A kettős hazafi

Latzkó Andor: A kettős hazafi
(Andreas Latzko: Der Doppelpatriot)

Theophil Banner egy határőr fiaként jött a világra. Szülőháza előtt sorompó állt: ennek egyik oldalát vörösre, a másikat feketére festették. A határjelzőtől jobbra és balra elnyúló két királyságot az egyszerűség kedvéért nevezzük vörös és fekete országnak!
Nos, úgy esett, hogy határvita robbant ki ezen két ország között. A két ország földmérőiből, politikusaiból, híres jogászaiból és magas méltóságaiból álló bizottság járta a határvidékeket, és már rövid séta után arra a szenzációs felfedezésre jutott, hogy a határt tényleg rossz helyen húzták meg. Nem csak azért, mert pontosan 21 és 7/8-ad fatörzs tévesen a vörös országnak jutott, de a határőr-házacska is az egész jobb felével a fekete országban állott, odaát.
Ezen felismerés történelmi horderejű jelentőségétől felizgulva nyomult be a bizottság a határőr hajlékába, pont abban a pillanatban, amikor Theophil Banner megpillantotta a napvilágot. A boldog anya utolsó jajkiáltása és az új állampolgár első üzenete fogadta az illusztris társaságot.
Elsőként a fekete ország földmérője szedte össze magát meglepetéséből.
„Az új határvonal a gyerek kellős közepén megy át!” – kiáltotta.
Azonnal háromlábú állványt állítottak fel, a bizottság minden tagja egymás után bekukucskált a szerkezetbe, és az éles látású földmérő felkiáltása igaznak bizonyult.
Ekkor ünnepélyes arckifejezéssel kiállt a sorból a fekete ország igazságügyi minisztere. Ő rendkívüli agyafúrtságáról hírhedt, rettegett jogtudós volt, és úgy feltüzelte magát, hogy rászolgált a sárga sárkányos lovagrendre.
„Ez a gyerek a miénk!” – jelentette ki ravaszul. A bizottság vörös része gúnyosan kuncogott.
„Excellenciád, téved!” – vagyis – „A gyermek apja vörös alattvaló, így az újszülött szintén, a születési helyétől függetlenül.”
A becsvágyó igazságügyi minisztert ám ez nem riasztotta vissza.
„A gyermek apja is ebben a házban született, ebben az ágyban, és ez az ágy a jobb felével a mi országunkba nyúlik be. Egy előző, téves határkijelölés alapján vált vörös alattvalóvá. A „Judicium sinum regundorum” (telekmegosztási ítélet – a fordító megjegyzése) esete áll fenn, és ilyen esetekben az általános szokás az, hogy a kétségtelenül fennmaradó területet az érdekeltek javára felezzük. Mi átengedtük nektek az apát, és most magunkhoz vesszük a fiát…”
Nagy lárma követte ezeket a szavakat. Végtelen összevisszaság, sok ragyogó beszéd és ellenbeszéd után a bizottság egyhangúan azt a határozatot hozta, hogy mindkét részről jelentést tesz a váratlan bonyodalmakról, a legmagasabb helyeken.
Évek teltek el.
A Theophil Banner állampolgársága körüli vita még mindig tombolt, különleges szakbizottságok üléseztek; az ügyet nemzetközi bíróság elé vitték; és a szivárvány összes színe sem volt elég ahhoz, hogy az erre a kérdésre kidolgozott, diplomáciai, tudományos értekezéseket megfelelő borítófedéllel ellássák.
A kis Theophil nem egy alkalommal közel állt ahhoz, hogy „casus belli” (háborús ok, ürügy a háborúra- a ford. megj.) váljon belőle. Szerencsére ő maga mit sem sejtett a fontosságáról. Növekedett és fejlődött, eleven, erős fiúvá cseperedett, és a szülei háza előtti sorompót ügyes tornamutatványok begyakorlására használta. Hat éves korára mindez odáig vezetett, hogy kétségtelenül végre tudott hajtani hasi fellendülést. (Ez a tornában hirtelen mozdulatot jelent a támasztékon.- a ford. megj.)
Semmi sem állt messzebb tiszta, gyermeki lelkületétől, mint az, hogy a kétszínű tornaszerének szimbolikus jelentést tulajdonítson.
De elérte őt is a végzete. Apja házában megjelent két hírnök, és tudatta a megdöbbent határőrrel, hogy a legmagasabb helyeken úgy döntöttek, hogy fia, Theophil hovatartozását továbbra is függőben hagyják. Egyidejűleg mindkét ország törvénye nevében szigorúan megparancsolták az apának, Karl Bannernek, hogy fiát minden hétfőn, szerdán és pénteken a vörös ország legközelebbi népiskolájába, a hét további napjain pedig a fekete ország egyik iskolájába küldje. Ugyanilyen tantervet irányoztak elő, a határozat szerint, Theophil Banner gimnáziumi éveire is.
Aztán amikor eléri a huszonegyedik évét, egyedül Theophil Bannerre bízzák, hogy belső meggyőződése alapján, ő maga melyik országot választja hazájául. (Természetesen mindkét oldalon teljesen biztosak voltak abban, hogy az ország dicsőséges történelme, valamint a szomszéd ország szembeötlő és történelmileg elégségesen bizonyított alacsonyabb rendűsége Theophilt lelkesült vörössé, illetve feketévé teszi; és mindkét fél már előre örült annak, hogy ezzel pompás vereséget mér majd a gyűlölt ellenségre.)
Theophil Banner – további intézkedésig – még most is gyanútlan maradt. Egykedvűen baktatott hát kedvenc tornaszerének hol innenső, hol túlsó oldalán iskolába, amíg végül a betűvetésnél mindkét oldalon az „i” betű került sorra. Ugyanis a fekete nemzet egyik szent értéke, hogy az „i”-t „ei”-ként kell kiejteniük, s ebben az országban számtalan gúnyos tréfa és dal keringett a vörösök teljesen bárgyú és ostoba kiejtéséről. A kávéházakban és a vendégfogadókban azokat az embereket, akik az „i”-t, mint olyat így ejtették ki, udvariatlanul szolgálták ki; az árusok pedig az ilyen „külföldieknek” jelentős felárral adták el portékájukat.
A határőr-házikó, mely ráadásul a vörös országban állott, erdei magányába eddig még nem nyomult be a nyelvi gyűlölet, így a gyanútlan Theophil szentül hitte, az egy nappal azelőtti, vörös iskolában tanultak alapján, hogy az „i” „i”-nek ejtendő.
A fekete tanárt az ájulás kerülgette. A falon ott függött a nagy elöljáró, a közoktatásügyi miniszter képe, aki roppant lelkes hazafiként nagy súlyt fektetett a népiskolai tanárok ennek megfelelő szellemiségére, és az ifjúság szigorúan nacionalista nevelésére. A nagy ember tiszteletétől hajtva, és attól a vágytól fűtve, hogy kitegyen magáért; fogta a tanár a hajlékony nádpálcáját, és mindenek előtt szörnyen elnáspángolta szegény Theophilt. Csak ezután zúdította még ékesszólása bőségszarujának tartalmát is az ifjú gonosztevőre, és nagy komolysággal igyekezett felsorolni minden hazafias jelszót, melyet az oktatási miniszter Őméltósága az utolsó pedagógusnap alkalmából körlevélben meghirdetett.
Theophil szívére vette ezeket a lángoló szavakat, egyben velük az ütéseket is, ám mindez neki egy napra rá ugyanígy kijárt – ahogy az éles eszűek már ki is találták – nem kevésbé jókora ütlegelés és nem kevésbé izzó beszéd kíséretében, ellenszegülő kiejtéséért.
Ez az első tragikus élmény már előkészítette Theophil Banner romlatlan feltétel-nélküliségének és nemes naivitásának hirtelen végét. Most már tudta, hogy a szülői ház előtti kétszínű rúd nem csupán egy tornaszer, hanem sokkal inkább az első ismertetőjel, mely a világot két részre osztja.
Itt végződtek a verések az „ei”, s itt kezdődtek az „i” miatt!
Ezt pontosan észlelte, s mint okos diák az agyába véste a napnak megfelelő kiejtést iskolába menet előtt, minden áldott nap; így hosszú ideig békén hagyták.
Csak a gimnáziumban merültek fel új nehézségek. Az egzakt tudományok tanítása csak jelentéktelen különbségeket mutatott. Egy-egy híres feltaláló születési helye és illetősége kapcsán uralkodott részben ellentétes vélemény.
Már nehezebben ment neki az irodalomtörténet! Itt aggályosan kellett ügyelnie arra, hogy azt a lelkesültséget, ami őt hétfőn, szerdán és pénteken a vörös ország költője iránt eltöltötte; kedden, csütörtökön és szombaton egy vállrándítással elintézze.
A „költő fejedelem”, akinek hétfőn „szellemisége napja az egész földgolyóra kisugározta fényét”, kedden legfeljebb már csak úgy szerepelt, mint egy „tehetséges ember”, akinek maximum két-három főműve „említésre méltó”. És vice versa. (viszont ugyanúgy – a ford. megj.)
Szerencsére Theophil tiszta fejű ifjú volt, és hamar megszokta ezt a kettős könyvelési módot. Csak a kétszínű történelemoktatás szinte áttekinthetetlen nehézségeihez nem nőtt fel még eléggé. És itt érte őt a második sorscsapás.
Lángoló arccal ült egy hétfői napon az iskolában, és feszülten hallgatta a történelemtanár előadását, amikor is éppen hatásos szavakkal ecsetelte I. Urban – akit csak „Urban, a véreb”-nek hívott – rémtetteit. Félelmesek voltak a vádak, melyeket a felháborodott professzor minden zsarnokok legkegyetlenebbje ellen felpanaszolt.
„1729-től 1791-ig uralkodott Urban, és kormányzása ártatlan gyermekek vérében tocsogott. Uralma kiterjedt a vörös és fekete országra és még 21 további királyságra, melyeket bestiális zsoldosai segítségével, egyben alattomosan, lerohant, kifosztott és leigázott. Minden útkereszteződésnél bitófák álltak, országunk legjobbjai hagyták fejüket vérpadon, özvegyek és árvák kiáltották mindenütt az égre átkukat: le a zsarnokkal!”
Theophil fiatal, heves szívét mindig túlfűtötte a kétszeres hazafiság, és szíve izgatottan dobogott ilyen képletes leírások alatt. Szinte alig bírt magával, amikor a professzor éppen a vörös hősök történetét is felemlítette, akik végül szilárdan eltökélték, hogy megszabadítják hazájukat a „vérebtől”. Észrevétlenül benyomultak a kastélyába, megvesztegették az őröket, és már a gyűlölt kényúr hálószobája előtt álltak, amikor egy áruló bitang zajt csapott, így a hősöket lerohanták és megkötözték.
Elfojtott zokogás áradt szét a padokon, amikor a tíz mártír az „Éljen a szabadság, éljen a haza!” kiáltással, félelem nélkül a vesztőhelyre lépett…
Ki tudja ám leírni Theophil kellemes meglepetését, amikor a fekete gimnázium történelemtanára a következő reggelen óráját a következő szavakkal kezdte:
„Amit ma nektek el kell mondanom, tulajdonképpen egyáltalán nem kell elmesélnem. Hiszen remélhetőleg nincs köztetek olyan, aki már régóta ne tudná, hogy ki ült 1729 és 1791 között drága hazánk trónján?!”
Minden kéz a magasba lendült. Örömmel szólalt fel Theophil Banner és ezt harsogta:
„1729 és 1791 között a fekete és vörös ország fölött, csakúgy, mint további 21 királyság fölött a kegyetlen zsarnok: Urban, a véreb uralkodott.”
Szavait fülsüketítő ordítozás követte. Minden diák kiugrotta a padjából, rávetették magukat Theophilre, húzták és cibálták a hajánál és fülénél fogva, öklükkel ütötték-verték, míg ő a katedrához nem menekült, és átkulcsolta a professzor térdét. De a professzor sem ismert irgalmat, hisz elrúgta magától.
Csak akkor, amikor már a szerencsétlen rongyossá tépve, széttiporva, összeverve, csendesen térdepelt a sarokban, s a felháborodás moraja lassan alábbhagyott, kezdte meg a tanár az előadását.
És ekkor tudta meg Theophil Banner, hogy Nagy Urban, ahogy itt így hívták a vérszomjas zsarnokot, a fekete hazájának legnagyobb büszkesége. Mert: Nagy Urban uralkodása alatt a fekete hazafiak birodalmában sohasem nyugodott le a Nap, és a fekete zászló harci dicsősége töltötte el az egész Földet! Nagy Urban nemes volt és jó! Irgalmatlan az ellenséggel szemben. Bőkezű a híveivel szemben.
Theophil fogékony természete nem tudott sokáig ellenállni ezeknek a hatásos, hazafias elánnal átitatott szavaknak. A „véreb” Urban képe elhalványodott, s a Nagy Urban képe felragyogott előtte.
Izzott a felháborodottságtól, amikor a tanár végül megemlékezett a gyáva orgyilkosokról, akik álmában kísérelték megölni a nagy királyt. A kivégzésük tapsvihart váltott ki a teremben, és a diákok egyöntetűen elhatározták, hogy megkoszorúzzák a hű, éberségével az elvetemült tettet megakadályozó komornyik emlékművét.
Theophil Banner is lelkesülten áldozott e nemes célért megtakarításaiból, és a szobor előtt teli torokból énekelte a többiekkel együtt a fekete nemzeti himnuszt.
Hiába!
Egy egész nemzet arcába ököllel csapott – nem volt hát olyan könnyű vezekelnie…
Nevezetesen a lelkész volt az, talán tekintettel arra a jelentős adományra, amivel Nagy Urban az egyházat támogatta, aki latba vetette befolyását Theophillel szemben. Utána nyomozott, felkereste vörös kollégáit, hogy informálják őt, és hamarosan szenzációs leleplezéssel állt a tantestület elé, miszerint Theophil Banner jogtalanul viseli az apja nevét, ugyanis Theophil házasságon kívüli gyermek!
Erre így jött rá: a vörös királyságban már évtizedek óta bevezették a polgári házasságot, miközben a fekete polgárok, hála papságuk gondoskodásának, megkímélték magukat ettől az istentelen intézménytől. Ám Theophil apja, aki, mint köztudott, a vörös ország alattvalója volt; nem is annyira meggyőződésből, inkább a fölösleges kiadásokkal szembeni berzenkedéstől vezérelve, megelégedett a polgári esküvővel. Fekete fogalmak szerint tehát Theophil szülei egyáltalán nem voltak házasok.
Theophil szigorú parancsba kapta, hogy a Banner nevet a fekete határokon belül tovább már nem bitorolhatja, és két hazája mellett, immár két családnevet is kell, hogy viseljen.
Repertoárjának ezen gyarapodásával a simulékony fiú könnyen kiegyezett volna, csakhogy az egyoldalú névváltozás következményei már rendkívül kellemetlenek voltak.
Miközben ő a vörös-fekete sorompó ezen oldalán továbbra is becsületes ifjúnak számított, és mindenki barátságosan köszöntötte; a sorompó túloldalán csak barátságtalan arcokkal találkozott, és még a legkisebb tökmagok is feljogosultnak érezték magukat arra, hogy a nyílt utcán különböző „beceneveket” kiáltsanak utána, mint „fattyú” vagy „korcs”.
Ez a jogtalan bánásmód a fiatal Theophil lelkét – és ami sokkal fontosabb – önvédő erejét is tévedhetetlenül a vörös államhoz kellett, hogy vezesse, és ez tökéletes lelkesültséggel párnázta ki; ha ez a csak „éljenzésből” és „abcúgolásból” összeállított fiatal képes lett volna még bármilyen szubjektív lelki rezdülésre. A mindkét államban különös nyomatékkal irányított nacionalista nevelés ezen időszakban csak-csak véghez vitte már a maga csodáját.
Hősök és árulók nevei és céljai Theophil belső érzelmi életében már régóta nem játszottak szerepet. Vonzalmait fogalmakkal társította, ezeket csak bemagoltatták vele, és hazafiassága egyik napról a másikra automatikusan átkapcsolt.
Talán érthető számunkra hát, hogy Theophil Banner (alias Sobel) ilyen körülmények között miért látta reszketve közeledni döntésének napját. Melyik szeretett hazájától váljon meg? Minden esetben három boldogtalan napban lesz része hetente!
A kegyes gondviselés tehát megspórolta neki e végső döntést, és ennek következményeit…

Fordította: Rózsa Iván

Budakalász, 2018. augusztus 24-25.

Rózsa Iván
Author: Rózsa Iván

Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincnégy éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

24 + = 30

Húsvét

Húsvét Már korán reggel nagy felfordulás volt a városban. Sokan gyűltek össze, hogy a nagy tanács előtt egy embert elítéltessenek. Attalosz is közelebb ment, hogy

Teljes bejegyzés »

Még enyém a remény

Még enyém a remény   Enyémek még szavaim, s enyém minden betű, Még érzem a régi borok ízét, még érik a hárslevelű. Enyémek még a

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »