Pille könnyedséggel száguldottam a végtelenben. A nyugalom szétterült bennem és körülöttem is, átjárt rajtam. Nem láttam semmit, mégis mindent befogadtam, mindent érzékeltem. Színek, hangok, dallamok, illatok örvénylettek mindenütt, és én is ennek a mindennek a része voltam. A színek. A szivárvány színei talán? Nem. Annál milliószor több árnyalat úszott körülöttem és keresztül rajtam. Kápráztató kavalkád. A hangok. Szoprán, mezo, alt? A mélytől a magasig? Közel sem. Az ismerős hangok több ezerszerese zengett egyszerre, egymással a legtisztább harmóniában, lágyan ringatva és ringatózva. És az illatok? Mámorítóak. Megrészegítették testetlen valóm.
Elmúlt belőlem minden, ami nem pozitív energiákkal töltött meg. Szinte emlékezni sem bírtam, mit jelentenek a szavak: fájdalom, félelem, szomorúság, szenvedés. Léteznek ezek egyáltalán? Ebben az örvénylő végtelenben biztosan nem. Mégis ismerősen csengenek, de nem értem, mit jelentenek. Egyetlen emberi szót értek meg: szeretni. A fényből, ami körülvesz, csak ez az egyetlen szó zeng. A színekből, a hangokból, az illatokból, egyetlen dolgot tudok magamba engedni. A szeretetet. Még felsejlik olykor, mennyiféle érzelmet tudtam korábban átélni, az is dereng, hogy ezek nem mindegyike esett jól. Sőt. Fájtak. De mik is voltak azok? És milyen is volt az, amikor fájt? Valóság volt egyáltalán, vagy puszta káprázat?
Mióta száguldottam már a fények szárnyán, nem tudtam. Hogy hová tartottam, azt sem. Nem is kellett, hogy tudjam, nem is volt szükségem arra, hogy érzékeljem az idő múlását. Biztosan éreztem, örökkévaló vagyok, így nem számítottak már sem percek, sem napok, sem évek. Fényévek sem. Végtelenségig repültem, eggyé válva mindennel, ami körülvett. Másokkal is, összeolvadtunk, majd újra szétváltunk, teljes egyetértésben hullámoztunk át a fénylő, lüktető univerzumon.
Amikor a hívó szavakat kezdtem érezni, egy pillanatig sem ellenkeztem. Engedtem a vonzásnak, örömmel szálltam új célom felé. Éreztem, itt az idő, hogy újra kezdjem. Azt nem tudtam, mit kell újrakezdenem, csak azt, hogy muszáj. Szükséges, fantasztikus és csodálatos újjászületésem volt készülőben.
„Válassz bátran, az időd végtelen, hogy dönts!” – zengett bennem a simogató utasítás, majd a körülöttem szikrázó fényből és energiából kapuk kezdtek kirajzolódni, amelyekből aztán más és más hívó szó áramlott felém. Éreztem, melyik mögött mi várna, éreztem, hogy van mögöttük szenvedés és lelket próbáló út… Most fel tudtam fogni valamelyest, mi a szeretet ellentéte, mert átszűrődött a túloldalról. Mindegyik kapu hívott, mindegyik máshogy, és én egyre jobban vágytam, hogy valamelyiken beléphessek. Tudatában voltam, hogy nem lesz könnyű az utam odaát. Hogy nem leszek tovább fény és energia, nem leszek egy a mindenséggel, nem leszek színkavalkád és dallam. Ki kell ebből szakadnom. Mégis akartam, úgy vágytam az útra, a kapu túloldalára, mint ahogy magára a szeretetre vágyott az egész lényem. Örvénylő táncot jártam a kapuk körül és tudtam, segítőim örömmel telve figyelnek, ahogy választok és vágyódom. Minden ajtónál libbentem egyet, ráterültem, magamba szívtam, mit kínál.
„Segítünk, bárhogy is döntesz” – olvadt belém a megnyugtatás. Tudtam, hogy így lesz. Tudtam, hogy egy apró részem maradhat, itt a Forrásban. Hogy itt otthon leszek az életem közben is.
Az egyik kapu máshogy szólított, mint a többi. Nem hallottam szavakkal hívni, nem láttam mögé, hogy tudjam, ki vár ott, mégis az egész lényemmel azt éreztem, oda tartozom. Ott a feladatom. Oda kell mennem. Most!
„Hát döntöttél. Jó utat. Szeretünk.”
A kapu szívni kezdett magába, és én földöntúli boldogsággal folytam rajta keresztül.
Éreztem, ahogy megszűnök fénylény lenni.
Éreztem, ahogy energiából valami egészen mássá zsugorodok össze.
Éreztem, ahogy a végtelenségem eltűnik, és helyette véges leszek.
Éreztem, ahogy az univerzum örökkévalóságából sejtekké válok.
Összenyomódtam. Aprócska lettem, körvonalam lett.
Test lettem.
Valamiféle folyadék vett körül és puha meleg. Próbáltam látni. Kinyitottam… a szemem.
És már emlékeztem.
Ember lettem.
Újra.
Emlékeztem arra is, hogy hamarosan el fogom felejteni gyönyörű szárnyalásomat a szeretet végtelen terében, mégsem féltem. Mert tudtam, hogy ott hazavárnak, hogy az az örökkévaló tisztaság mindig várni fog rám.
Simítást éreztem a hátamon, távolit, megnyugtatót. Az anyaméhben fekszem. Tudtam. Édesanyám oltalmazó keze simogat már most is, kintről. Vár rám. Érzem, mennyire szeret. Hát itt is él a végtelen, feltétel nélküli, örökkévaló szeretet.
Próbáltam végigmérni magam, a rózsaszínes fényben én is rózsaszínnek tűntem. Hogy is kell kinéznem? Milyen is az ember? Kezek, lábak, arc. Szervek, kívül belül. Lássuk csak, ilyen vagyok? Mozdultam, és megláttam az aprócska kezeimet, miniatűr kis ujjacskákban végződve. Szép volt. Mi kígyózik körülöttem? Igen, már tudom. Össze vagyok kötve az édesanyámmal. Így táplál most engem. Szeretem.
Lássuk, mi van lejjebb. Ott a lábam. Mozgatom, a végén aprócska ujjak. Hol van a másik? Keresem, nézelődök, próbálom mozdulatra bírni a másik lábamat is. Beletelik egy kis időbe, mire felfogom és elfogadom. Nincs másik belőle. Hát nem kettőnek kellene lenni? Kettő kéz, kettő láb.
De csak egy van. Egyetlen egy.
Minden sejtemen végigfutott a felismerés: óriási feladatot vállaltam. Kicsit sem könnyű életutat. De még emlékeztem: én döntöttem, egyes egyedül, és tudtam: képes vagyok rá, hogy végigcsináljam, hogy végigjárjam ezt az utat. Egy lábbal.
Összepréseltek.
Nem esett jól. Semmi mást nem éreztem, csak anyám hívó szavát. Az élet hívó szavát. A Föld hívó szavát. A gyönyörű és megismételhetetlen Földét.
Összepréseltek.
Nem kellemes. Már emlékszem, milyen a fájdalom. Nehéz. De akarom és mennem kell.
Még sokszor összepréseltek. Egyre gyakrabban.
Már tudtam érzékelni az időt.
És most… igen, most. Indulnom kell.
Meg kell születnem.
Author: Pelesz Alexandra
Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.
