A fenyő illatában

Peti a kedvenc foteljében fekve bámulja a tévét, ujjai idegesen dobolnak a karfán, lábait szüntelenül lóbálja, szerintem nem is figyel a mesére. Arra vár, hogy végre a szobájába küldjem. Anyu mosolyogva bólint.

– Szerintem már elkezdhetjük – formálja némán a szavakat.

Az ablak felé pillantok, kintről a szürkülő égbolt tekint vissza rám.

– Petikém – szólítom meg a kisfiam, aki azonnal felpattan. Hatalmasra kerekedett szemekkel néz rám, tudja, mit fogok mondani, mégis kivárja. – Légy szíves, menj fel egy kicsit a szobádba. Majd akkor gyere le, ha meghallod a csengettyű hangját, jó?

– Rendben, anya! Felmegyek játszani! – azzal már szalad is a lépcső felé, kettesével szedi a fokokat, aztán eltűnik a fordulóban.

Még fülelünk egy ideig, biztosak akarunk lenni bent, hogy a szobájában van, aztán kezdődik a sürgés-forgás.

– Beteszem a sütőbe a diós meg a mákos kalácsot – indul a konyha felé anyu, én pedig kiszaladok az udvarra.

A hó ropog a lábam alatt, a hideg csípi az arcom, a hópihék boldogan kavarognak körülöttem, meg-megcsillan rajtuk a garázsból kiszűrődő lámpa fénye. Benyitok, Imi az ég felé emeli a tekintetét, közben egyik lábáról a másikra ugrál, kezeit összedörzsöli, és színlelt felháborodással a hangjában súgja:

– Azt hittem, már sose jöhet a Jézuska. Mindjárt idefagyok!

– Jól van, jól van, ne haragudj – nevetek rá. – De a karácsonyfa akkor gyönyörű, ha már sötétben díszítjük fel. Akkor csillognak rajta a díszek olyan káprázatosan…

– Tudom, igazad van – feleli, miközben felkapja a fát, amit már szépen belefaragott a karácsonyfatartóba. Mellém lépdel, apró, jéghideg puszit nyom az arcomra, aztán a ház felé osonunk. A jóleső izgalomtól alig érzem a hideget.

Csendesen állítjuk a helyére a hatalmas, tűlevelű csodát, ami egészen a mennyezetig ér. Azonnal fenyőillat tölti be a nappalit, Imivel csak egymásra pillantunk, szólnunk sem kell ahhoz, hogy tudjuk, a másik mire gondol. Szeretjük ezt az illatot. Ez a Karácsony illata, az erdőé, a szereteté. Puha némaságba burkolózva akasztjuk fel az egyik gömböt a másik után, aztán jönnek az ezüstszínben pompázó angyalkák, a piros masnik, az égők.

– Segítsek valamit? – suttogja anyu.

– Elkezdhetnéd idehordani az ajándékokat – súgom vissza. – Ott van minden az előszobaszekrény legfelső polcán.

Imi az égősorral babrál, már vagy harmadszor veselkedik neki, hogy egyenletesen ossza el a csúcstól egészen az alsó ágakig. Nemsokára végzünk!

– Ti meg mit csináltok? – hallom meg hirtelen Peti hangját a lépcső aljáról. Elkeseredetten cseng. Remeg.

Mindhárman megdermedünk, anyu, Imi és én is. Nem is értem, mi történt, Petinek a szobájában kellene lennie, játszania, várnia a Jézuskát, a csengőszót… Csak nehezen veszem rá az izmaim, hogy mozduljanak. Hátat fordítok a már majdnem kész fenyőfának, közben a szemem sarkából látom, hogy anyunak ajándékok tornyosulnak a kezében, látom Imit, ahogy szorongatja az égősort, ami még mindig nem foglalta el a tökéletes helyét a legalsó ágon.

– Kicsim, hát te meg hogy kerülsz ide? Még nem is szólt a csengettyű – próbálok a lehető legkedvesebben szólni.

Először nem érkezik válasz, de a bepárásodott szemek és a remegő kis ajkak többet mondanak minden kiejtett szónál.

Nem akartam, hogy így tudja meg. Annyira szerettem volna, hogy még néhány évig övé legyen a csoda. A tiszta, felnőtt gondoktól mentes, be nem szennyezett hit a csodában.

– Hazudtatok nekem – nyögi, én pedig tudom, hogy mondana még valamit, de hangja elcsuklik.

Felé indulok, látom, hogy a sírás már szétfeszíti belülről, de ő nem enged neki szabad utat. Tartja magát. Kezeit maga elé emeli, ezzel jelzi: nem akarja, hogy a közelébe menjek.

– Kincsem, engedd, hogy megmagyarázzam – próbálkozok csendesen, de ő csak hátrál.

– Hazudtatok nekem – ismétli, könnyei végre kibuggyannak, megállíthatatlanul csorognak le kipirosodott arcán. Rám néz, már nem csak a hangja reszket, remeg az ökölbe szorított keze is, látom, mennyire dühös.  – Nincs is Jézuska! – emeli fel a hangját.
– Nincs is! Nincs is Isten! Csak kitaláltátok! – kiabálja, aztán zokogni kezd. Arcát a tenyerébe temeti, én meg csak nézem, ahogy rázkódik a kis válla, szavai visszhangot vernek a fejemben.

Csodásnak ígérkező Szentesténk a pillanat törtrésze alatt vált torokszorítóan szomorú téli estévé. Tanácstalanul állok, nem tudom, mit mondjak, hogy hozzam helyre, ami elromlott.

Anyu lép oda Petihez, csókot lehel a hajára, aztán csendesen beszélni kezd.

– Drága kisfiam. Csssss, figyelj rám egy pillanatra. Vagyis – tart egy kis szünetet –, ne is rám figyelj, csak arra, ami körülvesz minket itt a nappaliban. Vegyél egy mély levegőt, szívd be ezt a friss, tiszta fenyőillatot. Nézz rá erre a csodálatos fára! Nézd, milyen gyönyörű, milyen erős, milyen mélyzöldben pompáznak a tűlevelei. Hát ki tud ilyen csodát teremteni szerinted, ha nem Isten?

Peti szipogva felpillant, a fenyőt méregeti.

– Ez a fa, és nem csak ez itt, hanem minden egyes növény, virág, gyümölcs, amit az erdőkben és a kertekben látsz, szerinted kinek a keze nyomát viseli? Hogyan létezhetnek ilyen pompában, mitől lettek ilyen illatosak, ilyen színesek? Melyik ember tudna ilyet alkotni? Az ember esetleg annyira képes, hogy elvesse a magot a földbe, de utána már nincs ráhatása, hogy a magból gyümölcsöt termő növény fejlődjön. Ez Isten műve! A fenyőfa gyönyörű már önmaga valójában is, mi pedig ilyenkor, Szenteste feldíszítjük, hogy még csillogóbb legyen. De mit sem érnének a díszek, ha Isten nem nevelte volna fel az erdő közepén ezt a fát.

Anyu kicsit elhallgat, időt ad Petinek, hogy felfogja a szavak jelentését. Imi és én csak csendesen figyeljük őket: az öreget és a gyermeket, ahogy visszahozzák az este örömteli ünnepélyességét.

– Érzed a konyhából áradó illatot? – kérdi most anyu. – Sül a mákos és a diós sütemény. Igen, én készítettem a tésztát, és a töltelékeket is bele, nem a Jézuska varázsolta ide nekünk. De tudod, Petikém, ha a gyönyörű, sárga búzafejeket nem nevelte volna fel a Jóisten, ha nem adott volna elegendő napfényt és vizet hozzá, hogy beérhessen, nem lett volna ám liszt, amiből a te nagyid ilyen fantasztikus illatú bejglit süssön. Ha nem termett volna dió és mák, nem lenne olyan ízletes a karácsonyi süti, sőt! Nem lenne semmiféle sütemény!

Peti letörli az arcáról a könnyeket, aprókat bólint.

– Nézd meg az ajándékokat, amiket idehoztam a fa alá. Igen. A boltban vettük őket. Aztán hazahoztuk, és anyukáddal kettesben becsomagoltuk neked, masnit kötöttünk rá, kis kártyára ráírtuk, mennyire szeretünk téged. Ugyanígy tettünk egymás ajándékaival is. Látod, nem a Jézuska tette ide a fa alá, hanem mi. Viszont mi a szívünk legtisztább szeretetét is belecsomagoltuk ezekbe a dobozokba. A szeretet pedig Isten legegyszerűbb és legegyértelműbb megnyilvánulása itt a Földön. Úgyhogy, kicsikém – mosolyog anyu, közben leguggol Peti elé –, soha többé ne gondold, hogy nincs Isten. Hogy nincs Jézuska. Itt van velünk most is, a fenyőben, az ételeinkben, a mosolyunkban, abban, ahogy megöleljük egymást. Itt van benned is – fekteti öreg tenyerét Peti piros pulóverbe bújtatott mellkasára. – Itt. A szívedben.

Peti átöleli anyut, arcukat egymáshoz simítják.

Én pedig örökre a lelkembe vésem a látványt, ahogy a puha, sima, piros gyermekarc a száraz, ráncokkal szabdalt bőrhöz simul, és örökre a lelkembe zárom azt, amit ebben a pillanatban érzek és tudok:

Igen.

Tényleg velünk van.

Itt… bent.

Author: Pelesz Alexandra

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.