Átkönyörgött évek 7.

Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek

7.

Nyár végére Veronika visszaköltözött a falujába, hogy ott próbálkozzon új életet kezdeni, az unokatestvérei segítségével. A két fiatalasszony, akiket barátnőkké változtatott a szükség, nehéz fájdalommal, sűrű könnyek között búcsúzott. Megbeszélték, hogy gyakran írnak majd egymásnak, és ha egyiküknek vagy másikjuknak segítségre van szüksége, mindenképpen találkoznak.

Rózáék is visszatérhettek az otthonukba, kaptak segítséget lakásuk helyrehozatalában. Károly a család nagy meglepetésére és örömére egy este megérkezett. Piszkos volt, sovány, tetves, rongyos és szakadozott volt a ruhája, ezt azonban senki nem bánta. Végre otthon volt. Már csak Jani hiányzott. Jöttek már a vonatok minden irányból, és Róza minden alkalommal kisétált az állomásra, reménységgel várta a mozdonyok gomolygó füstjét, a sípszót, a lassan, bágyadtan, nyomorodottan érkező katonákat. Mindig volt a kezében valami apróság, valami kedves dolog, amivel izgatottságát is leplezte, nem mellesleg örömet okozna Janinak, amikor majd leszáll a vonatról. Fejét egy Mamától kért kendővel kötötte be, ha Jani megérkezne, ne rögtön a megkurtított frizuráját lássa. Nagyon csalódott lenne. Később majd mindent megmagyaráz neki.

A katonák egyre csak jöttek. Megcsonkítva, véres kötésekkel, volt, akinek lábát, volt, akinek a kezét, volt, akinek arcát vitte el a bomba. Egyiket hordágyon hozták, a másikat már le is takarták egy köpennyel, vagy zubbonnyal. A várakozó hozzátartozókkal fájdalmas zokogással ölelték egymást, és töltöttek el hosszú perceket egy ölelésben. Volt, akit senki nem várt, könnyek között, csonkán, egyedül, araszolt kifelé a pályaudvarról. Róza már sok szörnyűséget látott a háborús hónapok alatt, ahhoz a látványhoz azonban, amit a peronon történt a katonavonatok érkezésekor, nem lehetett hozzászokni. Nem is bírta ki sohasem sírás és szívfacsaró szenvedés nélkül. A kezében lévő kis kedvességet, mint egyféle vigasztalást, odaadta az utolsó katonának, aki szembe jött vele, halovány mosolyt csalva az arcára. Róza minden vonathoz kiment, ami csak érkezett, de hiába. Jani nem jött. Mindig nagy remegéssel, izgalommal, dobogó szívvel, az elsők között érkezett, végignézte a találkozásokat, a torzonborz, piszkos, bűzlő embereket, akik inkább voltak halottak, mint élők, és mindig megajándékozta az utolsónak botorkálót. Minden egyes alkalommal átélte a veszteség minden kínját. Jani nem volt rajta egyik vonaton sem. Róza reményei halványodni kezdtek. Boldogtalan emberek vették körül, szeretteik óriási veszteségekkel tértek haza, ha egyáltalán hazatértek, s ha testük már nem is mutatta a sebesülésüket, nem tudták feledni a front eseményeit. Halálfélelmük felordította őket álmukból, vagy testi fájdalmaik mélységes zugaiban vesztegeltek. Nem volt ennivaló, nem volt ruha, nem volt hajlék, csak a mérhetetlen veszteségek.

Róza már egészen kifáradt mire megérkezett az amúgy sem szeretett, halálra emlékeztető, nyirkos, nyálkás ősz. Érdektelennek, értelmetlennek érezte a jövőt, az életet. Mintha lebetegítette volna a sok fájdalom és nélkülözés. Eddig tartotta magát, éltette Janiért való fáradozása és a felajánlásai, de már elérte tűrőképességének határait, az ereje fogyóban volt. Kínozta lelkét a rengeteg gyötrődés, amit az állomáson elszenvedett, mardosta a gyász, a felismerés, hogy minden hiába volt. Perlekedett, újból csak perlekedett. A világgal, Istennel, nem akarta elhinni, hogy Jani nincs, és nem is lesz, soha többé. A katonavonatok egyre ritkábban jöttek, Róza is ritkábban sétált az állomásra. Csak az életösztön hajtotta még, várta a csodát, és újra meg újra átélte a tragédiákat.

Sokan kaptak értesítőt abban az időben, szerettük itt, vagy ott hősi halált halt, eltűnt, vagy szovjet, esetleg német hadifogságban van. Janiról semmiféle hír nem érkezett. Egy ködös, már hideg októberi napon újra katonákat hozó szerelvény érkezését várták. Az egész nap olyan szomorú volt, Róza tudta, hogy ma is hiába gyötrődik, de a megszokás, a kíváncsiság, a kívánság, hogy végre megölelhesse a férjét, egyre ösztökélte. Erőt vett bénító kimerültségén, kibotorkált hát a vonathoz. A gomolygó füstös ködben egy pillanatra mintha őt látta volna. Majd kiugrott a szíve. A katona magassága, a messzeségben olyan volt, mint Janié, a mozgása is hasonlított. Rózát az ájulás kerülgette. Akit látott, lábak nélkül érkezett, két mankóra támaszkodott, társai fogták a válla alatt, így segítették le a vonatról. Hatalmas szakállat viselt. Haja kikopott, a félelemtől, az éhezéstől, vagy a hidegtől.  Róza szíve akkor indult el valamelyest, amikor a katona már szemtől szemben volt vele, és jobban szemügyre vehette a szürkületben. Nem Jani volt az. Ez a katona volt az utolsó, aki kievickélt a peronról a társaira támaszkodva haladt el a rémült asszony mellett. Róza utána sietett, zubbonya felső zsebébe dugta a papírból hajtogatott virágot, amit tegnap este készített. Akkor vette csak észre, hogy a férfi nem lát. Záporoztak a könnyei, átölelte a katonát, mire az is sírva fakadt. Sokáig álltak így a peronon. Róza nem tudta elhagyni a férfit, ő is elkísérte az ismeretlent a régi házhoz, ahol egy távoli rokon várta. Felesége, gyermeke, szülei, meghaltak a bombázáskor.

Róza ekkor megfogadta, soha-soha többé, semmilyen vonathoz nem megy ki. Bármilyen kínzó lesz a vágy, ami a vonathoz húzná, nem enged neki. Már nem bírja a fájdalmat. Már nem bírja a kínt, a szenvedést, nem bírja nézni ezt a sok szerencsétlen, megnyomorított, ártatlan, embernek kinéző árnyat. Döntése szilárd akarattá kövült, amikor visszafelé jövet, egy szűk sikátorban, suhancokból összeverődött csoport kellős közepébe sétált. Nem is tudta pontosan, hogyan és mikor szegődtek melléje a rongyos, szurtos, láthatóan éhes, és ételért mindenre hajlandó kis vagányok. Jó ideig kísérték, közben csipkelődtek rajta, gúnyolták, néhányuk félreérthetetlen ajánlatot tett, tapintatlanul hangoztatta, mit tudna tenni vele. Nagyokat húztak a fenekére, egy-egy nagyobb fiú, arcul is ütötte. Pénzt követeltek, ékszert, valami eladhatót. Rózánál semmi sem volt, egy ócska ruha, egy viseletes kardigán volt rajta mindössze. Gyenge, beteges testén kívül semmit nem tudtak volna elvenni tőle. Szaporázta a lépteit, minél előbb kijusson szorult helyzetéből, bukdácsolva haladt, lába minduntalan megakadt egy kicsiny lábban, nehezen sikerült talpon maradnia. Ha lassan is, de határozottan igyekezett kifelé a sikátorból, a sarkon már a központi tér sötétlett. Ha addig eljut, megmenekül, ott már valószínűleg járkálnak emberek. Még dulakodott a gyereksereggel, amikor éles füttyszót hallott. Két katonát látott a szűk utcácskába fordulni, a gyerekzsivaj hívhatta fel a figyelmüket. A fiatalasszony már kegyetlenül félt, a megmentést várta. Nagyon figyelnie kellett, hogy el ne essen, hiszen ha földre kerül, vége van. A két csoport a tér előtt összeért, a katonák elzavarták a támadó suhancokat, majd buján mustrálgatták Rózát.

– Se nem csinos, se nem szép! – mondta egyikük.

– Ő is megszenvedte a háborút – válaszolta a másik – hagyd békén, had menjen!

– Ne olyan gyorsan barátom – kötötte meg magát az első, majd Róza leszegett fejét igyekezett feljebb emelni, látni szerette volna az arcát. Durván tépte le fejéről a kendőt.

– Had lássalak csak! – dulakodott Rózával a heveskedő, rossz arcú, részeg katona. Ruhájából erős izzadtság, puskapor, és dohányszag egyvelege áradt.

– Jól van már cimbora! – békítette a másik – Induljunk, várnak bennünket. Ott a sarkon!

– Igazad van. Mit győzködöm én ezt a szutykot, megkapom ugyanazt harc nélkül is. Harcoltam már eleget! Az legalább asszony! Ez csak élő halott! No, menjünk!

Rózát ellökte magától, aki a nagy lendülettől a falnak zuhant, s szinte ugyanabban a pillanatban a térdére esett. A hátát nagyon megütötte. Felzokogott a fájdalomtól a szégyentől, az egész napi keserűségtől. Könnyben ázó arccal, remegve ért haza. Alig tudta elmesélni a szüleinek, mi történt vele néhány perccel azelőtt.

-Nem megyek többet a vonathoz!- zihálta. Nem fogok többet mászkálni az utcán! Soha többé nem megyek az állomásra! Jani már úgysem él!

Mama szorosan átölelte az önkívület határán lebegő lányát. Ezen az éjszakán pontosan úgy simogatta őt, és énekelt neki, mint régen, amikor Róza azt hitte, hogy Jani gyermekét várja.

A veszélyes eset után is jöttek még vonatok. Róza már nem ment ki a peronra. Bezárkózott, nem vett tudomást a külvilágról. Gyászolt. Gyászolta Janit. Gyászolta magát, gyászolta a lemondásait, gyászolta az egész, boldogtalan életét, és gyászolta azt, ami ezután következik. Jani nélkül nincs jövője, nincs élete. Mama és Papa már idősek, aztán elmennek, Károly családot alapít, elhagyja a szülőházat, ő pedig itt marad egyedül, magányosan, mert neki Janin kívül senki nem kell. Elvette őt a háború, neki pedig lehetetlen egy új, Jani nélküli életet kezdenie. Hasonló gondolatok jártak az eszében azon a szerda délutánon is. Egész nap a szokottnál is fáradtabbnak, fásultabbnak érezte magát, alig szólt egy-egy szót. Tette a dolgát, még javítgatta Károly szobájában a frissen leesett vakolatot, aztán festékért küldte a Papát, ha kiszárad a folt, majd szépre festi Károlynak. A Mama a konyhában tevékenykedett, lassan a vacsorához készülődött. Kész varázslat volt, ahogyan minden estére megteremtette az asztalra valót. Hamar sötétedett már, villanyvezeték híján kora délután gyertyát vagy a petróleumlámpát kellett meggyújtaniuk. Hol egyiket, hol a másikat használták, mikor mit volt könnyebb beszerezniük. A vacsorának, bármilyen szerény és szegényes volt is, megadták a módját, mint régen, amikor  minden békés volt, szerelmes, és volt értelme az életnek. A lehetőségekhez mérten szépen terítettek, abrosz is került az evőeszközök alá. Már mindannyian az asztal mellett ültek, imához emelték kezüket. Az esti áhítatot egy óvatos, halk kopogás szakította meg. Egymásra néztek, az izgatottság, a bizonytalanság fényei lobbantak fel a szemükben. A kopogás megismétlődött. Károly volt a férfi most a családban, a legerősebb, a legbátrabb, ő nyitott hát ajtót. Résnyire csak, a biztonság kedvéért. Sokáig maradt úgy. A teste a lakásban mozgolódott, a feje a gangon kíváncsiskodott.

– Ki az Károly?- türelmetlenkedett Mama.

– Azt hiszem, Rózát keresik – válaszolta a fiú, és kissé kijjebb nyitotta az ajtót.

Róza egy lépéssel az ajtó előtt termett. Károly bizonytalansága felkorbácsolta a nővére kíváncsiságát. A szürkületben egy katonát látott, szakadt zubbonyába csavargózva. Nem volt rajta sapka, azt a kezében gyűrögette. Megroggyant, végtelenül sovány teste valamikor magasabb lehetett. Régebben talán szőke haja volt, a kinti fényben szürkés, és ősz árnyalatok sorakoztak elhanyagolt fürtjeiben. Róza közelebb lépett az idegenhez. A szemében valami ismerőset fedezett fel. Ismeri ezt a nézést, látta már. Régen. Nagyon régen. Évezredekkel ezelőtt. Mielőtt a katona megszólalt volna, az asszony minden porcikáján átcikázott a felismerés elementáris öröme.

– Jani! Te vagy Jani?- formálódtak félénken, suttogón a szavak.

– Én vagyok Róza. Hazahoztál, hát itt vagyok.

Róza csak állt, szoborszerűen. Gondolatban végigszáguldott az állomás peronján, maga előtt látta, ahogyan mindenki a sajátját keresi. Látta, ahogyan Jani jött ki az állomásról utolsónak, könnyezve, mint a többi hazatérő, a kiürült állomáson. És nem látott senkit, aki megvárta volna Janit, aki adott volna egy kicsinyke reményt, ajándékot, netán egy ölelést. Aztán fénylő csillagok érkeztek elé cikázón, melyeket felváltott a lassan kúszó szürkület. Egy szempillantás múlva két, biztonságot jelentő férfikart érzett a derekánál. Aztán minden megszűnt létezni. Róza belehullott a sötétségbe…

Vége

Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”