Betonpaplan

Éles fájdalom hasít a bordáim közé. Időm sincs felfogni, mi történik, már vágódom is előre, arcom könyörtelen gyorsasággal csapódik a betonba. Képtelen voltam akár csak egy kicsit is tompítani földre zuhanásom erejét. Hasogat a fejem.

Nem emlékszem, mi történt, hogy kerültem ide, miért rohantam az utcán, és arra sem, miért vagyok most a kemény betonúton. Hátamon valami furcsa melegség kezd szétáradni, minél nagyobb területen takar be, annál kevésbé érzem a fájdalmat. Jól esik, ahogy körülölel. Mintha édesanyám karjai simogatnának. Lehunyom a szemem, szinte már a hangját is hallom.

– Én megmondtam, drága fiam, az erőszak semmire sem jó – csendül fel a jól ismert mondat.

Furcsán zúg a fejem, próbálom kinyitni a szemem, de mintha mázsás súly nyomná a szemhéjam. Hiába erőlködök, nem sikerül.

Hallgatom a csendet, beburkolózom a hátamon elterülő melegségbe.

Alszom talán?

Kiskertünkben ébredek, felülök, poros rövidnadrágomba beletörlöm az epertől édesen ragacsos ujjaim. Bekúszok a zöldellő bokrocskák alá, és egy újabb hatalmas marék, pirosló gyümölcsöt szedek. Ahogy csendben falatozom, hirtelen neszezést hallok a kert túlsó végéből. Gyorsan a számba tömöm az epreket, és ugyanúgy, ahogy az előbb bekúsztam az eprek közé, most a kert másik felébe veszem az irányt. Térdemet felsértik közben a kiálló, száraz gyökérdarabkák, a csalán is rendületlen csipked, de nem tántoríthat el. Megnézem, ki a betolakodó. Nem kell több néhány percnél, már meg is látom: a szomszéd Jóska az, a málnabokrok közt bujkál. Közelebb osonok, hogy biztos legyek bent, jól gondolom: málnát lopni jött! Torkomban dobogó szívvel közelítek, már alig pár méter választ el tőle, és akkor sejtésem beigazolódik: egyik vérvörös málnaszemet tömi magába a másik után.

Azonnal elfut a pulykaméreg, igaz, egy fejjel kisebb vagyok, mint a Jóska, meg egy évvel fiatalabb is, hisz’ ő már nyolc lesz az ősszel, de nem érdekel. Vadul nekirontok, ő pedig úgy meglepődik, hogy védekezni sincs ideje, így gond nélkül a földre teperem.

– Mit képzelsz, te Jóska, mi? Hát illik a szomszéd gyümölcsét elcsenni? – kiabálom torkom szakadtából, miközben már kölcsönösen csépeljük egymást a földön fekve. Hol egyikünk kerül felülre, hol a másik, a körülöttünk lévő málnabokrok pedig kíméletlenül szurkálnak össze mindkettőnket, mintha így adnák a tudtunkra: egyikünk oldalán sem állnak. Nem tudom, mennyi ideig ütjük-rúgjuk így egymást, de egyszer csak arra eszmélek, hogy valaki elkapja a grabancom és egyetlen határozott mozdulattal talpra állít.

– Hát ti meg mit csináltok? – hallom meg édesanyám hangját. Nem kiabál. Soha nem kiabál, mégis mindig, mindenki szót fogad neki, mert valahogy úgy ejti ki a szavakat, olyan szépen, és olyan dallammal lejt végig a mondatokon, hogy mindenki tudja: igaza van.

– Én csak egy pár szem málnát kóstoltam volna, Kati néni, de a Lackó rám rontott! – szipogja Jóska, miközben feltápászkodik, és harci sérüléseit simogatja.

– Miért nem a saját kertetekben kóstolgatod a málnát, te …

– Nehogy kicsússzon valami csúnyaság a szádon, fiam – vág közbe anyám kedvesen.

– De édesanyám, hát lopott! – kiabálom, a hangom pedig reszketve hasítja a kert békés csendjét, mert már a sírás kerülget.

– Ugyan már, Lackó – simogatja meg a fejem. – Nézz csak végig ezeken a gyönyörű málnabokrokon. Annyi gyümölcs van rajtuk, hogy ha huszan állnánk neki lakmározni belőlük, akkor se fogyna el. Ne légy irigy. Hadd vegyen belőle. Sőt, kínáld meg eperrel is, abból is van bőven. Meglásd, ha együtt falatoztok, még jobban fog esni, mintha egyedül tennéd.

– De édesanyám – kezdeném újra remegő hangon, de ő finoman a szám elé helyezi a mutatóujját.

– Drága fiam, az erőszak semmire sem jó, ezt soha ne feledd. Mindegy, hogy egy szem eper miatt verekedtek, vagy valami sokkal nagyobb dolog miatt: az erőszak csak fájdalmat szül. Nézzetek magatokra. Telis-tele vagytok vérző sebekkel. Hál ’Isten csak apró sebekkel, de sajnos megesik, hogy felnőtt emberek is erőszakkal fordulnak egymás ellen. Akkor már nagyobb a fájdalom. Elviselhetetlen a veszteség. Ne tegyétek. Legyetek egymással békében. Mindig.

Mire édesanyám mondandója végére ér, mi már el is felejtjük, hogy haragudtunk egymásra. Egyszerre nyújtjuk a békejobbot a másik felé, Jóska nevetve rázza meg a kezem, én pedig vigyorogva kérdem tőle:

– Na, Jóska, mi legyen, málna vagy eper?

– Málna!

– Akkor legyen málna! – Azzal bevetjük magunkat a bokrok közé, csak a szemem sarkából látom, ahogy anyám mosollyal a szája szegletében minket figyel még pár percig, aztán elsétál a ház irányába.

Olyan jó Jóskával legelni a málnát. Olyan jó békében lenni.

Valami meleget érzek a hátamon.

Az arcom fájdalmasan nyomódik a kemény betonnak, jó lenne felkelni már, felemelni a fejem, hogy múljon kicsit ez a fájdalom. Nagy nehezen kinyitom a szemem, de semmi felismerhetőt nem látok a közelben. Muszáj lenne felkelnem.

Hosszú percekbe telik, mire az izmaimat munkára bírom, és miközben minden porcikámba fájdalom hasít, alig-alig, de eltolom magam a betontól és körbenézek.

Jeges zuhatagként önt el a felismerés. Már tudom, hol vagyok. Tudom, miért rohantam az utcán. Tudom azt is, miért estem el.

Tőlem alig pár méterre hever az apró test, furcsán kitekeredve, vöröslő tócsa közepén. Az arca épp felém fordul, szemei hatalmasra kerekedve bámulnak rám, de üveges tekintettel. Élettelenül.

Ordítanék, de nem jön ki hang a torkomon. Magamban üvöltök, elátkozok mindent, mindenkit, aki ennek a vérontásnak az oka lehet. Jóska barátom egyetlen fia a tűzpiros betonpaplanján fekve, mozdulatlanul várja, hogy lelkéért érkezzenek az angyalok.

Visszahanyatlok a betonra, már nem érdekel, hogy fáj, már nem érdekel, hogy nem anyám meleg kezét érzem a hátamon. Várom, hogy a vörösség körülöttem is mind’ jobban szétterjedjen. Hiába álltam el a golyó útját. Jött helyette másik.

A szemeim maguktól csukódnak le, várom, hogy magába fogadjon a sötétség, de helyette fény közelít. Már hallom édesanyám hangját.

– Drága fiam, megmondtam, az erőszak semmire sem jó. Békében kellene lenni. Békében. Örökké.

Author: Pelesz Alexandra

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.