Tim felriad. Kinyitja szemét. Az árnyak elmosódottan úsznak a félhomályban. Most csönd van, de álmában tisztán hallotta.
Az utcai lámpa halványsárga fénye beszűrődik a függöny mögül, a szoba sarkában álló játékokra vetül. A kertben álló hatalmas tölgy árnya lassan hullámzik az ablak mögött. Ez az az óra. Ilyenkor szokott jönni.
Ismét hallja a zajt. Csak egy rövid, alig hallható, kaparásnyi neszezés. A sarokból jön, valahonnan az ágy alól.
Tim magához szorítja Karcsibohócot, a takaróba süllyed, belemarkol a lepedő ráncaiba. Nedves, csúszós tapintású a szövet, mégis ebbe kapaszkodik, így kevésbé érzi, hogy zuhan. Az ágy széléhez húzódna, a fal mellé, a hideg biztonságba, de nem moccan. Inkább fülel, lélegzetét próbálja visszatartani, nehogy bármi mozgás elkerülje a figyelmét.
Hegyezi a füleit, érzi, ahogy a finom szőrök felállnak a tarkóján. Nem hall semmit, csak a falon függő, sárga macis óra tik-takkol egyenletesen. Nem látja, de tudja, hogy a maci szemei ütemesen járnak a ketyegés ritmusára. Jobbra. Balra.
A távolban, messze-messze egy kutya vonítja bánatát a holdra. Aztán a szomszéd szobában felnyög az ágy, csikorog a nagy teher alatt. Karcsibohóc sipkája az arcát simogatja.
Kintről harákolás hallatszik, a hálószoba ajtaja nyikorog, léptek dübbenek tompán. Egy halk kattanás, a küszöb alól fény sárgállik be.
Az ágy alatt valami újra reccsen. Tisztán, határozottan. Tim segítségért kiáltana, de nem jön ki hang a torkán. Szeme sarkában nedvesség gyülemlik fel.
A léptek egyre hangosabbak. Újabb harákolás. Már az ajtó előtt. A kilincs meghajlik, mint amire egyszeriben nagy teher nehezedett.
Tim az ajtóra mered. „Apa!” – formálják ajkai, de csak egy halk nyögés hagyja el a torkát. Karcsibohóc feje lekonyul.
Figyeli, ahogy a tompa fény megremeg a rézkallantyún, ahogy az habozva elfordul. Aztán félúton megáll.
Újabb harákolás. A kilincs visszaugrik a helyére. Az ágy alól – alig hallhatóan – elégedett morcogás tör fel. A léptek távolodnak, újabb ajtónyitás, csobogás, majd az alázúduló víz zubogása.
Tim az ágy sarkába löki magát. A takarót a szeme sarkáig húzza, zihál, pizsamafelsője a felsőtestéhez tapad. Combján valami meleg folyik végig. Karcsibohóc lassan bukfencezik alá az ágy szélén, a fal és az ágydeszkák között a padlóra huppan.
Újabb, határozott, hangos mordulás az ágy alól. Karcsibohócot valami berántja az ágy alá. Elégedett mormogás. Tim a hang forrása felé fordul. Zihálása lassan elhalkul.
Nincs baj. Csak a szörny az, az ágy alatt.
Author: Komor Levente
Komor Levente az Irodalmi Rádió szerzője. Komor Leventét nem is így hívják. Született. Végezte. Jelenleg él. Történetek dörömbölnek a fejében. Néha kiengedi őket. Ez többnyire az olvasóközönség értő ignoranciájával találkozik. Szeretné kijelenteni, hogy elhatárolódik magától. “A különbség köztem és egy őrült között, hogy én nem vagyok őrült.” (Salvador Dali) “A különbség köztem és egy őrült között, hogy én nem vagyok köztem.” (Komor Levente)