“…én veletek vagyok minden nap…” Mt; 28,20

Szohner Gabriella:         „…én veletek vagyok minden nap…”  Mt;28,20

Jusztinát kora hajnalban ébresztette az óra. Odakinn mély sötétség honolt, kopasz faágak kocogtatták a huzatos ablakot, a besüvítő szél meg-meglibbentette a függönyt. Jusztina didergett, amint kilépett kellemesen meleg ágyából.  Szolgálatba készült, hatra be kellett érnie a kórházba. Hideg vízben mosta az arcát, ettől, meg a didergéstől egészen felébredt. Teavizet tett fel a rezsóra. Máskor harapott is néhány falatot a tea mellé, de ma nem tehette meg. Hamvazószerda volt, szigorú böjti nap.  Sokaknak nem jelentett ez a nap semmit, a mostani rendszer, a matériát imádta, Jusztinát, a volt szerzetes nővért azonban ez a szerda a húsvéti készületre figyelmeztette. Szerette ezt az időszakot. Ünnepélyesen öltözködni kezdett. Egyszerű, sötét szoknyája alá fekete harisnyát húzott, fehér blúzát beigazgatta a szoknya derekába. Mindehhez szürke, meleg pulóvert választott. Volt még pár perce az indulásig. A matrac alól elővett egy bőrkötésű, sokat használt könyvet, fellapozta az aktuális oldalon, keresztet vetett és hangosan felolvasta magának a napi evangéliumot.  Aztán ismét keresztet vetett, ajkaihoz emelte a könyvet, és visszatette a matraca alá. Most már sietnie kellett. A nyakába fekete sálat tekert, fekete kendőt kötött a fejére, és fekete kabátot gombolt magára. Még egyszer körülnézett a picurka lakásban, és elindult a buszmegálló felé. Odakinn jeges szél csapott az arcába.

-Megérkeztek a böjti szelek – gondolta – nemsokára itt a húsvét.

 

A főorvos otthonos, meleg, ügyeleti szobájában ébredt. Lezuhanyozott, forró, majd hideg vízzel kényeztette a testét, megborotválkozott, fogat mosott. Gondosan öltözött, tiszta inget, nadrágot, köpenyt választott, a tegnapi ruháit szennyesbe tette. Pedáns ember volt.  Belenézett a tükörbe, elégedett volt magával. Hamar elkészült, a reggeli vizitig még várnia kellett. Tekintete a naptárára esett.

-Szerda van- mondta ki hangosan.

Kicsivel odébb sok pirossal nyomtatott számot látott.

-Az idén korán lesz húsvét – gondolta.

Számolni kezdte a napokat, húsvét vasárnaptól visszafelé negyvenet. Már tudta, hogy nem átlagos napra virradt.

„Régen anyám ilyenkor…” Gyorsan hessegette el a feltörő emlékeket, nem akart vágyakozni.

Kinyitotta inkább a legújabb kiadású szakkönyvet, az új kutatások publikációit szemezgette. A friss adatokhoz nem volt elegendő türelme. Csupa szám, csupa modern dolog!  Elfeledte az új világ, hogy a test és lélek adja az egységet. A lelket is gyógyítani kellene, erről nem esik szó sehol. Nagy sóhajtás után összecsukta a könyvet.  Számba vette napi teendőit. Eszébe jutott a nővérek susmogása, miszerint az öreg Mező tesz valamit magával, mikor a sebe gyógyulni készül. Ez az ember minden ősz végén megjelenik a szakrendelésén, mindkét lábán haragos kiütésekkel, sebekkel, amik később összefolynak, tenyérnyi területeken lesznek fekélyesek. A gyógyulása elhúzódik egészen tavaszig. Ez már a harmadik tél, amit a bácsi az osztályon tölt.

-A lelke beteg neki is. Magányos, elesett, depressziós – gondolta a doktor. Pontosan tudta mi baja van az öregnek.

 

Mező bácsi az ébredező kórteremben, a kötést tekergette le a lábáról. Fürdenie kellett, vizitre patyolatba vágnia magát, meg a környezetét. Lassan tekergett a gézkígyó. Rossz érzés futott át az öregen. Ma reggel a finom anyag sehol nem ragadt bele a sebeibe. Amikor végül minden lekerült a lábáról, ijedten látta a lábszárfekélyekben sarjadni induló szigeteket.

-Ki fog rakni innen a főorvos! – gondolta, és nagyon-nagyon megijedt.  – Mi lesz ővele odakinn?

Olyan egyedül volt a világban, olyan végtelenül egyedül. Fiait a háború vette el, a háború, mely őt sem kímélte. Mire hazaért a fogságból, a felesége belehalt a bánatba. A rokonsága külföldre emigrált a forradalomkor. Magára maradt a tanyán. Ereje az idővel együtt fogyott, nehéz munkára amúgy sem volt fogható. Most alig van valamicske nyugdíja. A nyár elmegy még valahogy, de a tél! A tél minden évben borzasztóbb! A magány, a hideg, a szegénység elviselhetetlen. Az öregember gondolatai egyre csak sötétültek. Idegesen kapkodta össze a szappant, a törölközőt, kibotorkált a fürdőszobába. A zuhany alatt kapkodva mosta le magát, a nővérektől kapott puha lepedővel óvatosan itatta fel a vizet remegő testéről. Alaposan szemügyre vette mindkét lábszárát, tisztán látta a kötőszövet gyógyulásnak induló foltocskáit. Csalódottan, rémülten, zakatoló szívvel nézett ki az ablakon. Odakinn havazni kezdett.  Nézte, csak nézte a szálingózó hópelyheket, tekintete egészen belepárásodott.

Jusztina a mindennapos reggeli munkáját végezte. Egyedül dolgozott a kórteremben, de nem bánta. Megszokta már, hogy társai jobbára csak elfogadják visszahúzódó tartózkodását, és ha módjukban állt, inkább más társat választottak. Jusztina keze ráállt a dologra, így az emlékeibe mélyült. A régi, hamuból rajzolt keresztre vágyott, amit most végtelenül hiányolt a homlokáról. A békebeli időkre gondolt, amikor sok társával együtt a kolostorban élhetett, ahol minden húsvét előtt átélte a hamvazkodás áhítatát. Pár év volt csupán, pár csodálatos év, Krisztus menyasszonyként.  Aztán jött a háború. Katonákat ápoltak, és buzgón imádkoztak egy jobb jövőért.  Jött a jövő, és jött vele a rettenet.  A rendet, mint ahogyan sok másikat is, feloszlatták, a klastromot bezárták, a nővéreket alapos kihallgatás és megalázás után szélnek eresztették. Őt is, másokat is sokáig megfigyelték. Az épülő városban előbb kőművesek mellett kellett dolgoznia, később itt, a kórházban kapott munkát.  Hajnal óta a húsvéti előkészület járt a fejében. Felajánlásokat fogalmazott magában. Éppen olyan gondosan, és alaposan akart felkészülni a húsvétra, ahogyan mindig. A lelke is, a szíve is csillogni fog az ünnepre! Böjtölni fog.  Böjtöl a gyomra, a szeme, a szája, a füle, ahogyan régen, a kolostorban. Csak most egyedül teszi, titokban. Gondolataiból Mező bácsi csoszogása zökkentette ki, az öreg megérkezett a fürdőből.  Jusztina ösztönösen nézett az öregember lábára.

– Szépen gyógyul – szólította az öregembert.

– Szépen – nyögdécselt az öreg.

 

A kezelőben az óra nagymutatója hangos kattanásokkal lépegetett. Hat perc múlva nyolc órát mutat majd. A főorvos magas, robusztus alakjához képest frissen, az új napra készen jelent meg az ajtóban. Kimért volt és visszafogott. Jobb karját magasra emelte, ujjait végigcsúsztatta a kezelő ajtójának tetején. Szokványos mozdulat volt. A nővérek tudták, a takarítók álmukból ébredve is fújták, mik azok a területek az osztályon, ahol a tisztaságot minden reggel leellenőrzi: ajtók teteje ablakpárkány, íróasztal, szekrények. Minden szolgálatos a kezelőben várakozott. A helyiség hatalmas ablakán átderengett a reggeli, ébredező fény, a kórház konyhájából felgőzölgött a friss kakaó édeskés illata.

-Jó reggelt mindenkinek! Van valami újság, amiről tudnom kellene? – kérdezte a főorvos.

A kérdés a főnővérnek szólt.

-Minden rendben főorvos úr – válaszolta magabiztosan a főnővér – készen vagyunk a vizitre.

A doktor hosszú évek óta vezette az osztályt. Bogarasan ragaszkodott sajátos szertartásaihoz, amiket jól beillesztett a kórházi rendbe. Ezen a reggelen is, mint minden másikon a kezelő nagy ablakához lépett, onnan nézett a távolba, ahol egy vasútvonal haladt. Nyolc órakor, amikor a reggeli gyors elhalad a síneken, a főorvos felemeli majd a lázlapos mappát az íróasztalról és elindul vizitelni. Sem előbb, sem később, egy másodperccel sem. Jusztina ott állt a többiek között. Három perc hiányzott még a vonat érkezéséig, amikor eszébe villant, hogy Mező bácsiék szobájában felejtett egy szennyes lepedőt. Annyira a húsvéton, az előkészületen merengett, hogy nagyot hibázott.

-Gyorsan kiviszem onnan – gondolta. Hang nélkül kisurrant a kezelőből.

 

Mező bácsi magába roskadtan ült az ágyon, szófogadatlan lábait nézte. Balját egy kis székre emelte, úgy érezte, a gyógyulási pontok csúfolódnak vele. Az öreg látni sem bírta ezt, ő nem akart még meggyógyulni. Tudna ő hová menni, de nincs szén, nincs fa, nincs étel, nincs ember sem, aki segítene. Odakinn havazik. Meg kell tennie AZT!  Muszáj megtennie. Nem volt ő buta ember, tudta, hogy amire készül sok ember hónapokig tartó munkáját teszi tönkre, meg hallotta is már, hogy a nővérkék összesúgnak a háta mögött. Talán már a doktornak is beárulták. Nem akar ő rosszat, de kockáztatnia kell! Nincs más esélye.

-Ha élni akarsz, meg kell tenned! Rajta! – sürgette egy durva, mély hang a bensőjében.

Az öregember elmondott egy fohászt, bocsánatot kért a magasságtól, aztán fogta a napilapot, amit tegnap egyik betegtársától kapott, összegyűrte, mély levegőt vett, és az újsággalacsint végigtolta a lábszárán. Felnyögött a fájdalomtól.  A sebből friss vér fakadt. Felitatta a reggel lebontott gézzel. Aztán a másik lábát is felrakta a kis székre. Enyhe szédülést érzett. Újra csak nagy levegőt vett, sietnie kellett, tudta a rendet, nem volt sok ideje a vizitig. Már tolta is az újsággalacsint a másik lábán, amikor Jusztina, aki a lepedőét igyekezett, egészen váratlanul a kórterembe lépett.                      Mező bácsi a párnájára roskadt a hasító fájdalomtól is, a meglepetéstől is, a lelepleződéstől is. Már mindkét lábszárán friss vérpatak csordogált.  Egészen elsápadt, szeme alá fekete karikák settenkedtek, meztelen, vézna felsőteste zihált, levegőért kapkodott. Verejtékcseppek borították, eszmélete a lét és nem lét keskeny határán hullámzott.                                                                                                                                                                 Jusztinát szoborrá merevítette a látvány. Megkövülten bámult, nem bírta levenni a szemét a gyötrődő emberről.  Egyszerre csak a szoba áttetsző lett, ködszerű, és ő ebben a tejfehéren aláhulló valamiben tisztán látta a folydogáló, padlóra cseppenő vért, a levegőért küszködő, fájdalmas embert. Kicsivel később látott egy véráztatta, hatalmas szöget, még később egy keresztfát, aztán a beteg emberarca Krisztus arcává változott. Jusztina térdre roskadt. Mellkasa elszorult, szeméből szivárogva indultak el a könnyek.

A vizit a szobába érkezett. A főorvost rendkívüli helyzet fogadta. Mező bácsi félig aléltan zihált az ágyán, Jusztina nővér előtte térdelt, próbálta felemelni a beteg erőtlenül lógó, sebes lábait, mindkettőből folydogált, majd padlóra cseppent a vér. Az orvos nem tudott megszólalni. Jusztina sokáig érezte magán értetlen tekintetét. Nem is merte felemelni a fejét. Aztán valahonnan bátorságot kapott, és lassan, méltóságosan, végtelen alázattal a főorvos szemébe nézett:

-Talán… csak… elesett – szipogta.

Tudta, hogy a doktor nem hisz neki, összehúzott szembogarában látta a kételkedést. Akkor váratlan dolog történt.  A főnővér a vizittálcáról levett egy gézcsomagot, és Jusztina mellé térdelt. A lapokkal egészen eltakarta a sebeket.

– Vizit után rendbe tesszük – szólt csendesen, felállt, és felsegítette a még mindig térdeplő Jusztinát.

A főorvos hosszasan időzött Mező bácsi ágyánál. Hol a betegén, hol Jusztinán, hol a főnővéren, hol a távoli semmiben merengett a tekintete, mintha végtelen utakon járt volna.

-Kapjon a beteg fájdalomcsillapítót! – mondta végül.

A hangja nem volt mindennapi. Fátyolosan rezdült, messziről érkezett.

Mielőtt ellépett volna az ágytól, a főnővér felé fordult.

-Mező bácsinak írjanak majd egy újabb lázlapot! Ami a mappában van nem tart ki húsvétig.

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Csak gyakorlás

Ilyenek voltunk   Amikor kigyúlnak az éji fények, nézem csillagodat az ég ablakán, s visszaidézem a régi meséket, akkor nem kínoz oly’ nagyon a magány.

Teljes bejegyzés »

Az új vezetők

Az új vezetők Az előző részek tartalmából: Ketyeg az óra, közeledik az Idő. Hogy áll az Akvarista Blokk szénája? Utódlás tekintetében remekül: masszív, megbízható új

Teljes bejegyzés »

Nekem a világ

Gyermekkoromban, a nagyszüleim kertjének biztonságában el sem tudtam képzelni, hogy ezenkívül is létezhet valami a világon. Bármi más, ami fontos lenne. Persze gyerekként fogalmam sem

Teljes bejegyzés »
Versek
Kovács Gergely

Kovács Gergely: Hűség

A szeme előtt megszülető, A keze alatt nevelkedő, A mindig éberen alvó, A szóra megnyugvó. A szobájába kéredzkedő, A melléje heveredő, A tenyeréből étkező, A

Teljes bejegyzés »