Egy bögre szerelem

Úgy döntöttem, az egyetem alagsorában lévő büfé helyett mától itthon fogyasztom el a reggelimet. Mármint, az itthon szó alatt az egyszobás albérletemet értem, ahol szeptember óta magányosan tengetem az életem. Annyira szűkös a hely, hogy ha akarnék, se tudnék egy albérlőtársat keresni. Maximum, ha az a társ a szó szoros értelmében egy társ lenne, mármint egy élettárs, egy nő személyében, akivel osztozhatnék az egyetlen ágyon, ami elfér ebben a kis lyukban. Talán majd egyszer.

Szóval, ami miatt úgy döntöttem, hogy ezentúl itt fogyasztom el a kis reggelimet a kanapémon ülve és tévét bámulva, az az egyetemista társaim felém lövellő, furcsa pillantása volt. Minden reggel, amikor beálltam a sorba, hogy kikérjem a napindító kakaóscsigámat, és mellé a gőzölgő kakaómat, úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról szalasztottak volna. Ők, a többiek voltak a Kávéútrendszer lakói, és olyan bolygókról származtak, mint az Eszpresszó, a Kapuccsinó, és a Latte, én pedig valami kívülálló, a világűrben magányosan száguldó, Kakaó nevű bolygóról pottyantam ide. Úgy néztek rám, mintha megszegtem volna az egyetemi törvényt, miszerint itt, az egyetem szent büféjében reggel csak kávét lehet inni.

Elegem lett ezekből a tekintetekből, így most végre békésen, a kanapémba süppedve kevergethetem az isteni illatú, hatalmas bögre kakaómat. Belekortyolok, elönt a mámor, ahogy a lágy, édeskés folyadék felborzolja az ízlelőbimbóimat, aztán végigsimítja a nyelőcsövem, hogy végül kellemes teltségérzetet okozva elterüljön a gyomromban.

Hányszor mondta anyám is, hogy nőjek már fel végre. Hogy a kakaó a gyerekeknek való. Igyak helyette egy jó erős feketét, hogy felpörgessem magam reggel. Ne legyek már kisgyerek.

Nem is vagyok az. Az élet minden területén felnőttként viselkedem. Egyetemre járok, keményen tanulok, mellette dolgozom, hogy kiegészítsem az ösztöndíjam. Így anyuéknak alig kell besegíteni az albérlet és a rezsi fizetésébe. Rendet tartok magam körül, bevásárolok, sokszor még főzök is. Befizetem a csekkeket. Minden téren felnőttem, de a kakaóról nem vagyok hajlandó lemondani.

Jó tíz, tizenöt percbe telik, mire szép komótosan elkortyolgatom a bögrém tartalmát, aztán a fürdőszoba felé veszem az irányt. Sajnos az itt található egész alakos tükör minden alkalommal szembesít azzal, amit amúgy hajlamos lennék elfelejteni: a haskörfogatom jó néhány centivel nagyobb, mint amilyennek lennie kellene ahhoz, hogy jóvágású fiatalembernek nézzek ki. Azt a néhány plusz centit a haskörfogatomban és a néhány plusz kilót a súlyomban valószínűleg a napi két-három bögre édes kakaó okozza, ellentétben a többi velem egykorú, kissé pocakos sráccal, akiknek ugyanezeket a tüneteket a sör okozza. Tudom, a sörhas nem valami vonzó a lányok szemében, így valószínűleg a kakaóhas sem az. Mindegy.

Majd egyszer talán lesz elég akaraterőm, hogy lemondjak erről a barna csodáról, és akkor megszabadulok a kis zsírpárnámtól, és a büfében felém lövellő pillantásoktól is. Magamra kapom a farmerem, felülre egy fekete inget húzok – anyámtól tudom, hogy a fekete slankít – , megmosom a fogam, beletúrok a hajamba, ami bármit is csinálok vele, úgyis göndör fürtökben tekeredik a fejemen, aztán elindulok a három saroknyira lévő egyetemre.

Előadásokkal kezdek. Tudom, Iringó hová fog ülni. Mindig ugyanoda ül. Gyorsan elfoglalom a megszokott helye melletti széket, és jóleső izgalommal (valamint meleg kakaóval) a gyomromban várom, hogy megérkezzen.

Az elmúlt öt hetem a tanuláson kívül azzal telt, hogy ezt a földre szállt csodát bámultam. Iringó a tökéletes nő. Nem túl sovány, de kövérnek sem mondanám, éppen hogy van egy kis plusz a hasán és a csípője tájékán, de nekem pont így tetszik. A haja kakaóbarna, és az enyémmel ellentétben szögegyenesen omlik a hátára. Vékony, bordó keretes szemüveget visel, ami mögül egészen sötét szemek pillantgatnak barátságosan a külvilágra. Egyszer volt szerencsém annyira közelről a szemébe nézni, hogy láthattam a koromfekete, extrahosszú szempilláit is, amik teljesen megbabonáztak. És ami a legfontosabb: Iringó nem csak gyönyörű, hanem okos is. Ezt azért tudom, mert ugyanúgy elsőéves, mint én, és ugyanúgy kommunikáció szakra jár, így sokszor van szerencsém a kissé mély, mégis rendkívül nőies hangját hallani, amikor lelkesen hozzászól egy-egy témához. És okosakat mond.

Belép az előadóterembe, és gondolkodás nélkül lehuppan mellém.

– Szia, Kornél! – üdvözöl mosolyogva.

Erre legszívesebben azt felelném, hogy „Istenem, de gyönyörű vagy”, de inkább csak ennyit mondok.

– Szia, Iringó.

Ezután csendben üljük végig az előadást, de én kivételesen ahelyett, hogy az oktatóra figyelnék, erőt és bátorságot gyűjtök. Ugyanis elhatároztam, hogy ma végre megkérdezem ezt a kakaóhajú lányt, lenne-e kedve esténként velem tanulni. Elég sokáig figyeltem már, hogy tudjam, mindig egyedül jön-megy az egyetemen, akárcsak én. Talán neki is jól jönne a társaság. Amikor tudatom határán meghallom az előadó hangját, amint kedvesen elköszön tőlünk, mély levegőt veszek, majd egyszuszra Iringó arcába zúdítom a mondandómat.

– Iringó, én csak azt szeretném kérdezni, hogy esetleg nem lenne-e kedved esténként együtt tanulni velem. Látom, hogy te is egyedül jársz be a suliba, és általában egyedül is indulsz haza, és ezzel én is így vagyok, így arra gondoltam, hogy esetleg este átjöhetnél, és… izé… együtt…

Idiótának érzem magam, ahogy ontom a szavakat, a végére teljesen elbizonytalanodok, és már majdnem meg is bánom, hogy belekezdtem, amikor Iringó szó szerint elpirulva annyit válaszol:

– Szívesen.

– Szívesen? – kérdezek vissza teljesen bénán.

– Igen, szívesen átmegyek hozzád esténként – feleli mosolyogva. – Ma este is jó lenne neked?

Mindenre számítottam, csak erre nem. Ez fantasztikus!

Igyekszem nem túl látványosan kimutatni, mennyire boldog vagyok a válaszától, így talán kissé kimértre is sikerül a válaszom.

– Végülis, igen. Jó lenne ma is.

– Felírod, hol laksz? – kérdezi, és már matat is a cuccai közt, hogy keressen egy alkalmas papírdarabot meg egy tollat.

Lefirkantom a címet, ő pedig Isten bizony mondom, úgy néz ki, mint aki legalább a Lottó ötöst rejtő szelvényt csúsztathatja be a táskája zsebébe.

– Hét körül jó lenne neked? Addigra kényelmesen oda tudnék érni.

– Persze, tökéletes – mosolygok rá, és arra várok, mikor röhögi el magát és mondja azt, hogy „Bakker, csak vicceltem, természetesen az estéket a kigyúrt pasimmal töltöm, nem is tudom, hogy gondoltad, hogy veled szeretnék találkozni.” De nem mondja ezt. Helyette újra elpirul, miközben rám mosolyog, aztán feláll, és minden további nélkül kirobog a teremből.

A nap hátralevő részében ólomlábakon vánszorog az idő. Még az ebéd utáni nagy bögre kakaó sem tudja lenyugtatni az izgalomtól háborgó gyomromat. Várom az estét.

Órák után beugrok a Sparba, veszek néhány csomag rágcsálni valót, aztán az italospult felé veszem az irányt. Ahogy végignézek a rengeteg üvegen, rájövök, hogy fogalmam sincs, Iringó mit szeret inni. A biztonság kedvéért viszek sört, vörös bort, fehér bort és egy üveg Bailey’s-t is. Nem akarok besülni, azt akarom, hogy jól érezze magát nálam. Nyilván nem leitatni szeretném, de azt nem bánnám, ha kicsit ellazulna. Hátha… hátha a tanuláson kívül máshoz is lenne kedve. A pénztárban rájövök, hogy ha ezt folyamatosan szeretném csinálni, akkor újabb plusz munkát kell vállalnom. Nem szoktam alkoholt inni, így döbbenten tapasztalom, hogy a néhány üveg italért annyit fizetek, amennyiből máskor napokig bevásárolok mindent, amire szükségem van. Remélem, nem alkesz a kiscsaj.

Hazaérve gyorsan rendet rakok, előkészítek mindent a tökéletes esti tanuláshoz. Az italokat berakom a hűtőbe, a rágcsálni valókat kis tálkákba öntöm. A fürdőszobai tükörben nyugtázom, hogy ugyanúgy festek, mint máskor.

Amikor pontban hétkor kopogtatnak az ajtómon, a gyomrom ideges remegésbe kezd. Csak most jövök rá, hogy jobban tetszik nekem ez a lány, mint amennyire eddig bevallottam magamnak.

Ajtót nyitok, Iringó pedig kissé zavartan libben be mellettem. Látom rajt, hogy ő is izgul.

– Nem jöttem túl korán? – kérdezi, miközben a kanapéra ejti a táskáját.

– Nem, már vártalak – bukik ki belőlem a talán túlságosan is őszinte válasz.

– Tényleg? – pirul el, én pedig mosolyogva nyugtázom, hogy ilyenkor még gyönyörűbb, mint máskor.

Bólintok. Nincs miért hazudnom. Ha meg akarom szerezni ezt a lányt, tudnia kell, hogy tetszik nekem.

– Arra gondoltam, hogy könnyebben menne a tanulás, ha innánk valamit – kezdem bizonytalan hangon, mert a világért sem szeretném, ha azt hinné, hogy le akarom itatni. – Van itthon sör, bor, és Bailey’s is. – A hűtőhöz lépek, kitárom az ajtaját, és várom, hogy Iringó válaszoljon.

Amikor sokáig nem szól semmit, visszafordulok hozzá.

– Na? Melyik legyen? – kérdezem nyugalmat erőltetve magamra, pedig közben rettegek, hogy elriasztom ezzel, ahogy kínálgatom a piával.

– Tudom, hogy elég furán hangzik – kezdi halkan, a szemét lesüti, mintha valami szégyellnivalót készülne mondani – de esetleg kérhetnék inkább egy bögre kakaót? Már ha tart egy egyetemista fiú kakaót az albérletében.

Még a szám is tátva marad, ahogy felfogom Iringó szavainak jelentését. Mozdulatlanná merevedve bámulok rá, és már nem is csak egy gyönyörű nőt látok benne, hanem egy Istennőt!

– Kornél, jól vagy? – kérdezi remegő hangon, én pedig egyetlen lépéssel mellette termek, felkapom az ölembe, és csak pörgetem és pörgetem, ő meg csak sikongat és azt kérdezgeti:

– Hé, most mi van? Hallod? Hahó? Most minek örülsz ennyire?

Újra talpra állítom, kézen fogva a kanapéhoz vezetem.

– Ülj le – vigyorgok rá teli szájjal. – Hozom a kakaódat.

Szinte lebegek a konyhában, miközben elkészítem a két bögre ízletes csodát, aztán Iringó mellé telepedek.

– Minek örülsz ennyire? – teszi fel újra a kérdést, miközben elveszi a gőzölgő italt.

Megrántom a vállam.

– Csak szeretem a kakaót – felelem egyszerűen.

Csendesen elkortyolgatjuk a bögrénk tartalmát, közben váltunk egy-egy bizsergető pillantást. Amikor Iringó az asztalra teszi az üres poharát, közelebb húzódok hozzá. Tenyeremet az arcára fektetem, hüvelykujjammal letörlöm a szája sarkában megbújó apró kakaócseppet. Lehunyja a szemét. Észreveszem, hogy a szája másik szegletében is ott pihen egy cseppnyi kakaó, lassan felé hajolok, és az ajkammal itatom fel a bőréről a finom, édes nedűt. Ez maga a Mennyország. Ahogy a bőre izgató, sós íze keveredik a kakaóval, ahogy szétnyitja az ajkait, hogy megízleljem a nyelvét is, miközben érzem a belőle áradó kakaó és Iringó illatot.

Kakaóbolygó uralkodónője a karjaimban hever.

Azt hiszem, szerelmes vagyok.