Kiszálltam a légkondicionált autóból, és elegáns fehér ingemet divatosan könyékig felhajtottam. Bőrdossziém a hónom alatt. Cipőmet féltettem az állati ürüléktől púpos úton, de kisebb-nagyobb szökkenésekkel végül a városszéli kutyamenhely rozsdás vaskapujától baleset nélkül jutottam el az első bódéig. Ügyvédbojtárként engem küldtek ki a telepre, hogy segítségül legyek az intézmény jogszerű működésében. Féltem kilépni a komfortzónámból. Kutyabarát lévén igyekeztem a munkára koncentrálni, és kevésbé tudomást venni a látványbeli elemekről, a szívbemarkoló hang-, és orrfacsaró szaghatásokról.
- Jó napot! – fogadott egy érdes hang az egyik ketrec mögül. És előlépett egy kantáros munkaruhába öltözött, ápolatlan külsejű férfi. Tetőtől talpig végigmért. – Gondolom az akták miatt jött, nem hinném, hogy a családjának kellene innen egy kis szerencsétlen. Hangjában gúny és megvetés.
- Jó napot, uram! Dr. Kökény Soma vagyok a Kiss és Társai Ügyvédi Irodától! – reagáltam szárazon a nem épp szíves fogadtatásra. Igyekeztem volna a tárgyra térni, és figyelmen kívül hagyni a csípős megjegyzést, amikor a borostás képű, messziről is ázott kutyaszőr szagú úr nagyra tátotta száját, és hahotázni kezdett. Látva nem kevés nemlétező fogát, fogorvos barátomat akartam neki ajánlani, de meggondoltam magam.
- Gazok doktora, vagy doktorok gaza? – élcelődött olyan hangerővel, hogy azért még meghalljam. Szellemes megjegyzése meghökkentett. Így még nem vették célba identitásomat. – Arra! – bökött az iroda felé. Én az előbbi tánclépésekhez hasonlóan léptem fel a málladozó falú épület kopott járdájára.
Megfogadtam, hogy nem nézek egy ketrec felé sem, sőt a sírásnak, vonyításnak sem engedek… De félrepillantva pont egy szomorú szemű kistermetű eb szeme közé tekintettem. Legalább tíz hasonszőrűvel osztozott a szűkre szabott, rácsos lakosztályon. Vannak az életben olyan pillanatok, amelyek valamiért belemaródnak az ember tudatába. Ilyen anyám szomorú, zöld szemének tekintete egy kamaszkori feleselés után. Sosem tudom elfelejteni azt a szegyent és lelkiismeret-furdalást, amit szemeink találkozása után éreztem. És ilyen volt ez a kutyatekintet is.
Elhaladtam a ketrec előtt. Lopva visszapillantottam, megismétlődik-e a deja vu érzés. Igen. Ugyanaz az ijedt kutyaszem, behúzott farok, remegő orr, mint amit 20 éve átéltem….
Még akkor történt, amikor diákként kék színű iskolaköpenyt kellett viselnünk, amely alatt szégyenkezés nélkül megbújhatott a hamisított márkájú ruha, vagy éppen egy szőrös kiskutya. Nevemért sok lelki botütést értem meg:
- Kökény, kökény, gyere erre somért! Erre csörög a kökény, arra meg a som! – hallgattam a sorozatos csúfolódást.
A nagyszünetben a házirend ellen lázadozók, és a fenti eset szószólói a füstölgő mosdóban bújtak el. De a barátaimmal alig vártam, hogy a harmadik emeletről a lépcsőket kettesével szedve viharozzunk le az udvarra. Ha lágyszívű ügyeletes tanárba botlottunk, még arra is rá tudtuk venni, hogy engedjen ki az iskola zöld kapuján, hadd vehessünk fillérekért három-négy illatos, színes habkarikát a szemközti Mandula Cukrászdában.
Egy májusi kiruccanásunkon találtuk a fekete-fehér gombolyagot, aki a zebrán mint jólnevelt kiskutya ballagott át. Orrát neki is csiklandozta a habkarika édeskés illata. Velünk állt sorba, együtt eszegettük a desszertet. Vakargattuk füle tövét, pacsit kértünk tőle, elkereszteltük Foltosnak. Becsengőkor teli szájjal futottunk vissza a zöld kapuhoz, ő meg csaholt mögöttünk. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, beültetjük magyarórára. A hetes jelentése után az utolsó padban az ölemben szorongattam szegénykét. Ő kérdő tekintettel nézett rám, izegni-mozogni kezdett. Az órán titkos jelbeszéddel mindenki értesült az új osztálytársról. Jóideig hallgatta a Toldit, majd Miklós temperamentumához hasonlóan egyszercsak kiugrott az ölemből, és a padsor alatt bátran kúszni kezdett előre, pont a tanári asztal felé. Kihajoltam a sorból, azonban félénk, halk füttyszómra füle botját se mozdította. Nedves orrával nyomot hagyott a parkettán. Farkával néha megcsapdosta az asztal fémlábát. Hogy a kongás ne legyen feltűnő, többen heves köhécselésbe kezdtek. Az osztály sose hallgatta ennyire lélegzetvisszafojtva Emese néni előadását. A cinkosságban egy ütemre vert a lázadó és eminens diák szíve. Én meredten figyeltem a faliórát, de annak másodpercmutatója is lassabban vánszorgott, mint szokott. Féltem a következményektől. Foltos csak kúszott előre és előre. Volt aki uzsonnája maradékával próbálta a padok között hátrébb csalni . Mindhiába. Már a második pad alatt járt, amikor Julcsiból kirobbant a nevetés az apró metszőfogak és a boka találkozásának köszönhetően. Foltos játékos kedvében hatalmasat vakkantott. A tanárnő ugrott egyet a katedrán.
Lesütött szemmel álltam föl Emese néni szigorú kérdő mondataira. Azon nyomban hónom alá kellett csapnom Foltost, és a tanárnő parancsára be kellett csengetnem egy osztálytársam kíséretében az összes iskolaszomszédba, nem az ő kutyájuk iratkozott-e be az 5.b-be. Ahogy kiléptem a zöld kapun, két kézzel szorítva új barátomat, azon szurkoltam, senki ne hiányolja, legyen kóborkutya, akit befogadok, magammal viszek nyaralni a Balatonra, és az ágyam mellett altatom.
Az első szomszéd az öreg cseresznyés néni volt. Naphosszat a kapuban üldögélt rozzant faszékén cseresznyefája alatt. Előtte a kisasztalon 10 dekánként kiporciózva sorakozott a vörösre érett diákcsemege. Délutánonként árulta őket a hazafelé tartó diákoknak. Mosolygott a kérdésemen, és én egy zacskó ajándékcseresznyével a zsebemben és a kutyával a kezemben továbbsétáltam. Nagy kő esett le a szívemről, amikor a katonás rendben álló hagymasorból előjövő szorgos bácsi is csak a fejét rázta. Harmadik csengőszóra aztán egy kövér, zsíros hajú néni nyitott ajtót. Miután elmondtam mondókám, összecsapta két kezét, hogy végre hazatalált az ő kis bitangja. Majd negédesen magához akarta csalogatni talált tulajdonomat. Foltos kétségbeesett tekintete, behúzott farka most is előttem van. Belém kapaszkodó mancsát annyi év után is érzem. Tenyerem izzadt, szemem könnyezett, álmaim szempillantás alatt szertefoszlottak. Hazugságot szimatoltam, de nem volt bizonyítékom. Keserű cseresznyés szájízzel mentem vissza az iskolába. A vagányabbak iszonyú jó csínytevésnek tartották a kutya iskolába járatását, és innentől kezdve növényhatározós nevemmel sem csúfolódtak. De én mit sem törődtem az akaratlanul kiharcolt elismeréssel. Álmom dugába dőlt. Kutya volt, kutya nincs.
Másnap egy villanypóznán láttam meg az ákombákomos gyermeki betűkkel megírt felhívást az elcsavargott Foltos képével. Még kereste a gazdája. Akkor tanultam meg, hogy a kutyatekintetnél nincs erősebb bizonyíték. Gyermeki megérzésem bizony nem csalt meg a negédes hangú, megjátszott lelkesedéssel kapcsolatban.
A múltbeli emlék gyorsan suhant végig elmémen. Az iroda felé vettem az irányt. Ott elintéztem a papírmunkát, és sietősen vettem célba a kijáratot. A ketreces úr a telep egyik szögletéből pimasz hangon vetette oda:
- Viszlát Doktor Galagonya!
- Viszlát, uram! Hamarosan találkozunk, csak akadt egy kis elintéznivalóm. – Odaszambáztam a vaskapuhoz, és óvatosan kinyitottam a nyikorgó kisajtót. Az lesütött szemmel kaparta tovább a földet.
Hónom alatt ott remegett a kis szőrös gombolyag, Habkarika, akit ezúttal nem hagytam magára.
Author: Sáfrány-Tóth Kata
Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva kék színű tollal elkezdtem teleírni a hófehér falat. Írtam reggelig. Szavakat, mondatfoszlányokat, mindent, ami bennem kavargott. Így sirattam el első példaképemet, és így leltem nyugalmat. Akkor éreztem először, hogy az írásnak milyen felszabadító ereje van. Később tapasztaltam meg, hogy az alkotás e formája mekkora örömöt okoz, főleg, ha másnak is jut belőle. Így hát az írás felkerült a többi hobbim, a gobelinezés, kertészkedés, tánc, nyelvtanulás mellé. Kedvelt műfajaim a novella és a mese. Nyomtatott és online folyóiratokban itt-ott olvashatóak, pályázatokon többet díjazásra méltónak találtak. Témáimat leginkább a családi legendáriumból, a természet törvényeinek szemléléséből és a játékos mesés képzeletből merítem. Fontosabb díjaim: 2017 decembere: Kincs a kincsben (Szombathely, Berzsenyi Könyvtár, mesepályázat, különdíj) 2018 tavasza: A tükör szembogara (OMLIT, Igazgyöngy pályázat, különdíj) 2018 ősze: Holdudvari táncos vacsora (VII. Benedek Elek Nemzetközi Meseíró pályázat nyertes meséje) 2018 tele: Kincs a kincsben (Holnap Magazin, Tollforgató történetek, 3. helyezés) 2019 tavasza: Ítélet (Tollforgató történetek, 1. helyezés) 2019 tavasza: Szabolcs aranyai (Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, Életmese írói pályázat, 1. helyezett) 2020 tavasza: Orgona bokra, mogyoró vesszeje - Párhuzamos történetek a Nyírségből (Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, Mosolyvirág...