Hidak

Szohner Gabriella: Hidak

Egész éjszaka csepergett, bánatosan esett, s bár július volt, inkább tűnt őszi, mint nyári esőnek. A levegő nem hűlt le, a meleg pára minden nyitott ablakon bekúszott. Odakinn még szürkeség honolt, amikor felébredtem. Az áporodott, nyirkos levegőben az átizzadt ágynemű szaga megült a hálószobában. Az ablakhoz léptem, hogy egészen kitárjam, minél nagyobb teret adva a valamivel frissebb kinti levegőnek.

-Maris! Csukd be az ablakot! – hallottam váratlanul nagyapám cigarettától rekedtes, csendes hangját.

Az élmény olyan hiteles volt, olyan életszerű és eleven, mintha Papus, akit már hosszú évekkel ezelőtt elvettek tőlünk az angyalok, most a hátam mögött lett volna. Egész éjjel róla álmodtam. Róla, meg Mamusról. Mamusnak mostanában volt a születésnapja. Friss virágot vittem a nekik a temetőbe, ma éjszaka meg ők jöttek el hozzám. Papus álmomban aprócska gyermekként ringatott, és énekelt nekem. Amíg élt, folyton fázott szegény. Fázott nappal, és fázott éjjel, didergett télen, és nem tudott felmelegedni a legmelegebb nyáron sem. Így volt ez, attól kezdve, hogy egy bajtársával hazatért a Dontól. Ott, a messze idegenben örök időkre átfázott. Ha ő a szobában volt, amikor Mamus ablakot nyitott, egy pillanat alatt megérezte a légáramlatot, és máris rászólt Mamusra:

-Maris! Csukd be az ablakot! A jó lelkedet nyitogasd csak!

Anyai nagyapám alacsony, törékeny testalkatú, keszeg ember volt, barna hajába korán  festett a háború ősz tincseket. Vékonyka, hamar beráncolódott arcából aprócska, szomorkás barna szemek pillantgattak a világra, száját vékonyra, akaratosra keskenyítette a fiatalon átélt tehetetlen fájdalom. Lobbanékony természetét, mely ifjúságát jellemezte, éveinek sokasodásával elhagyta, öregségére semmi mást nem kívánt, csak valamennyi ételt, időnként tiszta ruhát és az ágyát. Mamus sokkal elevenebb teremtés volt. Húsosabb, teltebb testalkatot örökölt, haját tekert kontyban a tarkóján viselte. Őszebb volt Papusnál, a szeme meg olyan kék volt, mint a virágos kertünkben a viola. Elől gombos, térd alá érő hosszú ruhát, felette kötényt viselt. Köténye zsebéből csuda kincseket tudtam elővarázsolni, ha megengedte, hogy jól belekotorásszak. Indulatosabb volt, haragtartóbb is, és hát igencsak hangosabb is Papusnál. Ők ketten egészen más emberek voltak, reszelték is egymást rendesen. Egy fiút és három lányt neveltek fel, így mindig volt valami okuk a torzsalkodásra. Egy dolog volt mindössze, amin soha nem kaptak össze. Nappal soha nem zárták be a kaput. A mi kapunkon bátran beléphetett mindenki, akit még tőlük is szegényebb sorssal illetett a Teremtő. Nem volt nálunk ritka vendég sem a Donnál lábát elvesztő jó barát, sem a pár sarokkal arrébb lakó cifra ruhás, mezítlábas cigányasszony, sem a rászoruló szomszéd. Egyikük ételért jött, másikjuk szerszámért, volt, aki egy pohár borért, vagy egy jó beszélgetésért, egy jó tanácsért. Ha nem volt étel, ha nem volt bor, volt jó szó, vigasz, jóakarat. Papus minden ebédnél otthagyott egy falatot a tányérján, az éhező katonák emlékére, majd a szeme teleszaladt könnyel, amikor azt az egyetlen, drága falatot kikaparta az éjfekete puli kutyánknak. Példamutatással nevelték emberségre a gyerekeiket.

Én egy végtelenül hideg februári napon születtem a nagy családba, az ötvenes évek közepén. Első unokaként hozott a gólya. Azt mesélték később, olyan zimankó volt azon a napon, hogy a legedzettebb verebek is lefagytak a fáról. Azt is mesélték, hogy engem tényleg a gólya hozott, pontosabban a „gólya néni”, aki segédkezett, hogy megláthassam a napvilágot. Nem volt könnyű dolga. Anyám félt, én sem akartam nagyon elindulni, így kettőnk akarata sem tett ki legalább egyet, hogy a világra jöjjek. Ráadásul jó nagyra is nőttem. Hát megszenvedtünk alaposan! Én hamar elfelejtettem, de anyu sokáig nyomta az ágyat, a gólya néni meg még akkor is emlegette a nem mindennapi születésem, amikor már igencsak nagy lányka voltam. Anyu felépüléséig eltelt legalább négy hét, és még annál is több, mire engem el tudott vinni a védőnőhöz bemutatni. Mamus kísérte, nem engedte el egyedül. Szerinte gyenge volt még.

Mamus meséit, amik a születésemről, és az azt követő időkről szóltak mindig is nagyon szerettem. Úgy emlékszem rájuk, olyan pontosan, mintha tegnap ültetett volna utoljára az ölében. Lassan, fokozatosan tudtam meg tőle mindent, ami az emlékezetem előtti időkben történt. Már iskolás voltam, egy késő őszi napon baktattam hazafelé. Furcsa volt, hogy Mamus, aki egyébként mindig kinn állt a sarkon, amíg meg nem látott közeledni engem, akkor nem volt a megszokott helyen. Kíváncsi voltam, izgatott is, mi történhetett vele. Ahogy a házunkhoz értem, egy ismeretlen cigányasszonyt láttam az udvarunkon, ült a lépcsőn, hosszú, virágos szoknyáját a combja alá simította. Hátracsúszott kendőjét igazgatta, a kendő alól akaratos fürtök buktak a homlokába. Hogy egy vendéggel beszélget Mamus, az mindennapos esemény volt minálunk, ezt az asszonyt azonban még sosem láttam.

– Ő az a kislány, aki Apolkával együtt nőtt?- kérdezte az ismeretlen asszony, miközben tetőtől talpig alaposan megnézett magának.

-Ő az – válaszolta Mamus.

-A jó Isten áldja meg érte mindnyájukat Maris néni! – Mi is lett volna velünk maguk nélkül?

– Ugyan már Mancika! – szabadkozott Mamus! – Csak azt tettük, amit szívünk-lelkünk diktált.

Mamus aztán egy táskát adott a néninek, aki nagy hálálkodások közepette köszönt el Mamustól. Megsimogatta a hajamat, és rám mosolygott. Fáradt, halovány, szürke szemeiből gyűrött arcára görgött egy könnycsepp. Mamus a kapuig kísérte, onnan még utána szólt:

-Gyere máskor is Mancika, és hozd el Apolkát is, úgy szeretném látni!

Mancika csak biccentett a fejével, mezítlábas, rikító ruhás, apró alakja hamar eltűnt a házak és a sövényből nyírt kerítések mögött.

– Ki volt ez a néni? – érdeklődtem nagy igyekezettel Mamustól. Ő az ölébe ültetett.

– Na, gyere te kis kíváncsi! Amikor először vittünk téged a ligába, több kismama várakozott egy-egy aprócskával. Március volt már, a nagy hidegek elmúltak, de még barátságtalan szelek fújtak, elkelt a fűtés, meg a meleg ruha. Különösen abban a helyiségben kellett a meleg, ahol a piciket le kellett vetkőztetni, ahol megmérték a súlyukat, a hosszúságukat, meg azt is, hogy mennyit szopiztak.

Az egyik sarokban, nekünk háttal, félrehúzódva, szoptatott egy végtelenül sovány, görnyedt cigányasszony. Gyorsan felfedeztük anyáddal, mert annyira kevés ruha volt rajta, fázhatott nagyon. Képzeld csak el! Nem volt harisnyája, csak egy nagyon elhasználódott száras cipő volt a lábán, egy vékonyka blúzban és földig érő szoknyában ült ott, elég messze a kályhától. Rögtön megsajnáltuk, de hogy közelebbi dolgunk is lesz vele, azt nem gondoltuk. Mancika volt az, akivel most találkoztál, és ő nem más, mint a tejtestvéred anyukája.

-A micsodám? – szeltem ketté a történetet azonnal, hisz ezt a szót még soha nem hallottam.

-Türelem kincsem! Mondom tovább! Ennek a cigányasszonynak a kicsi babája nagyon nyugtalan volt, el-elrángatta fejét anyja mellétől. Jó ideje tarthatott már a próbálkozása szegénykének. Egyszerre csak a védő néni elkérte a kisbabát és rátette a mérlegre. Nagy volt a baj, a pici semmit nem szopott. Mancika keserves sírásra fakadt, el sem tudta képzelni, mi lesz ezután vele. Három fiú után adta neki a jó Isten ezt a kislány, hirtelen ő lett az egész család szeme fénye. Mancika egyfolytában zokogott, és ahogy nőtt az ő sírásának hangja, úgy lett egyre csendesebb a teremben.

– Tejet kell kapnia valahonnan – mondta a védőnő, de szerintem akkor ő sem tudta igazán, hogy honnan. Az ott lévő anyukák csendben lehajtották a fejüket, zavartan pislogtak, vagy elfoglalták magukat a picikkel, úgy tettek, mintha nem is hallották volna, ezt a mondatot.

A kis cigánylány meg hangos bömbölésbe fogott, olyan hangosba, telekiabálta a csendet.

– Nagyon éhes lehetett- mondtam.

– Bizony! – válaszolt Mamus. – Mancika azt mondta, napok óta alig volt mit ennie, csak sírt, meg sírt.

A védő néni ismét csak körülnézett, hosszasan tartotta a várakozó mamákon a szemét.

– Adna ennek a kislánynak tejet valaki? – kérdezte ismét bátortalanul. Akkor sem válaszolt neki senki.

– Nem jelentkezett senki?- kérdeztem kissé csalódottan.

– Hát, egy ideig nem – sóhajtotta Mamus. A baba bőgött, az anyja zokogott, mindenki más csendben várakozott. Aztán, képzeld el, anyád csendesen megszólalt.

– Én megszoptatnám azt a gyereket!

Anyádnak rengeteg teje volt, amit te nem is tudtál meginni, egészen addig ki kellett öntenünk. Én nagyon sajnáltam a kárba ment baba ennivalót.

– És anyu megszoptatta? – kérdeztem ámuldozva.

– A rászorulókon segíteni kell. Ezt tanulta tőlünk, így is cselekedett. Igen. Megszoptatta Apolkát – válaszolt Mamus és közben olyan büszkeség ragyogtatta be az arcát, amilyen csak ritka vendég volt Mamusnál. – Képzeld el, anyukád csendesen odament az ismeretlen cigányasszonyhoz és megszólította: – Adja ide a gyereket, én adok neki tejet!

Mamus elhallgatott egy pillanatra, úgy meghatódott az emléktől. Egy pillanat volt az egész, egy szempillantás csupán, amire szüksége volt Mamusnak, hogy feltörekvő büszkeségét a helyére tudja tenni magában. Aztán folytatta a történetet:

– Amikor anyád a kicsihez lépett, Mancika szemében még mindig könnyek csillogtak. Alig akart hinni a fülének. Nehezen adta a babát, mintha félt volna. Anyád az ölébe vette, és megszoptatta. Látnod kellett volna, milyen jóízűen evett az a kislány, és milyen hálás volt az anyja! Mielőtt visszavette a lányát, megcsókolta anyád kezét, ettől meg ő sírta el magát. Most már két anyuka is sírt, még szerencse, hogy Apolka addigra elcsendesedett. Hogy ilyenformán megoldódtak a dolgok, a többi mama is megkönnyebbült, cseverészni kezdtek, a védő néni meg anyádhoz fordult. A hangjában volt csodálkozás is, tisztelet is, megnyugvás is.

– Adna ennek a kicsinek máskor is tejet?

– Mindig adok, ha az én lányom már jóllakott- válaszolta anyukád.

Így történt hát, hogy egy kis barna bőrű, barna szemű picurka cigánylány a tejtestvéred lett. Ettől kezdve Mancika minden nap eljött hozzánk a tejért, ami neked már nem kellett, és megetette vele Apolkát. Ugyanazt a tejet ittátok, ettől lett a tejtestvéred. Most már érted?

– Miért nem láttam őket eddig?- kérdeztem Mamust.

– Messzi laknak tőlünk. Én már akkor is csodálkoztam, hogy minden nap olyan szorgalmasan és becsületesen eljött a tejért. Szégyellem, de nem nagyon bíztam benne. Miután Apolkának már nem kellett a tej, egyszer-egyszer Mancika meglátogatott még bennünket. Ennivalót kért néha, aztán lassanként elmaradt. Biztos olyankor jött, amikor te oviban voltál. Tudod, ők egy kicsit másként élnek, mint mi, de tisztesség bennük is van. Tanuld meg te is! Amikor az emberek nincsenek nagy szükségben, nem nagyon zavarják egymást. Ha megalázzák magukat és benyitnak egy kapun, hogy kérjenek valamit, akkor már nagy bajban vannak. Most rossz Mancikának, lebetegedett az ura, nem tud dolgozni. Azért jött, hogy tudnánk-e segíteni valamit rajtuk, amíg munkába állnak a fiai. Adtam neki egy vacsorára való krumplit, meg hagymát, hadd főzzön a családjának. Na, gyere! Adok enni neked is! – fejezte be a mesét Mamus.

Hat éves fejjel nagyon kíváncsi voltam Apolkára, a kis cigánylányra, aki anyám segítsége folytán a tejtestvéremmé vált. Úgy hozta a sors, hogy soha nem sikerült megismernem.

Azokban az években nagyon szegényen éltek az emberek. A mi családunk is, mások is. A háború mindenüket elvette, a bombázások és a békekötés után csak az a ruha volt az övék, ami rajtuk volt. Sokkal később sem nem volt több nekik, mint amennyire általában szükségük volt. Tatus le is veszekedte volna Mamusról a kötényt, ha feleslegesen, csak divatból vásárolt volna valamit. Mindent újra kellett kezdeniük, de nem bánták, mert béke volt. Béke volt a világban, béke volt a szívükben. A gyerekeik már többet engedhettek meg maguknak, az unokáik meg még annál is többet. Mit szólna most Papus? Mit szólna a mai pazarló világunkhoz? Mit mondana Mamus? Most is azt mondaná, amit akkor, amikor elmesélte Apolka történetét? „Amikor az embereknek nincsenek nagy szükségben, nem nagyon zavarják egymást. Ha megalázzák magukat és benyitnak egy kapun, hogy kérjenek valamit, akkor már nagy bajban vannak.” – hallottam vissza a mondatait. Talán soha nem voltak időszerűbbek, mint a mostani életünkben.

A hirtelen feltámadó szél okozta huzat kitépte a kezemből és összekoccantotta az  ablakszárnyakat.

-Maris! Csukd már be azt az ablakot! – hallottam még messziről Tatus sürgető hangját.

Mamus pedig mindig behajtotta, mert ezt kérte tőle Tatus. A jó szívét és a kiskaput azonban mindig nyitva tartotta, így építgetett és mutatott meg nekünk sok-sok képzeletbeli hidat, amin keresztül egyik generáció a másikba, a segíteni kész emberek a rászorulók életébe olvadtak.

Isten a tudója csak, hogy miért építünk mi mégis falakat…