberke integetne. Mintha megköszönnék a gondoskodást és kérnék a következő találkozást.

A sakkra nem volt szükség hazafelé. Öcsémet álomba ringatta a HÉV. Gyors fürdés után, bágyadtan botorkálva zuhant az ágyba. Anyámék is aludni tértek, de még előtte bekukkantottak a gyerekszoba ajtaján. Én alvást színlelve kihallgattam őket, vajon mit szólnak, haragszanak-e a rádió miatt.

– Milyen hősiesen cipelte a nyakában azt a rádiót. Nem csoda, hogy így kifáradt – szólt sajnálkozva anyám. – Nem mertem átvenni tőle, féltem, hogy megsértődik.

– Ügyes ötlet volt, és milyen jó hangulatot csinált. – suttogta az apám. – A jó zenétől vidámabban, serényebben dolgoztunk és jókat nevettünk egymás történetein. Szerintem neki köszönhetjük, hogy ilyen gyorsan végzett a munkával a család. Láttad szegényt? A napsugár sem kímélte és a fekete szíj is nyomott hagyott a nyakán. Sajnáltam, de ezt ő akarta így. Saját kárán kellett megtanulnia, mekkora súlya lesz egy ilyen kis rádiónak, ha nyakba akasztva, billegve, rázkódva kell cipelnie órákon át. Becsültem, hogy nem adta fel. Ő akarta, hát vállalta, tűrte és végig kitartott. Csak nehogy valami baja legyen. Gyere, menjünk aludni mi is – húzta be az ajtót az apám, és végre elcsendesült a ház.

Felültem az ágyban. A falnak támasztottam a fejem. Néztem öcsém alvó arcát, álma szép mosolyát. Ez az ő napja volt. A nagybátyáink csodálkozva dicsérték ügyességét, elismerték kitartását, szinte férfiszámba vették. Én a kis különc voltam a Sokol rádiómmal, a városias viselkedésemmel, az őrült napimádó mivoltommal. Bár mindenki jól szórakozott a zenén, s a munka is serényebben haladt, a rám kimért feladatot is maradéktalanul megcsináltam, mégis én voltam a bolond városi, aki a táskarádió nélkül, már sehová sem mozdul ki.

Óvatosan nyúltam a paplan alatt a lábfejem felé. Lassan, finoman kezdtem el masszírozni. Nem tudom, mikor kezdtem el sírni. Halkan tört rám a szégyen és a fájdalom. Az a kis rádió megtette a dolgát, mindenki arra figyelt. És senki nem vette észre a kínomat. Anyámnak nem mertem elmondani, hogy kinőttem a tornacipőmet. Tudtam, majd csak szeptemberre, az iskola kezdésre lesz pénz új cipőre és a hirtelen jött utazás is sokba kerül.

Senki nem vette észre, a rádió csak ürügy volt és a hangzatos, víg zene a fájdalmamat nyomta el, ahogy a szegénységünket égette a forró föld a talpam alatt.

Szolnoki Irma
Author: Szolnoki Irma

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal. Műszaki végzettségemet a mátyásföldi Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolában szereztem. Szeretem a szépirodalmat, imádok olvasni, de írással nem foglalkoztam. 2015-ben egy novellámat feltettük férjem facebook oldalára. Sikere lett. Ismerőseink újabb és újabb történeteket vártak tőlem.2017-től a Miskolci Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába léphettem. Pályázataikon többször szerepeltem  sikeresen, egyszer második, kétszer  harmadik helyezést is kaptam. 2018. évi az Év prózaírója választáson 3. helyezett lettem. Az Irodalmi Rádió antológiáiban rendszeresen helyet kapnak a novelláim. Nagy megtiszteltetés, hogy blogszerzőként is a közösség tagja lehetek.2020-ban az Irodalmi Rádió gondozásában megjelent Novellák címmel első könyvem, mely 37 válogatott írásomat tartalmazza és részt vesz az 2021. évi Ünnepi Könyvhéten is.2016-2020-ig tagja voltam a Gödöllői Városi Könyvtárban működő IRKA irodalmi közösségnek.Az írásaim felolvasó esteken szerepeltek és az írókör antológiáiban is megjelentek.2018-ban a Gödöllői Irodalmi Díj pályázaton, a Próza kategóriájában elnyertem az Ezüst fokozatot.2020-ban A Debreceni Nagycsaládosok Egyesületének "Mosolyvirág"  Életmese írói pályázatán harmadik helyezést kaptam. Három antológiájukban válogatták be a novelláimat.2020-ban a COVID járvány miatt több antológia kiadása is meghiúsult. de a Jelek antológia, benne a Szavak című novellámmal megjelent. 2021-ben önálló facebook oldalt nyitottam az írásaimnak, de a Pesti Mesék, és egyéb irodalmi...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

4 válasz

  1. Kedves Irma! Végigolvastam a novelláidat. Tetszenek. Volt olyan is, amikor sírtam. Éreztem, hogy amit írtál értékes, További sikeres munkát kívánok szeretettel: Kovács Éva

    1. Kedves Éva!

      Köszönöm kedves szavaidat! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy olvastad és örülök, ha tetszenek az írásaim. Jó munkát, sikeres alkotásokat kívánok,

      Szeretettel, Szolnoki Irma

  2. Kedves Irma!
    Nagyon tetszett ez a kis írás, annyira teli van élettel. Ilyen volt az életünk.
    Szeretettel: Harmati Gyöngyi

    1. Kedves Gyöngyi!
      Köszönöm szépen! Nagy öröm, hogy elnyerte a tetszésedet. Egyik kedvencem ez az írásom, szép emlékeket idéz. Igen, ilyen volt az életünk.
      Szeretettel, Szolnoki Irma

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

ÉLED AZ ERDŐ

    ÉLED AZ ERDŐ   Mesél a patak, hallani hangját, Olvad jégpáncél ruhája, Az éledő Tavaszt milliók hallják, Fehér a fellegek dunnája.   Álmosan bóbiskol

Teljes bejegyzés »

Álmatlanul

Edit Szabó : Álmatlanul Kezdődik reggel a munka, ember kezének van dolga, akad háztáján és tudja, este végez,marad holnap. Ami ma nem jutott sorra, mert

Teljes bejegyzés »

Tűnj el fájdalom!!!

Tűnj el fájdalom Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

Az asztal

Az asztal   A belső előszobában állt. Mélybarna és csendes volt, nem percegett benne szú, eresztékei sem nyikorogtak. Lekerekített lapjával sosem veszélyeztette a gyerekek biztonságát.

Teljes bejegyzés »

Látom

Látom Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat is. 2000-ben

Teljes bejegyzés »

Különös sors

KÜLÖNÖS SORS   Őszi szürkület ereszkedik a tájra. Az enyészet hava épp csak beköszöntött, máris úgy érzik alattvalói, hogy tán el sem jő most a

Teljes bejegyzés »