Sorban gyúlnak ki a fények az utcákon. Az árnyékok lustán kúsznak elő, a nappal színeit fokozatosan szorítja ki a szürkeség. Egy újabb nap ér véget, adja át helyét az éjszakának. Csend van. Az erkélyre csak tompán, távolról, mintha víz alól jönne, hallatszik fel az utca zaja: autók surrogása, elmosódott tülkölés, szórakozni induló fiatalok távoli kiáltozása. Ez sem olyan, mint régen. Már semmi sem olyan, mint régen. Idegennek, öregnek és feleslegesnek érzi magát. Valaha gázlámpák világítottak itt, még emlékszik fényük remegésére, ahogy varázslatos meleg hangulatba burkolták az őszi éjszakákat. Hol volt még ez a rohanás, ez a zsúfoltság, ez a fojtogató levegőtlenség? Fiatalkorában autók helyett lóvasút és konflisok jártak erre, meghitt zörgésük a macskaköveken barátságos üdvözlésként köszöntette reggelente a csipkefüggöny mögül félénken kikukucskáló, csutkababáját markoló kislányt. A lenszőke, maszatos arcú, mezítlábas csetrét, aki ő volt valamikor nagyon régen.
Fázósan rezzen össze. Hideg van, sokkal, sokkal hidegebb, mint akkoriban. Ez is megváltozott. Mostanában minden homályosabb, szürkébb, valahogy fénytelenebb és… hidegebb. Egy utolsó pillantást vet az alatta kavargó forgatagra, majd az erkélyről átlép a szobába. Új lakói még nem értek haza. Sosem szólnak neki előre, hogy mikor jönnek. Különös kapcsolat az övék. Eleinte megpróbált beszélgetésbe elegyedni velük, de a fiú és a lány mindig csak egymással vannak elfoglalva, vele alig törődnek. Kezdetben bosszantotta makacs távolságtartásuk, de mára már megszokta. Ha meg lehet ezt szokni egyáltalán.
Végignéz a szobán. Mennyire más ez is! A pár, minden tiltakozása ellenére, lecserélte a régi, meghitt bútorait és mindenféle modern vacakkal pótolta. Kidobták kedves kopott tölgyfaasztalát kedvenc székével együtt és egy forgácslapos tákolmánnyal helyettesítették. Sokkal kényelmetlenebb rajta az ülés, fáj a háta, fáj a dereka, csontjai is belesajdulnak. Igaz, nem tölt az ebédlőasztalnál annyi időt, mint hajdanán, amikor a csendes családi ebédeken, a desszert után hosszan kavargatta teáját az édesanyjától örökölt porceláncsészében. Feloldódott az ereiben szétáradó ital forróságában miközben a hírlap olvasásába temetkező férjét nézte. Szavak nélkül is hallották egymást. Mostanában meg… alig eszik, lesoványodott, szinte elfogyott, általában inkább csak nézi, ahogy a két szégyentelen fiatal az orra előtt adogatja egymás szájába a falatokat, a lány buján lenyalogatja a fiú ujjait. Újra és újra megdöbbenti arcátlanságuk.
No és az ágy. Új, kényelmetlen, nehezére esik benne a fekvés, főleg, hogy a párocskával kell osztoznia a hálóhelyen, akik ráadásul néha szemérmetlenül, egyáltalán nem törődve azzal, hogy hallhatja őket, nyalják-falják egymást. Lehet, hogy azt hiszik ilyenkor, hogy alszik, bár nem sok alvásra van szüksége mostanában. Az éjszakák álomtalanul telnek, a régi szép időkön merengve. Új lakói csupa olyan dolgot csinálnak, amire ő maga gondolni sem merne. Ő és férje sosem engedtek volna meg ilyeneket egymásnak. Ők még félték az Urat, nem úgy, mint… ezek. Biztos volt benne, hogy a kis gerlepár elkárhozik. Ő maga a mennybe jut majd, újra láthatja Károlyt. Károlyt, aki oly rútul otthagyta azon a kórházi ágyon. Akinek a kezét fogta életének utolsó perceiben. Tulajdonképpen már várja a halált, ez az élet, ez a kor semmit sem jelent többé. Nap, mint nap arról a ábrándozik, hogy újra egy család lesznek Károllyal és a kislánnyal, akit úgy vártak, de sosem ismerhettek meg. Sárikájukkal, akivel egy teljes napot sem tölthettek együtt, aki miatt az a boldog reggel a gyász legsötétebb éjszakájába fordult.
Gyakran jár ki a temetőbe. Sárika kicsiny teste is ott hever a föld alatt, Károly mellett, felettük a síron felirat: Tormassy Sára, élt 1 napot. Tormassy Károly, élt 82 évet.
De sosem értette a harmadik feliratot: Tormassy Károlyné, született Grábovics Cecília. Élt 78 évet.
Author: Komor Levente
Komor Levente az Irodalmi Rádió szerzője. Komor Leventét nem is így hívják. Született. Végezte. Jelenleg él. Történetek dörömbölnek a fejében. Néha kiengedi őket. Ez többnyire az olvasóközönség értő ignoranciájával találkozik. Szeretné kijelenteni, hogy elhatárolódik magától. “A különbség köztem és egy őrült között, hogy én nem vagyok őrült.” (Salvador Dali) “A különbség köztem és egy őrült között, hogy én nem vagyok köztem.” (Komor Levente)