Lenn a szőke Tiszán… 4/4

(A búcsúzás)

A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.

Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.

A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.

Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.

Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.

Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.

Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.

Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.

Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.

Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.

Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.

Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.

Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.

Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.

Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?

Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.

Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.

A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.

Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?

Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.

Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.

Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.

Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.

Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…

Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.

Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.

Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!

Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…

Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.

Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.

A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.

Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…

Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.

Elválnak a Lacika, a tanya, és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya, és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.

Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.

Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.

Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.

Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!

Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.

Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc

Kustra Ferenc József
Author: Kustra Ferenc József

Kustra Ferenc József az Irodalmi Rádió szerzője. ÍRÓI ADATLAPOM – KUSTRA FERENC JÓZSEF Írni 1997. -ben kezdtem egy élmény hatására. Szoktam írni: verses műveket, haikukat és a társait, különleges versformákat, aforizmát és novellákat. Végzek versforma-szerkesztői, fejlesztői munkásságot is. Eddig valamivel több, mint 3300 verses művem van, ebből még kb. 1200 verses mű, kéziratban. Novellákban is van még kb. 30 mű kéziratban. Eddig írtam haikut, cca. 3600 db. -t eredeti Basó féle stílusban, és cca. 480 db. -t európai stílusban. Az egészből cca. 350 senrjú formában íródott! (A szakirodalomban többen is utalnak rá, hogy a japán nyelvből történt eredeti lefordítások során a fordítók tévedtek, mert az 5-7-5 szótagszám nem felel meg a japán, eredeti szövegeknek… de, végül is még összehasonlítani sem lehet a két nyelvet! Meg így legalább van konkrét szótagszámuk az íróknak, és ezzel el is lett kerülve az anarchia! Bár a szabad versírók, még a szótagszámot sem tisztelik!) Én személy szerint ragaszkodok a hagyományos formákhoz és elutasítok mindenféle „szabad-liberális” versformát, mert az nem vers, hanem csak egy tördelt novella, jobb esetben! Naponta írok. A rekordom, hogy egy nap 7 óra alatt 8 versformában 9 művet írtam. Írok; haikut, zárt-, nyitott-, és fél haikuláncokat, társakkal Renga-láncverset, és Tankát is (Ebből...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Égbolt

Égbolt: mikor kék, s mikor szürke, Néha olyan, akár egy ürge, Ki ugrál, és folyton lármázik, S az egész Föld fölött pásztázik. Égbolt: mikor csend,

Teljes bejegyzés »

Kelt bukta

Már akkor elhatároztam, hogy sütök neki, amikor híre jött, hogy a bátyját megoperálták a szomszéd város kórházában. Szegény Papa! Izgult is a testvéréért, de az

Teljes bejegyzés »

Szereposztás

Enikő éppen színházi próbára sietett, amikor összefutott egykori osztálytársával, Áronnal. Legalább hat éve nem találkoztak, így kölcsönösen megörültek egymásnak. Szeretett volna beszélgetni a fiúval, de

Teljes bejegyzés »

Ha teknős lehetnék

Ha teknős módjára páncélt viselnék, az megvédene talán tőled is. Lassú léptekkel tovább araszolnék s megkeményíteném a szívem is.   Tudod, a teknősök sokáig élnek,

Teljes bejegyzés »