Útravaló több generációra

A hegyoldal felől már egyre gyakrabban lehetett látni az erre igyekvő villámokat, az ég is hangosabban zengett. A fekete felhők átölelték a teraszt, ahová a vihar elől menekültek.

Mégis csendesnek tűnt a vidék. Egymáshoz is ritkán szóltak, csak élvezték azt az örömet, amit az együttlét most megadott. Hiszen oly ritkán lehet részük ebben mostanában. A távolság elrabolja meghitt perceket.

A várakozás közepette elmélázott kicsit az életén. Ki kell használni minden pillanatot, amit csak lehet, hiszen az szüleivel már rég nem lehet együtt.  A fiával talán még talán.

Ekkor görgetegként törtek elő a régi emlékek. Az idős apja képe, aki emlékezete óta mindig falta az ételt.

A sok éhező év alatt mélyen a tudatalattijába rögződött, hogy ha étel van, enni kell, gyorsan sokat, rövid idő alatt, mert ha nem akkor az élete forog kockán nap, mint nap. Időnként annyira habzsolnia kellett, hogy a szája szögletében maradtak kis darabkák vagy arcán barázdát szántva csurgott lefelé a folyadék.

Gyakran szégyellte is ezt a családi asztalnál, de a berögződésen aligha tudott volna már változtatni. Inkább kendővel a kezében ült le, s minden falat után törülgette arcát. Milyen élet is volt az, amikor az étel még munka után sem adatott meg?! Amikor sorba kellett állni érte? Amikor soha nem jutott elég belőle? Mikor az apa a gyermekének sem adhatott eleget? Pont egy kis nedvesség csurrant be az emlékképekbe, mikor a fia megkérdezte:

-Nem kellene valamit ennünk, míg elmúlik a vihar?

-Együnk, intézzed!

Együtt kezdtek el egymással szemben ülve lassan falatozni.

Most a fiával van itt, esznek, ehetnek. Azt, amit szeretnek, amikor megéhesek, s eleget.

Az emlékképek csak tovább mocorogtak. A megrágatlan, már – már egészben lenyelt falatokról, a kicsorduló cseppekről.

Közben észre sem vette, hogy az ő álkapcsa is egyre gyorsabban mozog. Egyre nagyobbakat nyel, szinte fulladozik. Harapott, egyet-kettőt rágott, nyelt. Egy nagyobb égzengés zökkentette ki ebből az állapotból. Akkor hirtelen tudatára ébredt, hogy az ő lelkébe is mennyire beleégett, amit apja hordozott.

Most ő is olyan volt, mint ő egykor, pedig sohasem éhezett. Már majdnem befejezte, mikor eszébe jutott a kendő. Esetleg neki is lecseppenhet?

Akkor már késő volt. Az utolsó falat épp ilyen lett. Szárnyra kelt, mint aki repülni akarna, s a tányér mellé landolt ellapulva. Az arca elvörösödött, szégyellte magát a fia előtt. Miért kellett, hogy így legyen?

A fiú észlelte a történteket, a tétova tekintetet áthidalva szalvétáját nyújtotta. Ismerős volt a helyzet.

Ezzel a törléssel szerette volna eltűntetni az összes nyomot, amit még az emberek a háború óta hordoznak a lekükben, tetteikben, s tovább adnak viselkedéseikben az újabb és újabb generációknak.

 

Buglyó Juliánna
Author: Buglyó Juliánna

Buglyó Juliánna az Irodalmi Rádió szerzője. Balmazújvároson születtem, ma is itt élek. Alsó tagozatos gyermekek tanításával foglalkozom, melyhez a képesítést a Debreceni Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskolán szereztem. Két felnőtt fiam van. 2017 óta vagyok tagja az Irodalmi Rádiónak. Ebben az évben 3. helyezett lettem az “év pedagógusa ” pályázaton. Rendszeresen írok pályázatokra, közülük több alkotás megjelent antológiákban is. 2019.09.26-án megjelent első kötetem Kalandok közt címmel az Irodalmi Rádió kiadásában. Gyermekverseket tartalmaz. 2022-ben jelent meg a második kötetem, ez elsősorban felnőtteknek szól.  

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Magány a padon

Edit Szabó : Magány a padon Nem is tudom,hány éve vagyok magas fák alatt egymagamban, régen én is szép fa lehettem, hatalmasra nőve ég alatt.

Teljes bejegyzés »

Köszönet

Nektek, kik nem kérdeztétek honnan jöttem s mi tett olyanná, amilyen ma vagyok. Nektek, kik megadtátok nékem szusszanó létemben a fény-pillanatot. Vesszen, mi múlt, háborgás

Teljes bejegyzés »

Lesz-e még holnap?

  Bíborfekete felhők hada a földet lábával tapossa, hörög az égbolt veszetten, tombol annak pusztító ereje.   Keringő villámok hada cikázik, a pokol kovácsa odacsap

Teljes bejegyzés »

A térkép

    Az arc a múlt térképe, megtapossa az élet lehelete, mint a papírt megrágja az idő foga, s a tinta már nem fog rajta.

Teljes bejegyzés »

A bűn

  Soha nem öltöd újra, nincs az a tű, az a cérna, ami összefércelhetné azt a lyukat, amelynek létrejöttét te akartad.   Elveszítetted az esszenciáját,

Teljes bejegyzés »

A felszín

  Ha minden ember a tenger fenekére látna, s nemcsak a víztükrén megcsillanó tükörképre várna, talán megtanulna a szívével érezni, s az igazságot nem a

Teljes bejegyzés »