Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek 3.
Másnap Róza lement a kis fűszeres boltocskába, és kért a boltostól egy nagyobb dobozt.
-A Papa újságait pakolnánk el – hazudta pironkodva, látván az eladó csodálkozását.
Pedig nem füllentett nagyot. A következő napon a Papa által kiolvasott újságokkal kibélelte a dobozt, elővette a legcsinosabb ruháját, kiterítette az ágyra. Felidézte hozzá fűzött emlékeit, és szertartásosan elköszönt tőle. Az messzeségbe küldte a gondolatot, és egy imát is. Aztán a ruhát aprólékos finomsággal összehajtogatta, és berakta a doboz mélyére. Így került naponként, lassan minden ruha, minden harisnya, minden szép darab, egymás után, egymás tetejére. Jani visszatérésért, az egészségéért, a szerelmükért, a többi katonáért, a háború végéért, Isten kegyelméért. A papírdoboz lassan megtelt. A szekrényben hagyott egy szűkebb szoknyát, három egyszerű blúzt. Még egy blúzt feleslegesnek ítélt, egy este, az is a többi közé került. Az egészet átkötötte egy spárgával, és Károly segítségét kérve, gondolatait Jani felé röpítve, felcipelte a padlásra. Magára vette a meghagyott szoknyát, az egyik blúzt, belenézett a tükörbe. Még mindig elég mutatósnak találta magát. Három napig tartott, míg ezeknek is búcsút intett, felvitte a többi után, és begyürkézte a dobozba. Kért a Mamától egy elől gombos, ódivatú, fekete ruhát, abba bújt. Bekucorgott egy sarokba, hangosan zokogva siratta el, ajánlotta fel Janiért szépségét, csinosságát, gyönyörű ruháit. Amíg ezzel tevékenykedett, a férje ott volt a gondolataiban, az imáiban, nagyon közel hozzá, egészségesen.
Az első levél, amit Janitól kapott, jóval ezután érkezett. Róza csak forgatta a kezében, kínlódva bontotta fel. Együtt olvasták el a Mamával. Nem vártak tőle többet, mint ami benne volt, a Mama elmondta már, a katonák leveit cenzúrázzák, nem írhatnak akármiről, erre készüljön is fel Róza. Jani, a levél szerint már elhagyta az országot, úton van a frontvonal felé, jól van, és legyenek nyugodtak, minden rendben lesz. Semmit nem érzett abból az érzelmes, szerető férfiból, akit el kellett engednie. Megnézte a dátumot, azon a napon keltezték, amikor ő befejezte a csomagolást. Akkor még élt Jani, Róza a csomagoláskor mindvégig tudta. Felszakadtak emlékei, sírva fakadt, aztán újra csak émelyegni kezdett. Bement a szobájába, szorosan tartotta, dédelgette a levelet. Orrához emelte, talán felfedezi benne Jani férfi illatát. Erős dohány, és a naftalin, émelygős szagát, a vasutas tehervagon félreérthetetlen bűzét érezte csak, hol külön-külön, hol összekeveredve. Émelygése fokozódott, már egészen felfordult a gyomra. Összegömbölyödött az ágyon, várta, majdcsak jobban lesz. Jani ölelését képzelte, próbálta felidézni, ahogyan magához vonja, ahogy csókolja. Egyszerre csak cikázón, mint a nyári villámlás, gondolataiba toppant a felismerés, az új időszámításra kényszerítette őt az, az átkozott behívó, nem jött meg a havi baja. Egészen eddig, eszébe sem jutott, hogy állapotos is lehet. Tudata legsötétebb bugyrából tört fel a tiltakozó sikoltás.
-Nem! Az nem lehet! Nem akarom! Azt már nem bírnám elviselni! Isten, ha vagy az égben, ne engedd! – kiáltozta felváltva a mondatokat, hangosan, artikulátlanul.
Mama a másik szobából rémülten rohant Rózához. Minden erejét összeszedte, hogy átölelje, csitítani próbálta, haját simogatta, közben zakatoltak a gondolatai, mit tegyen az őrjöngő asszonnyal. Eszébe jutott Róza gyermekkora, amikor csak úgy nyugodott meg félelemtől remegő gyermeke, ha énekelt neki. Mama rekedten, szakadozva kezdett a régi dalba. Éneke egy idő után bátrabbá vált, nemsokára pedig egészen úgy hangzott, mint a gyermeki időkben. A könnyei hosszú folyamban csordogáltak, mégis énekelt. Énekelt Rózának, akinek valami baja történt, olyan iszonyatosan kiáltozott. A lány nehezen nyugodott meg. Egy ideig még vergődött és kiáltozott anyja karjaiban, lassan halkult el, önkívülete hosszú percekig tartott. Arcát mélyen belefúrta Mama ölébe, tudni sem akart a külvilágról.
– Bűnös vagyok Mama – szólalt meg váratlanul, fejét kissé felemelve a biztonságos helyről.
– Mindannyian bűnösök vagyunk Róza.
– Mama! Valószínűleg terhes vagyok…, és én nem akarom, nem bírom elfogadni ezt az állapotot…se ezt a gyereket…pedig tudom, hogy ajándék…Mama, én ajándéknak se érzem. Inkább büntetésnek. Én nem tudom felnevelni… ebben a helyzetben… a háború kellős közepén. Nem tudok érte is aggódni! Mama ez rettenetes, minden sejtem tiltakozik. Én más feladatot vállaltam! Mama nekem haza kell hozni Janit… meg tudja ezt érteni? Bűnösek a gondolataim. Nem is tudom, megbocsájt-e nekem valaha is az Isten – zokogta fennhangon, akadozva Róza.
– Bízzál kislányom! Bízzál! Fogd erősen a Teremtő kezét, segíteni fog! Meglátod segíteni fog! – simogatta továbbra is Mama, egészen addig, míg Róza pihentető, mély álomba merült.
-Segíteni fog! –súgta még a Mama, amíg betakarta alvó lányát.
Ebben a pillanatban egészen olyan elesett és kiszolgáltatott volt, mint aprócska korában, amikor csak a Mama éneke, és puha keze tudta megnyugtatni.
A következő napokban gondolatok, bocsánatkérések, magyarázkodások sokasága szállt Róza gondolataiból a messze lévő férje felé, és elképesztően sok irgalomért esedező ima Isten felé. Könyörületet kért és újabb felajánlást keresett. Már nem volt elég az összepakolás, már nem volt elég a naponkénti levélírás sem, amivel férje félelmeit kívánta oldani. Valami sokkal fájóbbat keresett, és talált. A boltostól újabb dobozt kért, ugyanolyan rítussal, amivel ruháit elpakolta, belepakolta szépítő szereit, púdert, körömlakkot, pirosítót, rúzst. Egy harmadik dobozba a szeretett könyveit, lemezeit, az összegyűjtött női magazinokat. A képeket a falról, amelyeket még Janival együtt válogattak, olyan régen már, vagy ezer éve is meg van talán. Nehézségek árán ugyan, de becsomagolta, és felcipelte a padlásra a gramofont, minden lemezzel együtt. Naponta egy dologgal kevesebbje maradt, nemsokára kiüresítette a boldogságára emlékeztető hitvesi szobát. Jani ruhái, személyes dolgai belefértek egy kisebb komódba, Rózának ezen kívül semmije sem maradt. Majd megszakadt a szíve. Átköltözött a szülői szobába, öccse pedig elfoglalta a másikat. Jani is így akarta, ezt is kérte Rózától az utolsó éjszaka. A Mama és a Papa, szorongással, aggódással, sírva figyelték lányuk ténykedését.
-Mi történik vele? Mi történik velünk?- kérdezgette a Papa. Nem várt feleletet, pontosan tudta mi történik. Atyai szívébe mélységes félelem kúszott.
Odakinn már régen lepotyogtak a fákról a levelek. Kopaszon, szürkén, álomba szenderültek. A város sűrű ködbe burkolózott néhanap, máskor a lógó szürke fellegekből szomorú eső szemerkélt. Az emberek nem szívesen járkáltak odakinn, a cuppogós sár mindenkit elkeserített, szomorú házak néztek egymásra. Kevesebb ablak világított, mint máskor ilyenkor, sok lakót korán elaltatott a sírás, a reménytelenség. A szürke, nedves időben Mama esténként már befűtött, jól megrakta a kályhát, kitartson reggelig az a kevéske meleg. Egy idő után Róza zúzmarát látott a szemközti fákon, nemsokára a hó is hullani kezdett.
Papa lába sokkal nehezebben gyógyult, mint várták, több hét múlva is erős fájdalmai voltak, nem tudott hosszú távon gyalogolni, lépcsőt mászni. Károly segített a Mamának a tüzelő felvitelében, de ha nem volt otthon, Rózára várt ez a feladat. Nem is nagyon bánta. Régebben hallotta, a szegény asszonyok cipekedéssel oldották meg a nem kívánt terhességet, őrajta is segíthetne, elvihetné belőle azt, amiről hallani se akar. Lassan átvette Károlytól a széncipelést, akkor is húzta-vonta a vödröket, ha semmi szükség nem volt rá.
Mama féltőn figyelte, olykor óvatosan figyelmeztette:
-Jobban kellene vigyáznod magadra lányom, nem szabadna ilyeneket tenned!
-Tudom, mit csinálok!- szólt vissza ilyenkor Róza, nem túlságosan kedvesen.
Már a karácsonyra készültek, egy nagyon szomorú, szegényes karácsonyra. Advent harmadik hetében Mama nyaggatni kezdte a lányát:
-Már el kellene menned az orvoshoz, tudnunk kellene, jól van-e a baba.
-Elmegyek Mama. Majd elmegyek – ígérte ingerülten Róza. – Az ünnepek után elmegyek.
Az éjféli misén csak Janira, a babára tudott gondolni. Haragudott. Mindenki távol állt a lelkétől, leginkább saját helyzetére volt dühös. Vádolta az Istent, perlekedett, miért engedi azt, ami vele történik, ami a világban folyik, miért nincs az emberekkel, miért büntet ártatlanokat. Gépiesen mormolta a dicsőítő imákat, de jéggé dermedt szíve, nem volt képes felmelegedni. Addigi életük legszomorúbb karácsonyát élték. A város is mély, szomorú csendbe roskadt. Közönyösek maradtak a lelkek, nem örültek az ünnepnek. Házaikba, a lakásaik mélyére húzódtak, hazavárták szeretteiket, vágyódtak utánuk, aggódtak értük. Nem törődtek a kinti léttel, nem volt semmi jele annak, hogy ünnep van. Az egész város egyfajta közönyös vegetációban leledzett. Abban az évben, a szívekben, a kis Jézus nem tudott megszületni. Szeretteik hazatérését jobban kívánták. A gonosz sem törődött az emberekkel, sem a születendő isteni gyermekkel. A gonoszt a háború jobban érdekelte. A teherautók, a repülők folyamatosan vitték rakományukat a front felé. A világot ostoba, vértől áztatott, mocskos és bűnös sötétség tartotta a markában.
Az ünnepek után Róza rászánta magát, mégiscsak elindul a nőorvoshoz. Számítása szerint a babának már meg kellett volna mozdulnia, de ennek semmi jelét nem tapasztalta. A testén nem érzett változást. Megbeszélte már az anyjával ezt, a Mama szerint a nagyfokú súlyvesztése miatt lehetett. Mielőtt elindultak volna, belenézett a tükörbe. Akaratlan mozdulat volt, ösztönösen jött a régmúlt időkből, amikor boldogan készült valahová, és százszor illegette magát a tükörben, ahonnan most nem Róza nézett vissza rá. Egy asszonyt látott soványan, sápadtan, feketében, sötét hajkoronával, amibe egy-egy ősz hajszál is megcsillant. Az, az asszony, ott a tükörben, a Mama ruháját viselte, bőre viaszsárga volt, hosszanti ráncok futottak végig beesett arcának mindkét oldalán. Szemében fáradtság és érdektelenség szürkült, alsó pillái alatt mély, feketébe játszó karikák éktelenkedtek. Siralmasnak, szánalmasnak, rútnak találta a visszatükröződő képet. Emiatt-e, vagy valami másért, rémítő rosszullét tört rá. Egész bensője remegett, ugrált a gyomra, görcsölt a hasa, szédült, hányingere volt. Fázott és izzadt egyszerre, veríték gyöngyözött a homlokán. Ájulás kerülgette.
-Készülök Mama – szólt a szobába – csak picit lepihenek. Erőt gyűjtök az útra.
Mamának nem volt fura a terhesség alatti rosszullét, még jól emlékezett saját kismama állapotára. Milyen sokszor elgyengült ő is a félidőig! Várt hát nyugalommal. Róza betámolygott Károly szobájába, leborult az ágyra, térdét a hasához húzta, karjával átfogta. A Mamától tudta, ez a testtartás oldja a görcsöt. Mély levegőket vett, a téli szoba állott levegője azonban nem segítette. Feltápászkodott, kinyitotta az ablakot, szuszogott párat a résnyi helyen bezúduló fagyos hidegből. Ez sem esett jól. Visszament az ágyhoz, hasa egyfolytában görcsölt. Miután visszadőlt az ágyra, egy hasító fájdalmat követően elveszítette az eszméletét. Amikor észhez tért, újra érezte az erős, késszúrásszerű fájdalmat. Mozdulni készült, keze ragadós, tapadós, meleg tócsába tévedt. Borzasztóan megijedt a látványtól. Vértócsában feküdt, alvadt és friss vér elegyében. Sírni szeretett volna, sikoltás lett belőle.
-Elveszítem a gyermeket! Elveszítem Jani gyermekét!
Még sohasem félt ennyire, minden porcikája összerándult tőle. A másik szobában a Mama meghallotta kiáltását, nagy sietve érkezett Rózához. A látvány őt is a kétségbeesésbe kergette. A két asszony aztán a kínzó fájdalomtól roskadozva jutott el a fürdőszobáig. Róza valamelyest rendbe tette magát, Mama ágyat húzott, felmosott. Az orvosért a szomszédasszonyt szalajtatták. Mire megérkezett a doktor, Róza már régen túl volt az első ijedtségen, csak a lelkiismerete bolygatta. A vizsgálat ideje alatt Mama idegesen álldogált a szobaajtó előtt. Toporgott, nyugtalanul tördelte a kezeit.
-Nincs nagy baj – vigasztalta később simogatón az orvos a két asszonyt – nem hiszem, hogy vetélés lett volna. A kisasszonynak nagy bánata van, emiatt maradhatott ki ilyen sokáig a vérzése. Ezért is érkezett ilyen viharosan. Nem volt állapotos. El kell mondanom viszont, és meg is kell szidnom Róza, hiszen ha így folytatja, lassan elfogy, mint a gyertyaszál. Nem teheti tönkre magát! Ajánlanám, térjen vissza onnan, ahol most létezik, mielőtt még nagyobb baj szakad a nyakába.
A többi mondanivalóját már a Mamának szánta, Róza kapott egy enyhe nyugtatót, valamilyen görcsoldót. A tablettáktól melléfurakodott a gyógyító álom. Mielőtt elaludt, Janira gondolt, és arra, hogy milyen jól tette, amikor állapotát eltagadta előle. Legalább nem kellett a messze távolban aggódnia még egy gyermekért is. Hálát adott Istennek, hogy nem kell a lelkiismeretével küzdenie, és amiért most még nem ajándékozta meg babával. Ha Jani hazajön, hatalmas családot alapítanak majd, sok gyerekkel, és nagyon boldogok lesznek. Csak legyen vége a háborúnak, és Jani érjen haza. Akkor minden másképpen lesz. Imádkozott. Imájában nagy szeretet tündökölt; mégiscsak jó hozzájuk az Isten.
Néhány nap múlva már elhagyhatta az ágyat. A doktor nagyon felzaklathatta a Mamát, mert ettől kezdve folyton Róza után futkorászott, hol egy falatot, hol egy korty teát beleerőltetve.
-Elég már Mama! – tette a kezét a szája elé Róza – inkább add az öcsémnek, vagy a Papának. -Nekik jobban kell az étel! Papa még dolgozik is!
Folyt. köv.
Author: Szohner Gabriella
Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”
