Lelkek iskolája

Lassan hűvösbe fordulnak az éjszakák. Nappal még teljesen átforrósodok, érzem, ahogy belém tűz a nap, ahogy körülöttem szívja magába a meleget a beton – a focipálya, a kosárlabdapálya, a parkoló. Az a néhány fa, ami magát feszesen kihúzva sorakozik mellettem, kevésnek bizonyul, hogy az egész udvarom fölé árnyékot vessen.

Üresen tátongó termeimben a cserepes virágok vízért könyörögnek, a hónapok óta érintetlen padok pedig gyermekekért. Folyosóim csendesen pihennek, szép emlékként őrzik a többszáz gyermek cipőjének lenyomatát, amelyet még az utolsó meleg, júniusi tanítási napon hagytak rajtuk.

Aulám néma létezéssel várja, hogy végre kitáruljon a bejárati ajtó.

Már nem kell soká türelemmel lennie, hisz az éjszakák lassan hűvösbe fordulnak. Közeleg az ősz.

Néhány nap, és pihenésem véget ér, újra magamba fogadhatom a hangos gyereksereget. Termeim újra menedékekké, folyosóim illegális futópályákká válnak, aulám átszellemült ünnepélyek helyszíne lesz, udvarom és tornatermem pedig játszóterekké és sportpályákká alakulnak.

Ha csak sejtenéd, mi minden zajlik a falaim közt…

Nem, nem a tanórákra gondolok, nem a felelésekre, a dolgozatokra, az értekezletekre. Egészen másra. Arra, ami a lelkekben zajlik.

A tanévnyitón többszáz közül is kihallatszik az apró elsősök izgatott szívdobogása. Majd szétrobbannak a várakozástól, a büszkeségtől, és a félelemtől, amiért iskolások lettek. Apró lábaik idegesen tapossák a padlómat, szemeik kíváncsian pásztázzák végig minden négyzetcentiméteremet. Észreveszik a falaimon futó repedéseket, a zegzugokat, ahová majd el tudnak bújni, ha épp ahhoz lesz kedvük, a lépcsőket, amiken majd biztosan nem szabad szaladniuk. Rájönnek, hogy éveket fognak bennem tölteni, bennem végigélni. Szívdobbanásaik csak lassan csitulnak el, ahogy telnek a percek és ők beolvadnak a többi diák közé.

Minden ünnepély egy érzelem-kavalkád. Látom, ahogy a gyerekek próbálnak jók lenni, ahogy közben mégis meg-megszólalnak véletlenül, ahogy nem sikerül mozdulatlanságra bírni a végtagjaikat. Látom, ahogy próbálnak nem átszellemülni az ünnep hevében, ahogy el akarják folytani az érzéseket, a hirtelen támadt magasröptű gondolataikat. Szinte robban a kis lelkük, amikor mégis elengedik magukat, és átélik újra a forradalmat. Zavartan próbálják eltűntetni kibuggyanó könnyeiket, amelyek utat törnek maguknak, ahogy felismerik: mit jelent valójában a szabadságharc. Szégyellni valónak vélik, ha át merik érezni. De én tudom, hogy mennyi minden rezdül bennük azokon az ünnepeken.

Azt is tudom, mennyi minden rezdül bennük a hétköznapokon.

Az emeleti vécében a sovány, kirekesztett kisfiú a sarokban lapul, remegő kezeivel próbálja védeni könnyáztatta arcát, hogy ne érje már több ütés. Mindig őt pécézik ki a többiek, mint valami megsebzett, gyenge prédaállatot a ragadozók, úgy veszik célba: üldözik, kifárasztják, aztán egy eldugott helyen sarokba szorítják, hogy még több sebet ejtsenek rajta. Bár ordíthatnék, bár mozdulhatnék, hogy megóvjam, de csak támasztom mozdulatlanul sóhajoktól reszkető hátát. Sokáig marad még akkor is, amikor a többiek már kimennek – először zokog, rázkódik a válla, aztán csitul lassan, és már csak némán, reménytelenül kucorog a sarkomban. Még nekem is fáj minden lélegzetvétele.

A túlsó szárnyamban, az emeleti osztályteremben egy kislány ücsörög egyedül, fejét lehajtja a padjára, könnyei egy papírlapot áztatnak. Egy lapot, aminek a jobb alsó sarkában egy hatalmas egyes feszül peckesen, mintha csak azt kiabálná: „Na tessék, már megint én vagyok itt! Neked véged!” A kislány lelki szemei előtt lejátszódó videót én is látom: hazaér, megmutatja a lapot, és a következő pillanatban már sajog is az arca, ég, csíp, ahol az apja tenyere nekicsapódott. Pedig ő tanult. Tényleg tanult. Valahogy mégsem sikerül soha.

A mellette lévő teremben ücsörgő kislány az ötös dolgozatát szorongatja, de a gyomra olyan hangosan korog közben, hogy nem hallja tőle a saját örvendezni vágyó gondolatait. Csak az visszhangzik újra és újra a fejében: „Legyen már dél, hogy legalább a menzai ebédet megehessem végre! Azzal kitartok majd reggelig.” Bár szólhatnék. Bár lenne hangom, amivel megmondhatnám neki: nézd, ott a sarokban álló szekrénykén van egy vajas kifli, a Jóska tette oda, mert nem akarta megenni! Mert neki három kiflit is csomagoltak, de kettőnél több már nem fért belé! Menj, vedd el, egyél, és akkor nem fogja a gyomrod korgása elnyomni az örvendező gondolataidat, amik az ötös miatt ott tolonganak a fejedben!

Aztán délután az udvaron három kislány dugja össze a fejét, kulcsolja össze az ujjait és mormolja alig hallhatóan, de annál átszellemültebben az örök barátságuk esküjét. Biztosak benne, hogy semmi sem választhatja majd el őket egymástól soha, biztosak benne, hogy mindig minden olyan egyszerű és tökéletes lesz az életükben, mint amilyen most itt, a hatalmas lombú fa alatt ülve az udvaromon. Biztosak benne, hogy velük soha, semmi rossz nem történhet majd, és egy életen át támogatják majd egymást jóban, rosszban. Közben az igazgatói irodámban a három kislány közül az egyik anyukája épp most kéri ki a hivatalos dokumentumokat, hogy a hirtelen költözködés miatt átírathassa gyermekét az ország másik végében lévő iskolába.

Látom a tanórák után az üres, néma nyolcadikos osztálytermet. Csak egyetlen lány ücsörög a leghátsó padban, gondolatai némán sikítva próbálnak utat törni maguknak a koponyájából, de nem hagyja őket. Fegyelmezi magát. Pedig folyamatosan pörögnek előtte az előző szünet eseményei. „Már Rékát szeretem!” – zengett a fiú szájából az elviselhetetlen valóság. Lüktet ez a néhány szó, aztán válaszként lüktetnek a lány ki nem mondott szavai is: „Van otthon egy doboznyi altató”. Nem hallja senki, csak én. Nem hallotta a néma kiáltást a tanárnő sem, pedig megkérdezte óra végén a lánytól, miért ilyen sápadt. De ő nem felelt. A tanár pedig nem firtatta, rohant kijavítani a dolgozatokat. „Van otthon altató!” – üvölt a néma kiáltás, a lány pedig aludni vágyik.

Négy óra. Látom a kis szőke hajú, törékeny lányt, ahogy homlokát a bejárati ajtóm ablaküvegének  támasztva várja az édesanyját. Az édesanyját, aki az utóbbi időben valamiért kopasz lett, sapkában és parókában járt. És közben látom, ahogy az apukája egy emelettel feljebb, magába roskadva nyögi ki a megmásíthatatlan szavakat a tanárnőnek: a felesége nem tudta leküzdeni a rákot. Veszített.

Érzem a kislány forró, szeretettől és várakozástól terhes leheletét lecsapódni az üvegen.

Lassan hűvösbe fordulnak az éjszakák.

Tudnod kell, mi minden zajlik a falaim közt.

Tudnod kell, mi zajlik a lelkekben.

 

Pelesz Alexandra
Author: Pelesz Alexandra

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm - amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik - megsokszorozódik.

Megosztás
Megosztás

6 válasz

  1. Kedves Alexandra! Írásod nagyon megérintett, gratulálok hozzá!

  2. Gyönyörű a novellád Alexandra, teljes szívemből gratulálok hozzá, és örülök, hogy olvashattam!

  3. Kedves Alexandra! Olvasom az írásaid egyik fantasztikusabb a másiknák! Szem nemmarad szárazon! Köszönöm!

Hozzászólás a(z) Szohner Gabriella bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 55 = 58

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt Fellázad a szél, Öreg szamuráj mereng: Hószirom hull rá. Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Csatt!

Rózsa Iván: Csatt! Csettintek egyet: Így szállt el hatvanöt év… Mennyi marad még? Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »