Őszi szonáta

Szohner Gabriella: Őszi szonáta

 

Többször előfordult már velem, hogy az emlékezetembe lopakodott egy-egy elfeledettnek hitt kép, egy mozdulat, egy hangulat, egy ember, aki valamilyen módon része volt az életemnek. Leginkább az ősz kell hozzá.

A napsugár, ami előbb csak gyengéden rásimul a világra, majd lassan elhagyja nyári hevületét, fáradtan, bágyadtan már csak a delelőjén melegít egy kicsinykét. Szeptember megfesti a növényeket. Az üde, harsogó zöldeket sárgára, rozsdára, meleg barnára, a tüzes pirosakat fenséges bordóra, áhítatosan sugárzó lilára. A rikító sárgák elsötétülnek, egészen mély homokszínűvé válnak. Október pedig kifehérít majd’ minden akkor nyíló virágot, hogy az emlékező emberek fenségessé díszíthessék a temetőket.                                                                                                                                        Más is kell még. A térdig érő könnyű pára, ami füstszerűen lepi el hajnalonként a földet, hogy a délelőtti meleg napsugarak hamar feloszlassák, és súlytalan felhővé váljanak. A köd is kell hozzá. A tejfehér, gomolygó köd, ami jótékonyan eltakar és beburkol engem is. Benne egészen egyedül lehetek, magányomban nem érnek el hozzám életem mindennapos zajai. Szeretem ezt a ködöt, amiben csak én vagyok. Csak én, és az Isten.                Az eső is kell hozzá, az egyhangú, ablakpárkányon kopogó, a szomorkásan cseppenő, ami előbb-utóbb lehűti a házfalakat, hideg párája bekúszik minden kabát alá, és ha eléggé kitartó, cuppogó sárrá változtatja a kifáradt földet.                                                                                                                Az első imbolygó, tétova lángocska is kell hozzá, amely fellobban egy kályhában, egy kandallóban, hogy aztán felizzítva a fát, átmelegítse a didergő emberi szíveket. A füstölgő kémények, az elárvult gólyafészkek, és az elcsendesedő utcák, és az illatok sem maradhatnak el. A szőlő frissen préselt must illata, a letört kukorica, a napraforgó, a pirított tökmag, az alma és a dió karácsonyt idéző aromája.  A frissen szántott föld gőze, az elázott avar enyészetszaga, és novemberben, a temetőkben a krizantém, a gyertyaviasz különleges egyvelegének illata.

Tegnap reggel sűrű ködre ébredtem. Ebédre a kibukkanó napsugár magához rendelte, felhővé rendezgette a vízcseppeket, de csak azért, hogy délután szemerkélő eső formájában visszaadhassa a földnek. Este még mindig esett.  Furcsa belső bizsergéssel meggyújtottam néhány mécsest.  Amíg a kanóc végén, a leolvadó viasz után megerősödött a bizonytalan lángocska, folyamatosan készült előtörni a bensőmből valami. S ahogy néztem a lángot, a kanóc körül felgyülemlő, olvadó anyagot, meg is érkezett az emlék, ünnepélyesen, fényesen. Klári néni réges-rég nem látott arca lebegett előttem.   Mosolygós, gondtalan arca kicsiny gyermekkoromból, sápadt, beesett, szorongó arca pedig kora ifjúságom korából, amikor utoljára láttam. Leányarcát mosolygón, gömbölydeden, úgy láttam, ahogy kicsiny lány koromban. Arccsontján pirospozsgás bőr feszült, arcélén szőke, erőteljes pihék nőttek. Oktalan, félénk gyermekként hogy féltem megnézni ezeket a szőrszálakat! Boszorkányosnak tartottam, ezért mindig csak lopva mertem oda pillantani. Egyszerű, szőkésbarna középhosszú frizurát hordott, homlokába lógó, makrancos tincseibe hullámcsatot tűzött. Kezei puhán, párnásan és melegen ölelték az enyéimet. Klári néni nem nőtt szép magasra, alkata inkább molett, vagy kövérkésnek volt mondható. Egyedül élt a világban, nem voltak már szülei, sem testvérei. Nem volt, aki segítse, aki meghallgassa. Átlépett már a harmincas évein, a rossz nyelvek öreglánynak titulálták. Az asszonyok elkerülték, féltették a férjeiket, a férfiak meg, ha udvarolgattak is neki, inkább csak szórakozásból tették, feleségnek fiatalabb lányokat kerestek. Nem barátkozott hát senkivel, csak anyukámat engedte közel magához. Ők ketten nagyon szerették egymást. Olykor-olykor munkaidőn kívül is találkoztak, ilyenkor mindenki jól mulatott, mert Klári néni igazi jókedv-falatként felvidította a legszomorúbb embert is, aki a környezetében tartózkodott. Amikor ő megjelent, ragyogva sütött ki a nap. Ő és a nevetés egy cipőben jártak, kacagva, bohókásan teltek az évek.

-Ha nekem ilyen szép kislányt, vagy kisfiút adna a sors, én lennék a legboldogabb ember ezen a világon! – mondogatta sokszor, s közben vállamra kunkorodó selymes hajamat simogatta.

Már iskolába jártam, amikor a sors nemhogy családdal és gyermekkel nem ajándékozta meg, hanem egészen egyedül, barátok nélkül is hagyta. A munkahelye megszűnt, kénytelen-kelletlen másik városba költözött, egy új állás kedvéért.  A távolság előbb még nem szakította meg a barátságot, többször is találkoztak anyuval, és én is vendégeskedtem nála. Később ritkultak a találkozások, aztán teljesen el is maradtak.                                   Egyszer, egészen váratlanul mégiscsak kapott anyukám egy levelet tőle, amiben elmesélte, hogy milyen nagyon boldog, és végre kiteljesedett az élete. Megismerkedett egy özvegy férfival, akinek már felnőtt gyerekei vannak. Néhány hónap múlva össze is házasodtak, és most nincs nála szeretettebb asszony a világon. Anyu nagyon örült, a levélnek is, a hírnek is, Klári néni boldogságának is. Arra nem emlékszem kapott-e választ anyutól a lelkendező levelére.

Egy irgalmatlan nyár végi napon találkoztunk ismét. Arra a végtelen szomorúságra, ami akkor hatalmába kerített mindkettőnket, kristálytisztán emlékeztem tegnap este. Az érzés erősen szorította a torkom, és párásította a szemem.                                                                                                            Fehér köpenyben, ropogósra keményített fityulában, kismama cipőben álltam a nőgyógyászati folyosón. A diplomámon alig száradt még meg a tinta, de kevés volt a nővér, gőzerővel kellett dolgozni, a tapasztaltnak ugyanúgy, mint annak, aki néhány napja került az osztályra. Az én feladatom nem volt könnyű, a felvételes betegeket vártam, az egy napos műtétre érkezőket, nagyon csúnyán szólva a „küreteseket”. A szó is borzasztott. Kitalálhattak volna ettől lágyabb, valamivel finomabb kifejezést is a beavatkozásra, hiszen aki a „kisműtőbe” indult, addigra már túl volt egy, vagy több pokoljáráson. Nekem nem volt tisztem, hogy indokokat, motivációkat kutassak, döntéseket bíráljak, mégis, ahogyan láttam ezeket az asszonyokat, lányokat, azt kellett gondolom, csak valamilyen vélt, vagy valós képzelet szülte kényszerből jutottak el idáig. Rémültek voltak, zárkózottak, megalázottak, fájdalmasak. Egyikükkel sem érkezett kísérő, a férjeket, barátokat kihagyták ebből a megalázó kínlódásból. A csoportból utolsónak lépett hozzám Klári néni. Roskadt vállal, kisírt, zavaros szemekkel, tompa tudattal nézett rám. Megnyúlt arcán láttam az elmúlt hetek önmarcangolásának nyomait. Ő már tudta én ki vagyok, csak még én nem fedeztem fel őt a többiek között. Átöleltem, megsimogattam, de a szememben bujkáló kíméletlen kérdést nem tudtam elrejteni előle, magától ismételgette az egyetlen érvet, amit akkor és ott meg tudott fogalmazni:

-Öreg vagyok már. Nagyon öreg egy babához. Negyvenkettő leszek mindjárt. Ezt a gyereket fel is kell nevelni. Későn jött. Nagyon későn – hullottak nagy cseppekben a könnyei.

Érezte, hogy sok mindent szeretnék kérdezni tőle, mert ujját a számhoz emelte, és ennyit mondott:

-Ne! Már eldöntöttük!

Ettől kezdve nem voltak szavaim. Nem tudtam sem megvigasztalni, sem eltántorítani a műtéttől. Csak néztem őt, ahogyan várakozott a folyosón, ahogyan felkészült élete legnagyobb szakítására. Nemsokára elveszíti asszonyi létének egyetlen értelmét.                                                                            Nekem akkor meg kellett volna értenem, hogy abban az időben negyvenen túl nagyon kevés nő vállalt gyereket. Első babát meg pláne nem. Szégyellték. Szégyellték, hogy szerettek, hogy fogantak, előre szégyellték, hogy majdan egy szülői értekezleten ősz tincsekkel üljenek a huszonéves anyukák között. S míg ezen tépelődtem, egyszerre csak Klári néni elveszett a kisműtő sötét, alumíniummal borított ajtaja mögött. Ez az utolsó képem róla. Ahogyan belépett azon az ajtón.                                                                                                                                                                                                              A műtét után az önváddal, a bűntudattal, a kiolthatatlan hiányérzettel viaskodik majd. Én tudtam ezt. Hogy Klári néni tudta-e, azt nem sikerült kiderítenem. Lejárt a műszakom, mire felébredt. A szigorú kórházi szabályok miatt nem maradhattam mellette.   Amikor valamivel később elmeséltem anyukámnak a barátnője számomra kétségbe ejtő döntését és helyzetét, tudattalanul is gömbölyödő hasamhoz emeltem kezeimet, óvón és őrzőn, mintha az én kisbabámat is veszély fenyegette volna. Abban a nyárban én a boldogság, a kiteljesedés felé haladtam, Klári néni pedig gyászolt. Siratta a veszteségét, és ha volt Istene, hát ővele perlekedett.

Számomra az ősz jelzi a múló időt, az ősz az én igazi évfordulóm. Akkor csodálkozom rá tűnő éveim apró darabkáira. A gyermekorom szépségeire, nagyanyám édes-bús meséire, nagyapám végtelen türelmére és szeretetére, a nagy család, mára már láda mélyére gyömöszölt és elfeledett összetartozására. A kamaszkori lázongásokra, az első szerelmekre, a felnőttkor minden döntésére. A képek lassan érkeznek, nem sietnek. Út közben meg is szépülnek, felcicomázzák magukat, hogy gondolataimat megcsalhassák kicsit, ha nekik úgy tetszik. Mire egészen megtöltik a lelkem, én olyan mély áhítatot és hálát érzek, amit halandó ember csak azokban a ritka, isteni pillanatokban érezhet, amikor boldognak gondolja magát.   Minden és mindenki a gondolataimban nyüzsög ilyenkor. Ebből a furcsa kavalkádból aztán egyszerre csak kikerekedik egy kép, egy ember, egy rég eltemetett történet, amit valami miatt tárolt az emlékezetem.                                                                                                                                                   Tegnap Klári nénit, és az ő történetét küldte elém, talán azért, hogy mesélhessek róla a lányaimnak. Vagy azért, hogy elmondhassam mindenkinek; hosszú évek óta minden nap, a sok parányi, ártatlan lelkecskéért angyalok érkeznek a mennyből. Puha felhőkből készített párnáikon emelik fel őket egy kegyelmes dimenzióba, amikor földi létük véget ér.                                                                                                                                                             Én hiszem, hogy így van ez. Pityergésüket hallom a feltámadó őszi szélben, könnyeiket érzem a hajnali harmatban, a hosszan tartó, szitáló esőben, a kora reggeli párában, és a mindent beburkoló, tejfehér ködben.

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Megosztás
Megosztás

2 válasz

  1. Gabikám olvasva novelládat, szeretnék őszintén gratulálni. Olyan mesterien formálod a
    magyar nyelv kifejező eszközét a szót, hogy az tényleg tiszteletre méltó. Még ezt a mélabús,
    keser-édes történetet is oly kifejezőn teszed,hogy bár nem szeretem az őszt, mégis megkedvelem
    általad. Azok a kezdő festői képek nagyon profi írót takarnak. Csak így tovább! Taníthatnál novellát írni!
    Te és Pellesz Alexanra jó tanárok lennétek. Gratulálok

    1. Drága Hajni! Megörvendeztettél a szavaiddal, nagyon szépen köszönöm! Nagy boldogság nekem, ha tetszenek az írásaim.Hogy tanítani tudnám-e, azt nem tudom, valószínűleg nem. Ezek valahonnan nagyon mélyről jönnek, és úgy érzem, nincs más dolgom, csak papírra vetni őket. Köszönöm még egyszer szép szavaidat, kívánok Neked is szép sikereket!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 78 = 88

Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

  Andreának (alias Hárpi, „a Párja”)   boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,

Teljes bejegyzés »

Az árnyas fák alatt

Az árnyas fák alatt. Az árnyas fák alatt magamba szálltam Gondjaim elűzni, nyitottam a világra A természet őszinteségét csodáltam Ezzel életkedvem ismét megtaláltam Haragról dalolj

Teljes bejegyzés »

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »