Szohner Gabriella: Ruth
Irma egy lazítós, kényeztetős délutánt tervezett magának. Egyedül volt otthon, a férje horgászni indult a közeli tóhoz. Különösebb dolga nem akadt, gondolta kényezteti magát egy kicsit. Feltesz egy maszkot, enged egy illatos fürdőt, bekapcsol valami kellemes klasszikust. Egy pillanat alatt végez a hivatalos levelekkel, és utána övé a ház, meg a délután. Bekapcsolta a gépet. Nagyon gyorsan végzett a levelekkel, majd valamiféle kényszeres kíváncsiságtól hajtva átlépett a közösségi oldalára. A kíváncsisága már elég sokszor bevitte őt az internet útvesztőibe. Aztán a gép jól elrabolta a drága idejét ő pedig szentül megfogadta, soha többé nem csábul el. Elhatározása mégis mindig megfeneklett, és az a fránya társasági oldal úgy elvonta őt minden más dologtól, mint a pinty! Hát most majd vigyázni fog! Végiggörgette az aktualitásokat és már szándékában is állt kilépni onnan, amikor egy képecske gördült elé, ezzel a kérdéssel: „Milyen bibliai alak vagy te?”
A mondat provokálta. Tényleg! Vajon melyik asszony? Vagy netán férfi? Mit gondol róla ez a masina? Először csak somolygott magában, gondolt Mária Magdolnára, meg a házasságtörő asszonyra, és még a szamariai asszonyra is. A forró fürdő gondolata csábította ugyan, mégis kattintott. A gép kis türelmet kért. Köröket tekert, gondolkodott, és egyszerre csak, ölnyi betűkkel a képernyőre a következő nevet írta: RUTH.
Irma ismerte a Bibliát. Hogy egy Ószövetségben szereplő asszonyhoz hasonlította ez a butuska játék, egészen meglepte. A magyarázatot el sem olvasta, totális képtelenségnek tartotta saját magát Ruthnak gondolnia. Honnan vesz ilyeneket ez az oldal? Kiír valamit, aztán ámen? Miből is gondolja, hogy ő olyan engedelmes, olyan szeretetteljes, szorgalmas és alázatos, szelíd és hűséges, mint Ruth. Ezen nagyon elgondolkodott. Aztán már csak görgette az egeret, üres tekintettel nézte a futó képeket, valamivel később már nem is érdekelte. Könyökölt az asztalon, emlékeiben keresgélt. Később leemelte a polcról az Ószövetség fekete vászonborítású kötetét, kikereste belőle Ruth könyvét. Nem volt nehéz rátalálnia, tudta hol keresse. Hangosan, tagoltan olvasta.
1,3 Meghala pedig Elimélek a Naomi férje, és marada ő és az ő két fia.
1,4 A kik Moábita lányokat vőnek feleségül; egyiknek neve Opra, és a másiknak neve Ruth.
Irma elképzelte magának ezt a szerető családot, a három, együtt dolgozó asszonyt, akik a mindennapi feladatokat megosztották egymással, és az írás szerint elégedettek voltak. A három férfi megteremtette az ennivalót, és a nagy családban, boldogan éltek. Vajon hány éves lehetett akkor Ruth? Talán gyermek volt még, amikor feleségnek adták. Abban a réges-régi világban, Rut világában vajon hogyan fogadták a családtagok az idegenből jött asszonyt? Irmának milliónyi kérdés tolongott a fejében. Aztán csak emlékezett. Ő is gyerek volt még amikor, valahogy úgy, mint Ruth, idegenbe ment férjhez. Az ő férjének nem volt testvére, és még élt az apósa is, meg velük élt még egy nagypapa, az anyósa édesapja. Amikor ő beköltözött az „idegen” házba apósa erős előítéletekkel figyelte őt. Tudta, hogy Irmának nagyon hosszan tartó, messzire ívelő céljai vannak, ez nagyon nem tetszett neki. Amúgy sem volt bőbeszédű ember, hetek is elteltek, hogy a köszönésen kívül szóba elegyedett volna Irmával. Hazajött a munkából, evett, aztán bevonult a szobájukba és estig nem láttatta magát. Vasárnap, olykor pizsamában ült az asztalhoz, Mama tűrte, Irmát nem zavarta, amúgy sem ebédeltek együtt. A nagypapa, aki ott élt az egyik szobában, azért nem nézte sokra Irmát, mint jövevényt, mert nem gazdagította vaskos hozománnyal a családi vagyont, szegény volt, mint a templom egere. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy az unokája négy évig udvarolt a messzi városba, ami nem csekély költőpénzzel járt.
Irma érettségi után került oda szinte azonnal, se főzni, se háztartást vezetni nem igazán tudott, meg kapálni sem a kertben. Tette ő, ahogy gondolta, bizony nem mindig sikeresen.
-Ilyen jányt itthon is kaphatott volna az unokám, ugyan minek vonatozott négy évig? – fakadt ki egyszer a nagypapa a maga öreges módján.
Irma nyelt egy nagyot és hallgatott. Idegen volt. Anyósa feltételeket szabott, úgy lakhattak ott, hogy Irmának külön háztartást kellett vezetnie. Igen csak ki kellett logisztikázni modernül szólva, hogy mikor, melyikük van a konyhában, ki főz és az meddig tart. A mama műszakba járt dolgozni a gyárba, hol délelőtt volt otthon, hol délután. Az éjszakás műszakjainál pedig még azt is számításba kellett venni, hogy nappal ki is tudja pihenni magát. Hárman, mint Ruth családjában, már tutira nem fértek volna el a konyhában. Na, és a fürdőszobában sem. Nem volt még automata mosógép, egy nagymosás kitartott egész délelőtt. Amikor Irma először végzett nagytakarítást, és megkérte a férjét, hogy szedje le a csillárt, mert lemosná róla a légypiszkot, a mama hideglelést kapott, és egész nap értetlenül járt-kelt az udvaron.
-Egy takarításhoz nem kell szétszedni a házat!- morgolódott magában.
Amikor pedig Irma bepapírozta a szekrénypolcokat, már rendesen ki is fejezte magát.
1,4 És ott lakozának közel tíz esztendeig.
Irma fejében bukfencet vetett a gondolat.
-Tíz esztendő! Irgalmas Isten! Rettenetesen hosszú idő három asszonynak alkalmazkodni egymáshoz! Elképzelni sem bírom! Kedves kicsi Ruth, nem irigyellek! Tíz év! Vajon ennyi idő alatt miért nem született gyermek? – fűzte tovább gondolatait Irma.
Ő már az első igazi együtt töltött éjszakájukon áldott állapotba került. Jó lett volna kicsit élvezni még a gondtalanságot, de az égiek másként rendelkeztek, és Irmának eszébe sem jutott, hogy bármit is tegyen ez akarat ellen. Mégis olyan riadalom vette hatalmába, azt se tudta mit csináljon hirtelen. Az édesanyja nem fogadta jó szívvel a hírt, korainak tartotta és felhánytorgatta, miért nem vigyáztak jobban. A nagypapa, aki dédivé vált, kárörvendőn mosolygott a bajusza alatt, és igazat adott Irma apósának, aki azt állította:
-Nem is biztos, hogy a mi kakasunk csinálta.
Irmának össze kellett volna omolnia, de nem tudta megtenni, mert eszébe jutott az, az agyatlan kakas, aki a baromfiudvart uralta. Az a kakas már az első találkozásuk első percében nekiment Irmának, rászállt a hátára, erős csőrével bőszen csapkodta a fejét, a haját, és ha a mama nem lép közbe, csak a kakas végelgyengülése vetett volna véget a fájdalmas jelenetnek, mert Irma tehetetlen volt. A fiatalasszony mindezek után, hol félve, hol nevetgélve, anyósi felügyelet mellett ment a kinti pottyantósra, míg meg nem tanulta, hogyan tartsa kordában, egy erős seprűvel a feltűnően magas, tarka, bordós-barnás farok tollakkal büszkélkedő, folyton pöffeszkedő kopasz nyakút. Akkora begye volt, mint egy fél sárgadinnye. Ez a vad jószág folyton az apósára emlékeztette. Ő is kopasz, mint a kakas nyaka, arca vörösesen izzik, mint amaz húsos taréja, kidülledő sörhasa meg az állat hatalmas begyét juttatta eszébe. Bár Irma azt nem tudhatta milyenek apósa farok tollai, meg vannak-e egyáltalán, de volt fantáziája, és maga a gondolat is olyan nevetőgörcsöt indított el valahol a rekeszizma környékén, hogy nem tudta visszatartani. Jaj, hát nem lett volna szabad a kakast felemlegetni!
-Nem lényeges melyik kakas csinálta, ha a mi tyúkunk tojja – állt volna Irma mellé az anyósa, de rosszkor tette, mert ő addigra hangosan és sokáig kacagott, még a könnye is kicsordult, miután egy képben elképzelte az apósát, meg a felfuvalkodott, süketítő decibelekkel kukorékoló kakast. Csak kacagott, kacagott, abba se tudta hagyni. A férje csodálkozott, a leendő nagyszülők pedig a nevetés miatt biztosra vették, hogy a születendő gyerek nem „az” a gyerek, ami az övék. Irma meg hát, egy neveletlen, tiszteletlen, ki nem mondták micsoda, aki összeszedett valahonnan egy kóbor gyereket, aztán meg praktikusan elvetette magát az ő egyetlen fiukkal. Irma nem hullott hát atomjaira, hála a kakasnak, és haragudni sem tudott, csak somolygott magában, ha szó esett a gyerekről. Ő tudta, amit tudott, semmiféle gyanúsítgatás nem ért fel hozzá.
Akkoriban még talán hasonlíthatott is Ruthoz, meg még egy kicsit később is. Amint a kicsi lánya megszületett, a hasonlatosság megfigyelése gyorsan megtörtént. Mindenki megnyugodott. A kakas látszatra is stimmelt, a tyúk meg olyan amilyen, származás tekintetében a dolgok így rendben is voltak. A pici lány azonban sírós, étvágytalan, rendszertelen baba volt, Irmának a szorongástól, az idegességtől hamar elapadt a teje. A Mama akkoriban sok áldozatot hozott értük, igaz, hogy a háztartásba ezután sem segített be és pelenkát is csak egy hétig mosott, de naponta bevonatozott a szomszéd városba, hogy anyatejet hozzon egyetlen unokájának. Sokszor vette át a végletekig kimerült Irmától a kicsit, dajkálta, csitította, sétálni vitte, dudorászásával altatgatta. Segített Irmának abban is, hogy hogyan etesse a lányát, mikor, mit iktasson a baba ételébe, mi több, be is szerezte a hozzávalókat. Irma végtelenül hálás volt.
1,16 Ruth pedig monda: Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem.
1,17 A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.
Vajon képes lett volna-e ő ottmaradni az anyósa mellett, és istápolni, ahogyan Ruth cselekedett? Vagy inkább hazaköltözött volna? Vissza a szülői házba? Irma átpörgette magában a régi képeket, tapasztalásokat és most is olyan biztos volt benne, mint akkoriban, egyiket sem tette volna. Igaz, nem is volt akkora vesztesége, mint Ruthnak, akinek apósa is, férje is meghalt. Ahogy nőtt a gyermek, úgy merült ki a család. Az após nem titkolt kárörvendéssel figyelte menye kétségbeesett tetteit, ahogy a picit rendesen, tisztán tartotta, a kalóriaszükségletét biztosította, hogy lánya legalább a kötelező fejlődési paramétereket produkálni tudja.
-Ha semmi mást nem is tisztel benned apósod, de azt hogy mindig tiszta és jó szagú az unokánk, azt nagyon – szólta egyszer el magát a mama.
Irma akkor elsírta magát. Akkor az egyszer. Nem is annyira a bántástól, nem ért el hozzá apósa hisztije, sokkal inkább a fáradtsága okozhatta elkeseredését.
A dédi szó szerint kinevette őt, ha valami nem jól sikeredett, és folyton folyvást emlegette, hogy „egy falusi jány bizony jobban csinálná”. A mama olykor mosolyogva adott igazat neki, máskor meg ölbe vette unokáját, és minden, addig el nem szeretett érzelmét a picire zúdította.
Mire a csepp unoka totyogni kezdett, a feszültség a családtagok és a generációk között is a tetőfokára hágott. Nem volt már a türelem, az egyre több a súrlódás egyre több veszekedésbe torkollott. A fiatalok nagyon vágyakoztak, hogy még a család felrobbanása előtt önálló életet kezdjenek.
Irmát megijesztette a váratlanul érkező villámlás. Észre sem vette, hogy odakinn vihar készülődik, pedig a szoba már majdnem teljesen sötétbe borult. Kikapcsolta a gépet.
-Jól behúztál megint a csőbe! – gondolta. – Fújtak a kényeztetésemnek!
A szeme a Bibliára tévedt, abban is egy újabb mondatra.
4,16 És mondták az asszonyok Naóminak: Áldott az Úr, a ki ma nem engedte meg, hogy rokon nélkül maradj; emlegessék az ő nevét Izráelben!”
A mama sem maradt rokon nélkül. Eltemette az édesapját, majd a férjét, elviselte, hogy egyetlen fia messzi távolban éljen tőle. Ő is maga döntött a sorsáról, és amikor úgy érezte, hogy ezt kell tennie, idősotthonba vonult. Nem Irma volt az, aki haláláig istápolta. Az időközben felnőtté vált leány volt vele mindvégig, aki a kakasuktól, és a befogadott tyúkjától származott.
Irma elmorzsolt egy könnycseppet, amikor az előszoba ajtóban kulcs csörrent. A férje volt, a készülő eső bezavarta a tópartról.
– Hogy telt a délután? – kérdezte vidáman.
– Ne is kérdezd! Leragadtam ennél az átkozott gépnél. Tudod mit írt nekem?
– Nem tudom. Mit?
– Azt, hogy én Ruth vagyok.
– Ugyan már! Dehogy vagy te rút – csókolta most homlokon az asszonyt Mihály – nekem te vagy a legszebb a világon!
– A bibliai Ruthról beszélek – mosolyodott el Irma.
– Ja! Értem! – világosodott meg Mihály.
– Itt van a történet, nézd!
Mihály lehuppant a székre, olvasni kezdte Ruth könyvét. Hosszú ideig maradt az íróasztalnál.
-Vasárnap kimegyünk a temetőbe – szólt csendesen, amikor felállt. – Anyák napja lesz.
Author: Szohner Gabriella
Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”