| Fogadja örökbe a finnországi Lappföldről érkező rénszarvasok egyikét! Ezzel nemcsak támogatja a Veszprémi Állatkertet és az állatok tartását, hanem új kedvencével örömet szerezhet szerettének a közelgő karácsony alkalmából. Természetesen a rénszarvasokat az Állatkert gondozza tovább. Az örökbefogadás egy évre szól, de bármikor meghosszabbítható. Várja Önt az Állatkertben Pilvi, Suvi, Pyry és Kukka, a négy lappföldi rénszarvas!
(Veszprém Megyei Napló, 2017. december 18.) |
A reklámhirdetés megtette hatását: másnap lelkes szülők hada érkezett az Állatkertbe, hogy az ünnep közeledtével meglepje csemetéjét egy-egy rénszarvassal. Ádáz harc folyt értük, és kis kenőpénz segítségével mindegyik rén gyorsan módos nevelőszülőre lelt.
Mindez idő alatt a karámokban a szarvasok újdonsült területüket szaglászták körbe. A négy szarvas közül kitűnt egy szerény, szelídlelkű fenséges járású bika, aki széles csülkével, erős patáival ügyesen taposta a havat. Különös ismertetőjele a nyakán sötétebb szürkés színű szőrzet, ezért is adta neki Juho, egykori öreg lapp gazdája, a finn Pilvi nevet, ami Felhőt jelent. Pilvi idegennek érezte magát új környezetében. Szokatlan volt neki, hogy délután 3 órakor nemcsak a sarki fény és a hó világít. Korábban fenyők jelölték ki határaikat, és a lappföldi csendben egymás szuszogásáról is felismerték, ki álmodik éppen valami szépet, vagy épp rémségeset. Most szabadságuknak gátat szab a vaskerítés, és idilli nyugalmukat rémisztő állathangok és emberi hangoskodás váltja fel. Hiányzik neki Juho, ki minden reggel megpaskolta bundáját, megetette őt és társait finom lapp erdei gyümölcsökkel, lágyszárú növényekkel, majd kezdődött a napi iga. De szerette húzni a karavánszánt, és de sokat mosolygott a Lappföldre érkező turistákon, akik félve ültek be az általa vezetett szánokba! De szívesen adott jelet a többieknek, hogy ideje gyorsabban húzni, ne bámészkodjanak jobbra-balra! Juho minden állatát úgy ismerte, mint a tenyerét, valamennyinek találó beszélő nevet adott. A legkisebb rénszarvast Kukkának, azaz Virágnak keresztelte el, ugyanis ő mindig késztetést érzett, hogy elidőzzön és álmodozzon egy-egy kis virágszál vagy szép természeti jelenség láttán. Kukka most is csak két lábára támaszkodva ücsörög a karám ajtajánál, és vágyakozva tekintget kifele a télen illatos sárga virágot hozó varázsmogyoróra. Bárcsak megszagolhatná! A mindig vidám Suvi, vagyis Napsugár, rossz látása miatt orrával keresi a hóréteg alatti gombát, zuzmót, és mikor rálel egy-egy finomabb falatra, ékes agancsos koronáját az ég felé emelve mély hangon mond köszönetet a Napnak, és ugrál örömében. Végül ott van Pyry, a legérzékenyebb, lobbanékony természetű kisbika. Dühében nagyokat dübbent a földre, mintha az lenne a hibás, hogy nem jut neki elég eleség. Ő egy zimankós estén született, ezért lett a neve Hóvihar. Természete valóban viharos, azonban Juho mindig le tudta csillapítani.
De hol lehet most Juho? És mit keresünk itt bezárva egy karámba? – morfondírozott magában Pilvi. Ki ez a sok ember, aki a kerítésen kívül mutogat ránk, ácsorog egy kicsit, aztán megy tovább? Mi ez a sok ismeretlen állathang? És hol van a régi jól ismert szánkaraván? Miért utaztunk olyan sokat az elmúlt napokban összezárva, zötykölődve? – Pilvi tanácstalanságában leheveredett egy fenyő alá, ami fele akkorának sem tűnt mint régi lakhelyén, és csak nézett szomorúan maga elé. Elővette képzeletbeli naplóját, amit a bundája alatt őrzött a szívében, és lapozgatni kezdett benne. Megakadt a szeme egy régi emléken, amely mindig derűt csalt arcára:
Naplóm (részlet)
Rovaniemi, Lappföld, Finnország, 2000 tele.
Hiába sajog összes patám a harctól és a fáradtságtól, muszáj beszámolnom a ma estéről, mert Joulukuu, azaz karácsony hava eddig legizgalmasabb eseménye történt ma velünk. Idestova hat éve húzom az igát a Juho Lapp Fogadója és Rénszarvasszánozása nevű méltán közkedvelt szórakoztató és turistacsalogató cégnél, de ilyet még nagyapám sem mesélt nekem, pedig már ő is itt szolgált!
Történt ugyanis, hogy épp az esti nyugovóra hajtottam hópihés, szőrös fejem az északi Rovaniemi déli sötétségében, amikor furcsa akcentus törte meg a téli csöndet :
-Olemme unkarilaiset, haluasimme mennä retkelle poron kanssa.[1] Gazdám, Juho lapp népviseletben mondhatni nyakába ugrott az idegeneknek, és lelkesen kiáltotta:
-Madzsarok, madzsarok! – és taposta a havat karámunkhoz, hogy felkészítse a szánokat és társaimat a grátis útra. Felrémlett nagyapám meséje a finn-madzsar szarvasrokonságról, no de komaság ide-oda, ilyen esti órában én már a meleg szalmámban szeretek szunyókálni. Juho unszolására kómásan, de engedelmesen botorkáltam ki kuckónkból társaimmal: Suvival, Pyryvel és Kukkával. Szarvassorba álltunk, hogy a medvebundával bélelt, pirosra festett karavánszánba beüljenek a tetőtől talpig bebugyolált madzsar fiatalok. Én mentem legelöl, vagyis Juho húzott a kantáron, mert az álmosságtól alig bírtam tipegni. Mögöttem jött Pyry, majd Kukka és végül Suvi. Közöttünk pedig egy-egy madzsar atyafi élvezte a szán alatt ropogó hó hangját, a szálegyenes örökzöld fenyők látványát. A madzsarok vakujára ébredeztem, és hangos sikolyaikra, hiszen előrehajló, alacsony agancsunkkal akaratlanul is ijesztgettük a szánban előttünk félig fekvő fiatalokat, ugyanis fejüket ékünktől csupán egy hajszál választotta el. Hangjukkal még jobban felbőszítették Pyryt, aki egyre vadabbul kezdett rángatózni a karavánban. Kukka szokásához híven álmodozó üzemmódban lépegetett, és folyton rácsodálkozott egy-egy szép sarki fényre. Olyankor csak az égre meredt a tekintete, a patája elé se nézett. Suvi most is vidám volt, Joulupukkiról, a finn télapóról és manóiról énekelt. Lámpásunk a hó volt, és különbékét kötöttem szarvassorsommal – hisz megzavarták esti pihenőmet -, mikor éktelen lármára hegyeztem fülem. Éreztem, ahogy Juho erősebben fogja a kantárszíjat. Szemben az úton vassárkány repült felém, havat fújt kétfelé az orra. Megtáltosodtam, és Juhót hátrahagyva repítettem a karavánt az erdő mélyére, biztonságos, sárkányvédte helyre. Önkívületben mentettem magam, társaim, na meg a madzsarok irháját, ám egy éles kanyart nem az erdőviszonynak megfelelően vettem be, és zsupsz! megkóstoltuk a havat. Diadalittasan ugrottam fel négy lábra. Hátrapillantva láttam Juhót hósáppadtan futni a romokhoz, Kukkát megszeppenve feltápászkodni, és agancsáról lerázni egy rátekeredt gallyat; a dühös Pyryt meleg párát fújtatni orrából; Suvit, aki a hátán vidáman hempergőzőtt a hóban; valamint az egymás hegyén-hátán fetrengő, kacagó (???) madzsarokat.
Állatszerető Juho megpaskolta hátamat, hisz megvédtem az ellentől az utasainkat. Fáradtan krákogni kezdett, majd piros foltra lettem figyelmes a vakító hóban, de gazdám gyorsan havat rúgott rá, így nem firtattam az esetet. Dörmögött valami olyasmit, hogy korlátozhatnák a hókotrók sebességét, de ezt sem nagyon értettem. Miután újra rendeztük sorainkat, és a madzsarok is bebugyolálták magukat a medvebundába, Juho visszavezetett bennünket az istállóhoz. Valószínűleg tiszteletreméltó agancsom látványa miatt tartotta a három lépés távolságot az a madzsar lány, akivel Juho fotózott le. A képen igyekeztem büszkén kétpofára vigyorogni. Izgalmas esemény volt mára, na de ideje nyugovóra hajtani fejem, és pihentetni fájó patám! Holnap is nap lesz, és fogadjunk, újra kedvet kap egy madzsar csapat a szánozáshoz!
Ahogy Pilvi emlékeit idézte fel, szeme buborékosan kezdett csillogni, és mintha patáiban is érezni vélte volna a sajgást. – De szépek is voltak azok az északi-sarkköri sárgás-zöldes cikázó sarki fények, és azok az égig érő fenyők! – sóhajtott fel, amit az állatkerti látogatók bőgésnek hallottak, és zavartan néztek össze. – Mintha csak ma lett volna, pedig azóta hány év telt el! Juho is megöregedett, sokat krákogott, és az utóbbi hónapokban már nem is láttuk. Vajon most hol vagyunk? Hol van Juho?
Pilvi a könnyes nosztalgiától elálmosodott, és a nagy bika lappföldi álomba szenderült.
[1] Magyarok vagyunk, szeretnénk rénszarvasszánozni.
Author: Sáfrány-Tóth Kata
Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva kék színű tollal elkezdtem teleírni a hófehér falat. Írtam reggelig. Szavakat, mondatfoszlányokat, mindent, ami bennem kavargott. Így sirattam el első példaképemet, és így leltem nyugalmat. Akkor éreztem először, hogy az írásnak milyen felszabadító ereje van. Később tapasztaltam meg, hogy az alkotás e formája mekkora örömöt okoz, főleg, ha másnak is jut belőle. Így hát az írás felkerült a többi hobbim, a gobelinezés, kertészkedés, tánc, nyelvtanulás mellé. Kedvelt műfajaim a novella és a mese. Nyomtatott és online folyóiratokban itt-ott olvashatóak, pályázatokon többet díjazásra méltónak találtak. Témáimat leginkább a családi legendáriumból, a természet törvényeinek szemléléséből és a játékos mesés képzeletből merítem. Fontosabb díjaim: 2017 decembere: Kincs a kincsben (Szombathely, Berzsenyi Könyvtár, mesepályázat, különdíj) 2018 tavasza: A tükör szembogara (OMLIT, Igazgyöngy pályázat, különdíj) 2018 ősze: Holdudvari táncos vacsora (VII. Benedek Elek Nemzetközi Meseíró pályázat nyertes meséje) 2018 tele: Kincs a kincsben (Holnap Magazin, Tollforgató történetek, 3. helyezés) 2019 tavasza: Ítélet (Tollforgató történetek, 1. helyezés) 2019 tavasza: Szabolcs aranyai (Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, Életmese írói pályázat, 1. helyezett) 2020 tavasza: Orgona bokra, mogyoró vesszeje - Párhuzamos történetek a Nyírségből (Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, Mosolyvirág...
