Rózsa Iván: Várjuk a Mikulást…
A diktatúra nem bal- vagy jobboldali, hanem ember- és nemzetellenes: legyen akár kommunista, szocialista, nemzeti szocialista vagy más diktatúra. A diktatúra ellen harcol minden jóérzésű, igaz ember; legyen világnézete szerint akár bal-, akár jobboldali. Nem itt van a vízválasztó vonal, hanem ott; ki jó és ki rossz ember. Diktatúrában csak buta vagy gonosz emberek hisznek: a vezérükben, ha már önmagukban nem tudnak.
Az igazi vezető nem igényel személyi kultuszt, ezt csak beteg emberek várhatnak el, mert így élhetik ki torz kis világukat.
A diktatúrának vannak puha és kemény változatai. De az egyik legrosszabb fajtája most nálunk leledzik: egyfajta „nemzeti szotyialista”, „mutyialista” „diktaturha”. Elvileg még többpártrendszer van, gyakorlatilag már nincs. A diktátor valójában diktátorocska, akit elmebeteg vagy haszonleső „hívein” kívül senki sem vesz komolyan, főleg külföldön nem.
Egyszer minden diktátor megbukik, de egy diktátorocskának az igazán fajsúlyos diktátorral szemben még átmeneti haszna sincsen, ám súlyos nemzeti tudatromboló hatása annál nagyobb, miközben névleg a nemzet nevében cselekszik. A fejétől bűzlik a hal: hülyétől hülyül a nép. Vagy inkább tömeg… Hiszen a másokat utánzó, mini-diktátornak annyi ész vagy inkább rafinéria azért adatott, hogy az ősi divide et impera elv vagy technika révén ledaráljon pártokat, összeugrasszon társadalmi csoportokat. Lehetőleg mindenkit mindenkivel… S aki nem áll be a sorba, sorba állhat ingyen levesért…
Nemzetközi porondon azonban tekintélye csekély, így az országáé is szinte a nullával egyenértékű. Nagy céljai tehát itt nem lehetnek, komoly és megbízható szövetséges nélkül; az ország élettere szűkül, ahogy a politikusok mozgástere is. Az ország „vezetői” libikókáznak, ahogy országon belül is libikókáznak a vazallusaik. Nincs valódi piac: az üzleteket a rokonok és haverok, valamint ülepnyalók nyerik el; lojalitásuk és nem tehetségük, szorgalmuk alapján érvényesülnek, gazdagodnak.
A rendszer tehát úgy torz, ahogy van, az úgymond sikeres „vállalkozók” külföldön, egy más országban, igazi piaci viszonyok közepette talán éhen is döglenének… Ahogy egy egészséges társadalom a vezért is elzavarná rövid szín alatt, hiszen a magát nélkülözhetetlennek beállító celeb csak kolonc a nyakán. A bálvány tudatosan betegíti a társadalmat, netán csal is a választásokon, így tudja meghosszabbítani uralmát, melyhez a végsőkig ragaszkodik: a végelgyengülésig vagy a zárt osztályra kerülésig.
Sőt, egyfajta dinasztiát akar alapítani. Selejtet követne egy még nagyobb selejt, vagyis egy még kisebb kaliberű vezérecske. Beteg társadalommal, bárhogy is szónokol, nagy céljai belföldön sem lehetnek. A látványos sport- és egyéb rendezvények megrendezésével csak egy szűk réteg fölözi le a hasznot, ezek eleve veszteségesek az országnak, ám a korrupt „elit” jól jár velük. „Örökké jubilál a drill…” A kontraszelekció fortissimóban tombol…
Ez egy ideig működik, amíg a konc gyarapszik, növöget; s amíg nem kezdenek marakodni rajta… Ha külföldről nem tud már lopni, a „vezetés” egyre több megszorító intézkedést vet be a lakossággal szemben. És ha már végsőkig legyöngül a nép, akkor végképp nincs ereje képviselni az érdekeit; vagy éppen ellenkezőleg, mivel már nem veszíthet semmit, felébred tetszhalott állapotából, s fellázad.
A gond ott van, hogy a „vezetés” egyfajta puccsot, államcsínyt hajtott végre, a társadalom minden lényeges helyére, posztjára, a hatalmi és végrehajtói szférában egyaránt, a saját embereit ültette be, akik kontroll nélkül nem riadnak vissza semmitől, semmilyen aljasságtól, a bűneik eltussolásától, de még a nyílt erőszak bevetésétől sem, esetleges népfelkelés esetén. És hát a nép eleve megosztott: vannak megrögzött „hívők” is, akiknek a vezérbe, a hatalomba vetett hite egyszerűen nevetséges, vagy inkább tragikomikus. Gyerekként még hisz valaki a tündérekben, utálja a gonosz mostohát, tudja mi a jó és mi a rossz: felnőttként, úgy látszik, ez már nehezebben megy…
A társadalom, ha beteges vagy más értelemben gyerekes, akkor még nem felnőtt. Nem önállóan gondolkodó egyéniségekből; nem meséken, hablatyoláson, riogatáson átlátó emberekből és civil csoportokból áll; hanem izolált egyedekből, akik alul informáltak, vagy makacs hülyék, akiknek így is jó. Nem is tudják: mi az igazi érdekük?! A „hívők” másik része a „nem hívő hívők”, akik tudják, hogy embertelen a rendszer; hazug, kapzsi és álnok a vezér; ám haszonleső érdekeik miatt ennek a hamis rendnek a megmaradásában érdekeltek.
De ha kiborul a bili, a tartalmát ők zúdítják elsőként a bukott vezér nyakába! Az ülepnyalás zászlaját leglelkesebben lengető „bajnokok”, elsőként akarnak átslisszolni egy új vezér ülepéhez…
Reméljük, nem ülep-, hanem rendszerváltás következik be: vagyis visszatérünk a harminc évvel ezelőtti állapothoz, mikor kicsírázott, illetve csírázni látszódott egy demokratikus rend, melyet most el akarnak lopni tőlünk. Bár idealista hozzáállásnak tűnik, hinnünk kell abban, hogy Magyarország is felnőtt, önállóan gondolkodó társadalom lesz, ahol szinte mintegy, csak árnyalatnyi különbség az, hogy éppen bal- vagy jobboldali kormány van hatalmon. Mindenki betartja a demokrácia szabályait… Volt már erre példa nálunk boldogabb, nyugatabbra fekvő országokban: úgy hívták ezt – jóléti társadalom… Higgyünk abban, hogy ott Nyugaton ez az állapot visszatér; hozzánk pedig végre eljut, s élvezzük a gyümölcseit! Minél többen, a tehetség és a szorgalom alapján! Hinnünk kell valamiben, különben végleg lehúzhatjuk a rolót: a bolt bezárt, az üzlet eladó vagy kiadó – Magyarországnak vége!
Budakalász, 2018. december 5-6., (várjuk a Mikulást…)
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincnégy éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...