Judit rohant. Kegyetlen tempóban hajtotta magát, lábait szaporán rakta egymás után, tűsarkai hangosan kopogtak a szürke betonjárdán. Minden nap ezt csinálta. Csak rohant, és közben semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy el kell érnie! Muszáj!
Néha felpillantott, szemeit gyorsan körbejártatta a mellette elhaladó embereken, de ilyenkor sem lassított a tempón. Csak egy-egy gyors pillantást vetett az arcukra, a megfeszült testtartásukra, és szinte megkönnyebbülve nyugtázta magában, hogy ők is ugyanúgy rohannak, mint ő.
Hogy elérjék.
Újra a szürke betonjárdára szegezte tekintetét és haladt tovább az úton. Közben emlékeztette magát az aznapi teendőkre, sorra vette a rá váró feladatokat, problémákat, amiket még meg kellett oldania, figyelmeztette magát a gyerekei különóráira, a férje esti, üzleti megbeszélésére, az anyja közelgő születésnapjára. Sokszor úgy érezte, olyan az agya, akár egy digitális határidőnapló, ami elraktároz minden fontos dolgot. Csak végig kellett kattintgatnia az előtte álló napokon, és már fel is tárult előtte minden lényeges tennivaló.
Az adta neki a legnagyobb erőt, hogy érezte, már közeledik. Ahogy sorra pipálta ki a feladatokat, az eseményeket, úgy lüktetett benne egyre erősebben a felismerés: mindjárt eléri! Már tényleg csak néhány dolgot kell megtennie.
Hogy könnyebb legyen elviselni a feszített tempót, ismételgette magában a teendőket: megkaparintani az igazgatóhelyettesi pozíciót, kicserélni a majd’ 10 éves autót egy újra, megvenni a hálóba azokat a gyönyörű függönyöket, Bálintot felvételiztetni a kisgimibe és végül felújítani a fürdőszobát. Mert azok a bézs csempék, amiket pár hete látott meg az OBI–ban, szinte könyörögtek érte, hogy hazatérhessenek vele. Már csak ennyit kell tenni, és aztán vége lesz a rohanásnak, csillapítani lehet a megfeszített tempón, törölni lehet az agyában lüktető digitális határidőnaplót.
De most még rohant tovább, pedig egyre inkább úgy érezte, kezdi elhagyni az ereje. Cipősarkának ritmikus kopogása lassabbá vált, megfeszített izmai néha akarata ellenére is elernyedtek, a fontosabbnál fontosabb határidőket egyre hosszabb ideig tartott neki előhívni agyának rejtett zugaiból.
Végigrobogott a napokon, a heteken, a hónapokon, az éveken. Fájdalomtól lüktető fejjel pipálta ki az elvégzett feladatokat: igazgatóhelyettesi pozíció megszerezve, új autó megrendelve…
Mindjárt eléri.
Tudta, hogy sietnie kellene, de lassított a tempón. Léptei tompa puffanásokkal értek földet, a korábbi pergő ritmus helyett lomha, szünetekkel tarkított dobbanásokat hagyott maga után.
– Muszáj továbbmennem! – parancsolt magára két nehézkes lépés között. – Hisz már ott vár a függöny! És akkor már csak a fürdőszoba…
Rohant volna tovább, minden erejét beleadta a lépésekbe, tekintetét a szürke járdára tapasztotta, mintha azzal is kapaszkodott volna, nehogy felbukjon itt a cél előtt. Már fel sem pillantott a körülötte lévő emberekre, nem érdekelte, hogy ők hol tartanak az útjukon. Rohant volna, de inkább már csak vánszorgott. Nem adta fel, mert tudta, hogy mindjárt eléri. Már csak a csempék…
Arca keményen csapódott a betonra, elhaltak körülötte a cipőtalpak változatos ritmusban lüktető dobbanásai, elsötétült minden. Utolsó gondolata szinte ordítva tépázta koponyája belsejét:
– Nem értem el!
Judit egy kórházi ágyban feküdt. Ahogy tudata kezdett kitisztulni, újra és újra lepergett előtte az egész rohanása. Nem látott részleteket, napokat, embereket, csak egyetlen megfeszített rohanást.
Valaki megérintette a kézfejét.
Szemhéjaira mintha ólomsúlyokat helyeztek volna, de addig erőlködött, amíg végre sikerült felpillantania.
Amit először meglátott, az ablaküvegen át besurranó napfény volt. Világossá és meleggé varázsolta az egyhangú, komor szobát. A fénysugárban táncot lejtő porszemek mind vidáman kergették egymást, keringőztek, bukfenceztek, néha eltűntek, néha csillogva bukkantak elő újra.
– Nem értem el – suttogta mosolyogva a lányának, aki az ágya szélén ült és a kézfejét simogatta.
– Mit nem értél el, anya? – kérdezte a fiatal nő.
– Amit egész életemben kergettem.
– És mi volt az?
– A boldogság…
Csend telepedett a szobára.
Judit körülnézett.
A mellette lévő szekrénykén egy vázába helyezett virágcsokor feszült büszkén, nekitámasztva egy fotó pihent. Sorra vette a virágokat: középen magasra nyújtózkodva három hófehér kála hajolt boldogan a napsugarak felé, körülöttük rendezett sorokban vörös rózsák várták, hogy valaki beszívja az illatukat. Vaskos, zöldellő levelek fogták őket közre, úgy ölelték szúrós szárukat, ahogy egy szerelmes férfi öleli házsártos feleségét, hogy megnyugtassa. A csokor édes illata bekúszott Judit orrüregébe, ő pedig mélyen szívta magába.
Ráparancsolt magára, hogy emlékezzen. Hogy emlékezzen másra is, ne csak a rohanásra. A képek szédítő erővel törtek rá: a tenger, a virágos mező, a szülőszoba, a házasságkötő terem, a Balaton, a lankás domboldal, egy szerelmes pillantás, egy ölelés, Karácsonyfa, hotelszoba, csillogó gyermekszemek, puha kiskutya, erdei ösvény… érzések…
– Tényleg így gondolod, anya? – törte meg a csendet és a képek áradatát a lánya. – Tényleg nem érted el?
Judit próbálta lenyelni a torkában egyre növekvő gombócot, de nem sikerült neki. Hangja alig volt több leheletnyi suttogásnál, amikor válaszolt.
– Nem, nem így gondolom – sóhajtott nagyot. – Most már tudom a választ. Nem igaz, hogy nem értem el. Elértem… Csak elrohantam mellette.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.