Szentalmás papja édes álmot látott. Csodálatosan szép reverendában állt egy hatalmas ablak előtt. Kristálytiszta ég kéklett a szeme előtt, amikor pedig lejjebb nézett, már tudta, hogy hol van: Róma! Egy kicsit melege volt a reverendában, de nem bánta, mert tudta, hogy magas rangú hivatalát jelzi.
Kopogtak. Tudta, hogy a többméteres szárnyas ajtó mögött tipródik valaki, aki az ő titkára és csak arra vár, hogy bebocsátást nyerjen. Csupán egy félhangos szót kellett volna az ajtó felé szólnia, de ő nem tett semmit azon felül, hogy megelégedve süttette arcát a vatikáni nappal.
Újra kopogtak, majd újra. Megelégedettségébe kényelmetlen érzések vegyültek. Hogyan is merészeli az a kis titkár, hogy megsürgesse őt, aki nyilvánvalóan hatalmas úr az Úr előtt, hiszen itt áll gyönyörű reverendában saját irodájának ablakában, előtte pedig az Örök Város Isten szikrázó ege alatt…
Kipattant a szeme. A paplak szűk, sötét ajtaján kopogott valaki és mélységesen elkeseredett, amikor rájött, hogy kicsoda…
– Atya, atya…! Jól érzi magát? Fenn van már? – szűrődött be a fojtott hang.
Megdörzsölte az arcát és kiugrott az ágyból. A hideg sötétben kinyújtotta kezét és ujjai finoman körbenyalábolták az éjjeli szekrényen pihenő szemüvegét.
– Megyek, megyek! – dörmögte. – Mit akarsz? – vakkantotta bele a nyitott ajtó mögül beáramló hideg téli levegőbe.
– Kezdeni kell a rorátét, atya… – motyogta a sötétből valaki.
A pap szíve hatalmasat dobbant. Elfelejtette felhúzni az ébresztőórát, pedig ma hajnali misét akart tartani! Magára dobta kopott reverendáját, megmarkolta egy másik sötét sarokban búvó zseblámpáját és átugrott a küszöbön.
– Jó, hogy szóltál… – morogta kelletlenül, miközben kettőt fordított a kulcson.
– Két perc múlva kezdenünk kell, azért gondoltam, hogy megnézem, mi van az atyával…
– Itt a kulcs, siess előre és nyisd ki a templomot. A sekrestyében ne verj le semmit.
A zseblámpa fényével a tovasántikáló fiú felé világítva eszébe jutott, amikor kispapként ugyanilyen lelkesen sietett misézni. Leszórta magáról minden terhét a világnak és önfeledten szaporázta lépteit a templom felé. Most viszont úgy érezte, hogy az oltárnál várja a világ összes keserűsége.
A roráté rendben ment, csupán két dolog zavarta. Még a sekrestyében is ezen morfondírozott magában.
„A faluban háromszázötven hívő él, de csak négyen jöttek el. Istentelen népek ezek, pedig én most ólomsúlyú szemekkel még rorátét is celebráltam értük… Hálátlan banda…”
A másik zavaró tényező pedig mindig ugyanaz: ez az állandóan lelkes, tiszta szívű fiú, aki minden misén ministrál.
„Most sem a papot nézték a hívők, hanem a Sánta Petit. Olyan átszellemült, rózsaszín arccal bámult végig a mise alatt, mintha a szentély falfestményének egyik puttója elevenedett volna meg. Pedig igazából milyen csúnya jelenség… Sánta is, púpos is… Fogai, mint a széjjelrúgott kerítés. Az egész falu odavan érte, mert Isten csodáját látják benne: akárhogy próbálta elhajtani az anyja, mégis megszületett.”
– Szerencsés flótás vagy te, igaz? – vigyorgott, ahogy egy nyikorgó székbe roskadva figyelte a fiút, hogyan ügyetlenkedi le magáról a ministránsruhát.
– Ezt hogy tetszik érteni? – simítgatta a lerángatott ruhától összekócolódott haját.
– Állandóan a púpodat simogatják az emberek. Megfigyeltem. Főleg a mise után csinálják. Szerinted miért?
– Nem tudom… – motyogta vörös arccal.
– Nem bíznak az Istenben? Vagy miért csinálják?
– Nem tudom… – motyogta újra, alig hallhatóan.
– Azért, mert babonásak. És megkeseredettek. Nem hisznek Istenben, pedig nagy szükségük volna rá. Inkább hisznek a púpodban, meg a te szerencsédben. Szánalmas… Vagy te nem így gondolod?
– Micsodát? – nézett a papra bambán.
– Semmi – grimaszolt maga elé a pap, majd egy százéves, faragott Jézus-szoborra révedt. Tavaly saját kezűleg festette újra, miután finoman lecsiszolta róla a régi, megrepedezett festéket.
Csukott szemmel is látta valamennyi porcikáját. Megnyugvással töltötte el, ha ránézett. Ez a szobor minden ízében tökéletes volt. A haja, a szeme, az ajkai, a szakálla, ruhájának fodrai, feltartott jobb keze, sarujának szíja… minden igazán szép volt rajta. Mintha a Föld kontinensei vagy a világ csillaghalmazai rendeződtek volna karokká, lábakká, fodrokká és egyesültek volna határozott, állhatatos egyensúlyba ebben a szoborban.
– Tudod, mit szeretek ebben a szoborban? – kérdezte a fiútól, de választ sem várva folytatta: – A legjobban az arcát szeretem. Bár halványan mosolyog, igazából kifejezéstelen. Nem tükröződik benne semmiféle érzelem. És tudod, miért jó ez? Azért, mert ilyennek kell lennie a Bírónak. Nem befolyásolja az égvilágon semmi: kristálytisztán látja gondolataink, tetteink értékét.
Tovább folytatta volna, de Peti véletlenül levert valamit, ami hatalmas csörrenéssel törött darabokra a kövezeten.
A pap éktelen haragra gerjedve fölpattant és a fiú mögé ugorva elordította magát.
– Hányszor mondtam, hogy figyelj oda, te istente…! – harapta el az utolsó, istenkáromló szót. Megzavarodva körbemarkolta a legközelebbi szék támláját, majd dühösen sziszegve kiviharzott a sekrestyéből.
Peti esetlenül leguggolt a földre és egy rövidnyelű seprűvel elkezdte összesöpörni az üvegdarabokat. Egyszer csak visszafogottan nyikorgó hangokra lett figyelmes, de nem merte egyből fölemelni a fejét, mert azt hitte, hogy a pap jött vissza. Szorgalmasan söpört tovább, ám amikor egy olyan helyre ért vissza, ahol már korábban felsöpört, valamiféle színes szemetet vett észre a földön. Jobban szemügyre vette. Apró, hártyavékonyságú, színes darabkák hevertek fél négyzetméternyi területen. Már éppen vállat vonva összesöpörte volna, amikor halvány, de egyre világosodó sejtelem vett erőt rajta. Lassan fölnézett és amit látott, attól még a lélegzete is elakadt…
A Jézus-szobor nézett le rá. Enyhén előrehajlott felsőtesttel, feléje nyújtott karokkal. És az arca… az arca keserves kifejezést öltött: szeme és ajkai sírásra görbültek. Peti úgy érezte, mintha saját arcának teljes felülete a szánakozó tekintet vonzásában lángolna. Imára kulcsolta kezét és elrebegett egy Jézus-imát: „Uram, Jézus Krisztus, élő Istennek szent Fia, könyörülj rajtam, bűnösön…!”
Talán percekig, talán órákig tartott, amíg jól kibőgte magát és kijózanodva összeszedte magát. Újra kezébe vette a söprűt és folytatni akarta a munkát, amikor megjelent a pap.
– Bocsáss meg, hogy kiabáltam az előbb… Nagyon sajnálom.
Peti mosolyogva fölnézett a papra, ám ő már a szobrot nézte, elborzadva.
– Mit csináltál, te szerencsétlen?! Te istentelen kripli, te!!! Takarodj ki innen!
A fiú villámgyorsan eltűnt, a pap pedig tajtékozva a szoborhoz sietett. Vörös köd húzódott szemére és csak a lepergett festéktől érdes szobrot simogatta, siratta. Lassanként azonban észrevette, hogy valami más is megváltozott… A karok… és az arca…!
Nem akarta elhinni. Dörzsölgette a szemét, rázogatta a fejét, de végül kénytelen volt belátni, hogy csoda történt.
Végtelen keserűség szállta meg a szívét. Úgy érezte, mintha ötszáz évet öregedett volna. Lassan kicsoszogott a sekrestyéből, ki a templomból, majd leroskadt a földre. Belemarkolt a fakult, aszott, zúzmarás fűbe. És sírt. Isten szikrázó ege alatt.
Author: Nyul-Donka Balázs
Nyul-Donka Balázs az Irodalmi Rádió szerzője. 1975-ben születtem Budapesten. Különös érzékenységet kaptam a Jóistentől a művészetek iránt. Szeretek írni, olvasni, énekelni, rajzolni, festeni. Hosszú perceket képes vagyok elálldogálni egy festmény vagy egy szobor előtt. Hálás vagyok azért a kegyelemért, hogy kaptam egy csipetnyi tehetséget. A művészi önkifejezés lehetősége olyan adomány az emberi lélek számára, amellyel a valóság egészen egyedi és különleges módon ragadható meg. Együtt jár alkotó és befogadó a tökéletesedés útján…
