Állunk egymással szemben.
Csak nézed a bőröm, amit érinteni vágysz, csak nézed a testem, ami templomod lehetne egy rövid időre. Látom a szemedben magamat. Látom a szemedben a nőt, aki itt és most vagyok. A burkot, amiben élek.
És most arra kérlek, te is láss!
Oszlasd fel a körvonalaimat!
Hagyd szertefoszlani a bőröm!
Láss a szövetek közé!
Lásd meg bennem a szikrát, ami lánggá lobban! Lásd a fényfonalat, ami összeköt az éggel! Kövesd az útját, gyere vele te is, hogy érezd, amit én! Hogy érezd, ki vagyok valójában. Testetlen valómban.
Lásd a fényem összeolvadni másokkal. Veled is…
Nézz belém. Nézz át a sejteken, nézz oda, ahol már nem tudsz megérinteni, csak egyetlen módon: szeretve. Tisztán.
Láss engem, igazán. Ne a porhüvelyt.
És csak azután szólj hozzám.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
