A mobil fülesét fülébe téve Lilla berohan a fürdőszobába, hogy szemet rajzoljon magának az átdolgozott, hosszú éjszaka után. Gyors logisztikával két mondatban lebeszéli, ki hozza el kisfiát délután az oviból, és pénztárcája után nyúl, hogy a bejárónőnek kitegye a heti munkabért. Férje épp külföldön tárgyal, ilyenkor neki kell egyedül szervezni a család ügyes-bajos dolgait.
Belehuppan a fésülködőasztal előtti tonettszékbe, ujjával sebtiben megsimítja a nagymamája által horgolt kis asztalterítőt. A klasszikus, elegáns fürdőszoba sarkába állított közel százéves, froncsorozásra vágyó, homályos felületű tükörben Lilla nap mint nap szembenéz önmagával. Csak két perc smink, pont annyira elég, míg lefő a kávé. Bronzszínű szemhéjpúdert választ, szereti az ősz színeit. A függöny lebben, a napsugár és az őszi szél csendesen lopózik be a fürdőszobába. Az emlékek váratlanul szállják meg, és Lilla enged a varázsnak. Játszanak a tükrön a színek, a kávé illatába az otelló finomsága vegyül, kisfia kinti kacaja egybeolvad a szüreti dalokkal. Foszlányok a tükör által: guruló szőlőszemek, macskanyávogás, susogó tengeriszár, fekete barázdált arc, meleg ölelés. A színek üdék, az illatok teltek, a személyek élők. Benépesítik a tükröt. Először Ida mama sejtelmes alakja lengi be az üvegdarabot. Őt követik a családtagok, majd a szüreti kavalkád. A tükör régvolt történetet mesél. Lilla néz, néz a tükörbe, és újraéli a negyven éves történetet:
Ida mama lucullusi étket készít: a zöldségben, húsban, saját maga által gyúrt és tekert csigatésztával gazdag húslevest, töltött káposztát, töltött húsokat, százféle ízletes süteményt. A porta valósággal illatozik szorgos keze munkájától. Már minden készen áll a szüretre: a család férfitagjai gondosan kitisztították a prést, előkészítették a puffertartályt, az udvaron jellegzetes karmozdulatokkal kimosták a hordókat. Férfiasan egyszerre felhúzzák a kajszibarack ízű házi pálinkát, és kezükben, lábukban már bizsereg a munka vágya. Az egymást rég nem látott lányok, asszonyok a konyhában csevegve szorgoskodnak. A gyerekek álmosan nyújtózkodnak, és izgatottan várják az aszúsodás miatt lassan már megmazsolásodott szőlők látványát, a kerti hancúrozást, fára mászást, és az esti must ízét. A bőséges reggeli után, amikor a nap melege kezdi felmelegíteni a földet, Ida mama útnak indítja családját. Ő otthon marad, hogy legyen, ki hazavárja őket.
De hiányoznak azok a régmúlt szüretek! – sóhajt fel Lilla a nem mindennapi életképet látva. Ida mamától lehetett tanulni: az ország számos helyéről a szüreti hétvégére a kis nyírségi városba összegyűlt többgenerációs családot ő tartotta össze jókedvvel, szeretettel. Jellegzetes galambfehér haja fogadalomból ért derekáig, és volt kontyba feltűzve – a család idős férfitagjainak háborúból való hazatértének köszönhetően. A békeidőkben különösen módosan élő Ida mama testi-lelki tartása árulkodott nemesi származásáról, egyenes tartásáról. Ezt az értékrendet adta át gyermekeinek, unokáinak, és ennek fényében szervezte meg minden évben a szőlőszüretet – idézték fel benne az emlékeket a gyorsan felvillanó mozaikkockák. Lilla homályos szemekkel szemlélte a tükröt, benne a múltat. A függöny lebbenése újabb játékképet varázsolt az üvegre:
-Cirmosz cica jaj, hova lett a vaj? – csalogatja énekével a szőlősben sündörgő szőrcsomót a kétéves, hosszú szőke hajú, piros kabátos, maszatos kezű kislány. Még túl kicsi a szőlőszürethez. Eddig a vén diófa alatt ücsörgött, és földből, szőlőszemekből, dióból dióvárat épített idősebb unokatestvéreivel. Kezében egy kis szelet vajaskenyér. Ezt fiatal édesanyja kente neki sebtiben, aki aztán jókedvűen sietett vissza kezében kék vödrét lóbálva a megkezdett szőlősorba. A domb megtelik a sorokból egymásnak hangosan átkiáltó emberek hangjával, a mozduló vödrök csörrenésével, a szőlőtőkéket tövüktől megszabadító bicskák nyisszantásával. A meg-megálló idősebbek betelnek a dombtető adta látvány varázsával, melyből kitűnik a távoli fehérre meszelt történelmi múltú templom fiastyúkjával.
Az októberi déli harangzúgásban a cica után totyogó kislány pillanatok alatt tűnik el a szüretelő család szeme elől. Az illatos szőlőtőkék és a tekintélyes diófa ágai hiába integetnek vészjóslóan, a kislány követi a kis cirmost, aki bevezeti a szőlős melletti, égig érő zizegő óriások földjére. Nem bántják vörösessárga buzogányukkal, éles zöld kardjukkal, de nem eresztik karjukból a kislányt. Lecsücsül a nyirkos rengetegben, és vajaskenyerét szorongatva félelmében felkiált: –Anyuci! Apuci! Fölnéz az égre. Az óriások száradó karjukkal összecsapnak feje felett a feltámadó szélben, amikor nyávogva ismét megjelenik a cica, mintha az ég küldte volna. Kivezeti a labirintusból.
Lilla szeme mosolygott amint kívülről látta gyámoltalan önmagát és az ijesztőnek tűnő kukoricást. Szinte érzi a kezében szorongatott morzsát és a nedves földet, amire kétségbeesésében huppant le. Az emlékképek tovább sodorták a múltban. Kint beborult, és a tükörben sötét folt jelent meg.
A sovány, töpörödött, rongyos, ijesztően barázdált arcú Erzsi cigány az árokparton pipázik, és csombékot köt óriási puttonyára, amikor a semmiből felbukkan a kertek alatt tipegő kislány. Erzsi gyakran megfordult Idus nagyinál a belvárosban, aki olykor ház körüli teendőkkel bízta meg a becsületes cigányasszonyt. Ismerte Idus unokáit, és felismerte a sírástól maszatos arcú Lillát. Vén térdeire nehezedve feltápászkodik, egy lendülettel hátára dobja puttonyát, három számmal nagyobb kitaposott, fűző nélküli cipőjében odacsoszog a kislányhoz, nagyot krákogva szó nélkül megragadja hideg, pufók kezét, és hazaviszi. Ida mama épp az ágyat veti be, dolgos, fehér kezeivel puhára rázza a kacsatolltól dagadó dunnát. Ahogy az ágyra ejti, a dunna szellőjétől szárnyra kel a fésülködőasztal kicsi horgolt terítője. Épp lehajol érte, hogy a helyére igazgassa, amikor nyikordul az ajtó, és a toalettasztal tükrében megpillantja a szobába belépő puttonyos Erzsit. A foteltől akkor még nem látja a kis maszatos arcú Lillát. –Alásszógája, keziccsókolom Idus néni! – köszönti…
Lilla hálatelt szívvel emlékszik vissza a cigányasszonyra, és sosem fogja elfelejteni ráncos kezének tapintását. Az az aszott kezű, jóravaló, becsületes szív mentette meg talán az életét. Most hogy már ő is édesanya, most érzi át szerettei, különösen édesanyja aggodalmát. Kint az udvaron Mofli kutya vakkantása törte meg a csendet. És a tükör újabb fényjátékot mutat.
Éles kiáltás hasít a mustszagú levegőbe: – Hol van Lilla? A rokonság tűvé teszi a présházat, bejárják a környező földeket. Az apa a szomszédokhoz fut. Az unokatestvérek felmásznak a diófa legmagasabb ágára, hátha fentről látszik a kukoricásban a piros kabát. A szél felkapja az avart, már sötétedik. Lilla édesanyja eszeveszetten fut a birtok végébe épített kerekeskúthoz, és néz lefelé farkasszemet a víztükörrel. Riadalmában észre sem veszi a háta mögött álló szelíd puttonyost, aki finoman megérinti a vállát, és füstös hangon így szól hozzá: –Ne ríjjon, kigyelmes szípasszony, hazavittem a kicsikét! Az ídesanyja küldött ide, üzeni, hogy ne aggodalmaskodjon!
Lilla szeme könnybe lábadt. Jól emlékszik hazasiető édesanyja nedves, sápadt arcára, meleg ölelésére, miközben magához szorította. Arra is jól emlékszik, hogy a család abban az évben az összes borosüveg címkéjére a puttonyos Erzsi cigány alakját festette. Egyet megtartottak Lilla esküvőjére.
Az emlékképek, foszlányok csak most ezen a reggelen álltak össze tudatában egész történetté. Érdekes – morfondírozott Lilla -, a kétéves gyermeki önmagam újraélése által mindennapjaim új tartalmat nyernek, feltöltenek energiával, új célokkal.
A sokat látott tükör most is figyel oxidálódott fekete pöttyszemeivel. Mint ahogy csöndben figyelte Ida mama fényűző életét, amikor még naponta járt fodrász hozzá, hogy bubifrizuráját elkészítse a tükör előtt. Aztán figyelte, hogy nő meg az alázatos Ida mama haja derékig, majd hogy őszül meg. Szembenézett a házat hadiszállásnak használó orosz katonák hideg tekintetével, hallotta a puskák ropogását. Látta a hadifogságba hurcolt, majd megtört tekintetű András papa halállal való viaskodását. Látott imára összekulcsolt kezeket, egyenes tartást. Tartást és gerincet.
Lilla örökölte meg Ida mama citromfa fésülködőasztalát. Tudja, hogy a tükörnek van múltja, jelene, és hogy jövője méltó lesz-e a múlthoz, az csakis rajta és családján fog múlni. Lilla a betotyogó kisfiát ölébe ültette, jól összepuszilgatta, és a nosztalgikus emlékek hatására a tükör előtt gyorsgombon megcsörgette édesanyját.
Author: Sáfrány-Tóth Kata
Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva kék színű tollal elkezdtem teleírni a hófehér falat. Írtam reggelig. Szavakat, mondatfoszlányokat, mindent, ami bennem kavargott. Így sirattam el első példaképemet, és így leltem nyugalmat. Akkor éreztem először, hogy az írásnak milyen felszabadító ereje van. Később tapasztaltam meg, hogy az alkotás e formája mekkora örömöt okoz, főleg, ha másnak is jut belőle. Így hát az írás felkerült a többi hobbim, a gobelinezés, kertészkedés, tánc, nyelvtanulás mellé. Kedvelt műfajaim a novella és a mese. Nyomtatott és online folyóiratokban itt-ott olvashatóak, pályázatokon többet díjazásra méltónak találtak. Témáimat leginkább a családi legendáriumból, a természet törvényeinek szemléléséből és a játékos mesés képzeletből merítem. Fontosabb díjaim: 2017 decembere: Kincs a kincsben (Szombathely, Berzsenyi Könyvtár, mesepályázat, különdíj) 2018 tavasza: A tükör szembogara (OMLIT, Igazgyöngy pályázat, különdíj) 2018 ősze: Holdudvari táncos vacsora (VII. Benedek Elek Nemzetközi Meseíró pályázat nyertes meséje) 2018 tele: Kincs a kincsben (Holnap Magazin, Tollforgató történetek, 3. helyezés) 2019 tavasza: Ítélet (Tollforgató történetek, 1. helyezés) 2019 tavasza: Szabolcs aranyai (Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, Életmese írói pályázat, 1. helyezett) 2020 tavasza: Orgona bokra, mogyoró vesszeje - Párhuzamos történetek a Nyírségből (Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, Mosolyvirág...