Szilánkosra tört évek

Szép nyári nap volt. Meleg, szikrázó. Olyan, amiben csak boldog lehet az ember. Volt ugyan a levegőben valami fanyar, valami, amiről régóta beszéltek az emberek, de úgy éreztem, hogy az tőlem messze van. Tőlem, falusi asszonytól, aki csak a családjának élt, és a munkának.

Aztán egy csapásra megváltozott minden. Valahol távol eldördült egy lövés, és milliók sorsa megpecsételődött. Az a fanyar dolog okozta mindezt, ami régóta csavarta már az emberek orrát. Megbolydult erre a világ. Hamarosan hírek kergették egymást. Mi a férjemmel, csak arról hallottunk, amit a szekérről lekiabáltak nekünk az utazók, amikor a földet túrtuk az utak mellett. Vagy arról, amivel a fizetséget toldották meg az asszonyok, amikor tojást árultam nekik a vásárba. Én féltem azoktól a szavaktól, és valahogy úgy éreztem, hogy nem lehetnek igazak, mert amiről azok a beszédek szóltak, azt az Isten nem engedné.

De rosszul gondoltam. Talán mert nem is értettem az egészet. A lényeg, hogy nem lett igazam, mert a háborút kikiáltották! De akkor már nekem is fontos lett ez az egész, és a férjemmel bekérezkedtünk este egy családhoz, hogy hallgathassuk a városban járt emberek híreit. Alig hittem a szavakat. Hihetetlen volt, ahogy a háborút éltették. Nagy emberek ragadták meg a tömeget, és a háború dicsőségéről beszéltek. Kalapok röppentek a magasba, fiatal lányok visítottak az utcákon. Megint csak nem értettem semmit. Én úgy tudtam, hogy a háború halállal jár, vérrel jár, gyásszal jár. Mégis oly sokan üdvözölték akkor az eljöttét! Némán a férjemre néztem, akinek a szemében a saját érzéseimet láttam tükröződni. Mikor eleget hallgattuk a híreket, felálltunk, megköszöntük a szíves látást, és elindultunk hazafelé. Soha olyan szótlan nem volt még nekünk az éjszaka. A csönd ráült a mellkasunkra, és összenyomta a lelkeket. Csak a szívünk koppanása hallatszott, ahogy odabent a nagy ürességben kalapált.

Másnap a férjem elment dolgozni. Vele ment a nyolcéves fiunk is, én meg otthon maradtam az asszonyi gondokkal, meg a kétéves lányunkkal, mert bizony a lelkecském nagyon gyönge teremtés volt születésétől kezdve, és igen hamar megbetegedett. Tettük a dolgunk. Férjem a földön, a poros rögök között kereste meg a kenyeret, én meg elláttam a házat, meg csirkét neveltem, és a lányka homlokát borogattam, ha annak felszökött a láza. Valahogy mégsem úgy ment a munka, mint máskor. Szüntelenül az utat lestük, a kaput néztük, mikor toppan be rajta egy ismeretlen ember, hogy a rossz hírt elhozza nekünk. Úgy voltunk, mint amikor az ember a vihar előtt a felhőket kémleli. A nagy, sötét felhőket, amik villámmal járnak, és lecsapnak oda, ahová épp ők akarnak. Nos, mi épp így nézegettünk akkor körbe a világon, magunk körül.

Sokáig nem történt semmi, napok teltek el, talán hetek. Aztán megérkeztek a mi falucskánk fölé is a magunk fellegei, amik eltakarták előlünk a Napot. Az erős férjeinknek, fiainknak megjött a behívó. A férjem letette a munkát, és némán elindult, hogy felszerelkezzen. Vissza már katonaruhában jött. Nagyon jól állt neki az egyenruha, fess ember volt az uram. Jó volt végignéznem rajta. Csak a szeme nem csillogott úgy, mint ahogy a paraszti gúnyában tette azt korábban. Tompa volt az, és szomorú.

Egymásra néztünk, és én tudtam, hogy csak búcsúzni jött vissza. Megölelt, megcsókolt, ugyanígy a gyermekeit is, majd elindult a házból kifele. Én még csak ki sem kísérhettem, nem hagyhattam ott a lányunk, mert annak megint lángolt a homloka. Férjem azt mondta, jobb is így, ha maradok, mert nem olyanoknak való a búcsúzás, akik viszontlátják egymást. Persze tudta azt az uram, hogy őszre nem lehet még itthon, talán inkább csak a könnyektől félt, amik elárulták volna, mit is érez valójában. Ezért marasztalta a gyerekeket is otthon. Az ajtó nyikorogva zárult be utána, mintha csak jajdult volna egy nagyot. A fiunk lelkesen az ablakhoz sietett, és nézte a sok szépen felöltözött katonát, akik a széles úton vonultak előttünk. Az ő szemében mindez más volt. Büszke volt az apjára, aki a többi katona mellett masírozott, és egy hosszú puska húzta a vállát. Mindent, csak sokkal később értett meg. Néha én is felpillantottam, és a menetet néztem, de nem tudtam sokáig rajta tartani a szemem. Az jutott eszembe, miközben a kislányunkat borogattam, hogy milyen védtelenek lettünk mi, itthon maradt asszonyok és gyerekek, mert ezek az erős férfiak most mind itt hagytak bennünket. Ilyenekre gondoltam, és ettől csak nagyon sokára lett este. Az első igazi este, egymagunkban. A falu kongott, mint a temetőkert éjjel.

Másnap azonnal ránk szakadtak a gondok. Mi, asszonyok lettünk a családfők, de ugyanúgy anyáknak is megmaradtunk. Nehéz idők jöttek számunkra is, nemcsak a férfiakra, akik odakint a fronton harcoltak. Nehezen éltünk meg, mindenki kitartott abból, amit félretett, de valójában felhalmozni senki nem tudott. Én sem hagytam tovább tojni a tyúkokat, hamarosan levágtam őket, és azt ettük, amíg mindez el nem kopott. Telt- múlt az idő, beleköhögött a naptárba az ősz, és mi magyar asszonyok nem azokat a híreket kaptuk, amit ígértek nekünk. A villámháború nem sikerült, az egésznek még korántsem volt vége. Mindenhonnan az szólt mégis, hogy a fronton lévőket támogatni kell, hogy megnyerjék nekünk a háborút.

Hamarosan drágaság lett, és mindent csak egy darab cetliért lehetett megkapni. Mi nők, el kellett mennünk dolgozni, hogy a gyermekeinket el tudjuk tartani, és hogy támogassuk a háborút. Mi, akik a régi világban oly kevésre voltunk jók, most szenet lapátoltunk, lőszert töltöttünk meg, vagy akár repülőgép alkatrészeket hegesztettünk össze. Az új világban, jók kellett, hogy legyünk mindenre. Én szenet vagoníroztam. Kemény volt a munka, és piszkos. A folyamatosan felszálló szénpor éreztem, hogy lassan megült a tüdőmben. Mégis, ha bármi mást ajánlottak volna helyette, én csakis ezt vállaltam volna el újra, mert ez volt közel, és ezt tudtam éjjel is csinálni. Ugyanis nekem akkor kellett dolgoznom, hogy a kislányomat gondozni tudjam nappal. Aggódtam miatta. Sehogy sem lett jobb színe, és jött a tél. Mifelénk a januári hideg mindig keményen beleharapott a csontokba. Sokat is éheztünk akkoriban, de próbáltam előteremteni a gyerekeimnek a mindennapi betevőt. Sokszor a magamét adtam oda. De nincs mit panaszkodjak! Egy anya így jár el. Ezt tudja mindenki, akinek gyereke van. A fiam szemében akkor köszönt vissza, hogy mit is jelent egy gyereknek a háború, amikor először húztam be rájuk az ajtót, és hagytam hátra őket egyedül a sötét szobában, a pislákoló tűznél. Azelőtt a fiú, csak a kalandokat látta a háborúban, és ha meglátott egy pisztoly alakú ágat, azt hunyorogva ráfogta egy távoli, láthatatlan ellenségre, és mélyen a szeme közé lőtt. Az első ilyen este után azonban soha nem hajolt le egy ilyen ágért sem. Azon az első estén, egy kicsit felnőtt ő is. Nagy segítségemre volt azután. Mellette a szobácska soha nem hűlt ki, a tűzifa nem kopott el, és a húga el lett látva, a maga ereje szerint. Ez erőt adott nekem. Ez, és a remény, hogy egyszer csak vége lesz az egésznek, újra teljes család leszünk, és élhetünk úgy, ahogyan eddig éltünk. Minden nap erre kértem az Urat, hogy ez így legyen.

A harcok azonban csak folytatódtak tovább, én tudtam ebből, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerették volna a magyar urak. Mélyen benne voltunk a háborúban. Mi, itthon maradottak olvastuk a postát, a híreket, és amit lehetett belőle, azt továbbadtuk a másiknak, hogy mindenki tudjon valamit a maga emberéről. Én is kaptam levelet az uramtól. Nem voltak szomorúak azok a sorok, mintha nem is lenne körülötte semmi baj. Nem írt sűrűn, de én ismertem az uramat. Sosem hazudott jól, és sosem hazudott szívesen, de azért mindig teleírta a lapokat, és próbálta elhitetni velünk, hogy jól van.

Aztán másféle leveleket is osztottak a faluban. Először a szomszéd asszonyom kapott egy ilyet. Szomorú volt az a levél, és kegyetlen. Egy pillanat alatt összeroppantotta azt az erős lelkű nőt. Az állt abban a levélben, hogy a férje hőssé vált a harcmezőn, mert a haza védelmezése közben utolérte a halál. Amikor azt a zokogó nőt figyeltem, arra gondoltam, hogy az a hős valahol jeltelenül fekszik véresen egy temetetlen sírban, és a családja még megemlékezni sem tud róla ott sohasem. Megnéztem magamnak azt a levelet távolról, és azt kértem az Úrtól, hogy én soha ne kapjak olyat. Ezért is imádkoztam azontúl. Imádkoztam folyton, amikor csak eszembe jutott, és hadartam a szent szavakat egymás után. Ennyit tudtam tenni a családomért azonkívül, hogy elláttam a gyerekeimet, és eljártam szenet lapátolni, hogy a férjemnek a fronton, ennyivel is jobb legyen.

Egy nap aztán hazajött a férjem. No, nem lett vége a háborúnak, csak egy hét eltávozást kapott, mert régóta harcolt, és család várta idehaza. Nagyon örültem, amikor megláttam. Hogy nem ugyanaz az ember már, mint aki elment korábban, azt akkor észre sem vettem. Segítettem neki levetkőzni, mert az egykor daliás ember mérhetetlenül fáradt volt. Arca beesett volt, mint a keszegnek, a katonaruha lógott rajta, borostája deresedni látszott. Hogy nem beszélt sokat, azt megértettem, mert olyat látott és halott, amit elmondani nem lehetett. Csak ült szótlanul, és meredt maga elé. Akkor vettem észre a háttérben a fiunkat, aki olyan szemekkel nézett az apjára, mintha csak egy idegent látott volna. Az apjára, akit korábban még hősnek könyvelt el magában, amikor az katonaként elvonult. Napok múltával egy kicsit javult minden, a férjem sokat pihent, és ez egy kis színt hozott az arcára. Aztán újra mennie kellett, mert a vonat már ott fütyült az állomáson. Nekünk ismét nem maradt más hátra, csak az üres ház, és a várakozás. A vigasztalan, kegyetlen várakozás. A férjem többször is hazajött, míg tartott a háború, de mindig úgy láttam, hogy az utolsó találkozásunk óta a harcok egy darabot lezabáltak a lelkéből. Egy ízben nagyon sokáig maradt oda. Ősz vége volt már, és rebesgették, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, de mégis sokan szomorúak voltak, mert a harcokat elvesztettük. Én már nagyon fáradt voltam. Alig bírtam a munkát, és az anyaságot egyszerre. Tüzelőnk nem sok maradt, a kisszoba sokszor fűtetlenül vacogott. Enni is alig volt mit.  A kislányom újra beteg volt. Nagyon beteg. Éreztem, hogy nem tudok már rajta segíteni. Ezúttal azért szóltam az Istenhez, hogy a férjem még egyszer életben találhassa. Hívattam a doktort, de annak sok dolga volt, mert a hazatérő hadirokkantak lefoglalták minden idejét. Valamint az éhségtől, nyomortól járványok mocskolták be a házakat, és azokat is kezelnie kellett. Hajnalban ért csak oda hozzánk, de akkor már nem volt mit tenni. A gyönge kis test örökre elszenderült. Már zokogni is fáradt voltam, csak leborultam mellé és elájultam. Amikor magamhoz tértem, elküldtem a fiút a papért, és eltemettük a kislányomat. Méltón, ahogy akkor lehetett. Azután sem hagyhattam el magamat, mert nem maradtam egyedül. Emiatt vagyok még mindig életben. Máskülönben lefeküdtem volna az apró fejfa alá, és fel sem kelek többé.

A háborúnak hamarosan vége lett, de a vért nagyon lassan itták be a földek, és a gyászleplek soha nem koptak le az arcokról. Mégis vége lett. A bakák lassan hazaszállingóztak a frontról. Nagyon sokan, azonban örökre kint maradtak. Én csak vártam, és néztem, ahogy a falubeli férfiak hazatalálnak a családjukhoz. Irigy voltam. Aztán, néhány hét után hazajött az én emberem is. Soha nem láttam ennyire törtnek, ennyire roskatagnak. Mintha az öregapját küldte volna maga helyett, ő pedig ott maradt volna helyette az árnyékvilágban. Mégis az én emberem volt. Így is! És én nagyon boldog voltam, hogy hazajött hozzánk. Emlékszek, egyszerűen benyitott, és az ajtó mellett körbenézett a házon. Tekintete lassú volt, teste bódult a fáradtságtól, a kimerültségtől. Még szólni sem volt ereje, csak nézett, közben kapaszkodott az ajtófélfába. Nekem sem jött meg a szavam, nem tudtam, hogy mondjam el a lányunkat. Odaléptem, és megfogtam a kezét, mely olyan kérges volt, hogy szinte belevágott az enyémbe. Vezetni kezdtem. Lassan baktattunk, a lépéseink beleütődtek a hajnalba. Pár lépés volt az egész, de mégis olyannak tűnt, mintha a világból mennénk kifelé. Aztán egy apró hant mellett megálltunk, amin egy kis fakereszt volt. Nem mondtam akkor se semmit, csak álltunk ott és vártunk. Mikor eleget álltunk ott, egymásra néztünk. Mindkettőnk szemében ott hullámzott egy vaskos könny. Megöleltük egymást, és akkor azok a könnycseppek kizuhantak. Zokogni kezdtünk. Minden bánatunk, fájdalmunk, és félelmünk benne volt azokban a könnyekben, amit évek alatt tett velünk a háború. Csak sokára engedtünk el egymást. Amikor már a föld átnedvesedett a talpunk alatt.

Aztán valami meleget éreztünk. A Nap óvatosan kitekintett borús fátylai mögül. Arca vörös lett, ahogy a földre lenézett. Sok dolga lesz – gondolta, és felszárította az első könnycseppeket.

 

Guti Csaba
Author: Guti Csaba

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé. Guti Csaba szerzőnk szerkesztőségünk által kiadott könyvei megvásárolhatók a Líra Könyv hálózatában:

Megosztás
Megosztás

7 válasz

  1. Nagyon tetszik az a mondat: „Beleköhögött a naptárba az ősz.” Gratulálok!

  2. Lenyűgözőek az írásaid, a tehetség mindig utat tör magának! Szívből gratulálok!

Hozzászólás a(z) Guti Csaba bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

9 + 1 =

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »