Szohner Gabriella: Nem volt a számukra hely
Emma a hatalmas kórházi ablak előtt állt, a főorvosi vizitet várta. Amikor befektették langymeleg, őszies napokat éltek, pedig december közepét írták. Most sokkal hidegebb lehetett odakinn, könnyű pára gomolygott az emberek körül, meleg lélegzetük pillanatok alatt ráfagyott a felhajtott gallérokra.
-Nyitott méhszájjal nem szaladgálunk!- mondta akkor a doktora szigorúan.
Emma elfogadta a szavait, a pocaklakó fejlődése a legfontosabb. Ezidáig nyugton is volt, de ma alig tudta uralni az izgatottságát. Szent napra ébredt, el sem tudta képzelni, hogy itt töltse a karácsonyt. Robi nélkül hogy ünnepeljen? A gondolatra, hogy akár hazamehet a kórházból, akár nem, más lesz az ünnep, mint eddig, testének minden sejtecskéje tiltakozott. Először lesznek külön anyjától és apjától. Az esküvő óta Robi szüleinél laktak, oda kell szerveznie az ünnepet. Tervezte is ő Robival, hol így, hol úgy, de nem jutottak sokra. Megvetette ugyan a fát, a díszeket, a szaloncukrot, az apró ajándékokat, de ennyi volt. A vacsoráig el sem jutottak.
– Otthon szeretnék lenni ma este – mondta Emma a vizitre érkező főorvosnak.
A doktor hümmögött, hol az asszonyt nézte, hol a leletit. Emma várta a főorvosi ítéletet. Gondolatban már anyja mellett állt. Az otthoni karácsony a szüleivel úgy nőtt hozzá, mint a füle, vagy az ujjai, vagy mint a hasonmása a tükörben. Nem volt pedig abban semmi különleges, még bensőséges, vagy áhítatos sem. Anya szent nap délutánján hazaesett a munkából, fáradtan, morcosan fogott hozzá a vacsorához. A szenes kályhán nem ment egyszerűen a főzés, a sütés meg pláne nem. Apa segített, vizet hozott, meg szenet, és amikor volt cseppnyi ideje, díszítette a fenyőt. A szaloncukrokat Emma kötötte cérnaszálra. Későn vacsoráztak, éjjel érkezett a Jézuska. Kicsit örültek még, beszélgettek, majd ájulásig fáradtan bújtak ágyba. Még álmodni sem volt erejük. Emma lelkében mégis olyan mély nyomot hagyott a szent este otthoni hangulata a mindenféle morgolódásával együtt, hogy míg a doktor válaszára várakozott, majd kettéhasadt a szíve. Bele fog halni, ha ebből kimarad.
-Kérem! Azonnal jövök, ha görcsölni kezdek – könyörgött és ígérgetett egyszerre.
A doktor nehezen mondott igent, de Emma nem bánta. Az igen, az igen, bármilyen nehezen születik is! Éppen hogy csak ki nem ugrott a bőréből. Mégiscsak lesz otthoni karácsony! Azon nyomban telefonált Robinak.
– Hazamehetek! – ujjongott.- Ha jössz értem, hozd magaddal anyuék ajándékát, meglátogatjuk őket! Ott is maradhatnánk éjszakára!
-Nyugi, nyugi! Megyek, de a többit majd meglátjuk – mondta a férje szkeptikusan.
Délután Emma annyi időt sem hagyott Robinak, hogy a kabátját levegye, szélsebesen hagyták el a kórházat. A városban már kevesen járkáltak. Sokat kellett várniuk a buszra, ami kivitte őket a város szélére. A hőmérséklet zuhanni kezdett, de Emma ebből mit sem érzett, szívét-lelkét melegség járta át. Karácsony van, és ő hazatér. Zakatoló szívvel lépett be az ismerős ajtón. Titkon azt remélte, hogy anyja átöleli és marasztalja. Neki tudnia kell, hogy az otthona itt van még, nem akarhatja, hogy ott töltse ezt a különlegesen szép éjszakát, ahol még meg sem melegedett igazán. Anyja ott állt a tűzhely mellett, ahogy szokott, hűvösen üdvözölte őket. Dermedt a csend, Emma tudta, hogy szülei nemrégiben összekaphattak valamin. Cseppet sem csodálkozott, hozzátartozott a karácsonyukhoz, ahogy rózsához a tövis. Zötyögött a beszélgetés, kényszeredett kérdésekre, muszáj válaszok születtek. A kályhán halászlé forrogatott, illata bekúszott Emma üres gyomrába.
-Anya! Nem maradhatnánk itt ma este? – kérdezte Emma váratlanul. – Nem tölthetnénk veletek a karácsonyt?
Anyja hideg tekintetéből a fiatalasszony mindent kiolvasott. Volt abban bánat, keserűség, egy életnyi fájdalom, kilátástalanság, még tehetetlenség és csipetnyi felháborodás is.
– Itt? Hol akarnátok itt aludni? – kérdezte az anyja.
Zavarban volt, láthatóan nem akart vendéget, sem külön munkát, hogy helyet készítsen nekik. Emma atomjaira hullott, sikított benne a fájdalom. Anyja kérdése hangosan dobolt a fejében.
-Karácsony van anya, és én hazajöttem – motyogta.- vagyis hazajöttünk. Érted? Haza!
Anyja a kályha felé fordult, megkavarta a levest. Nem válaszolt. Apja is mélyen hallgatott.
– Menjünk innen Robi! – szólította Emma a férjét.
Összeszedte magát, lenyelte a könnyeit.
– Boldog karácsonyt anya! Ezek az ajándékaink! Máris indulunk! Maradj csak, kitalálunk!
Odakinn éjszakai sötétbe burkolództak a házak. Az óra hatot mutatott.
-Ha szedjük a lábainkat még elérjük az utolsó vonatot – mondta keményen Emma.
Szédült. Az otthon töltött karácsony illúziója elszállt a sűrű, kénes lignitfüsttel. Ő már nem tartozik ide. Ide már nem, oda még nem. Nem kell ő Robin kívül senkinek! A sarkon megállt, visszafordult, jól megnézte magának a szülői házat. Keserves hideget hozott a feltámadó északi szél. Emma vonszolta nyolc hónapos terhét, Robi cipelte a kórházi cuccot. Fogták egymás kezét, nekifeszültek a szélnek. Lehajtott fejjel, görbült háttal próbáltak haladni. Testestől- lelkestől remegtek. Színes karikák játszottak szilaj táncot Emma szeme előtt, gyomra is hangosan követelőzött. Éhes volt, reggel evett utoljára.
-Igyekeznünk kell – kiáltott Robi, túlharsogva a süvítő szelet.
-Nincs már erőm – lihegett Emma.- Mindjárt összeesek. Lehet, hogy az állomáson alszunk.
Az utolsó pillanatban léptek fel az induló vonat lépcsőjére. Mire új otthonukhoz értek, öreg este lett. Robi szülei túl voltak vacsorán, a karácsonyon, meg talán rajtuk is. Nem gondolták, hogy a fiatalok ilyen későn hazamennek, nem is várták őket. A szenteste semmivel sem volt másabb náluk, mint bármelyik másik este. Nem volt ünnep a karácsony. Az egész házban hideg volt. Hideg volt az előszobában, a konyhában, még a szobájukban is. Emma le sem vette a kabátját. Robi begyújtott a szobai kályhába, később tálcára szedett a kamrában pár falat ennivalót. A fenyőfa, amit Emma kért, az előszobában árválkodott az egyik sarokban. A fellobbanó tűz lángjánál Emma felmelegedett. Langymeleg könnyei arcát áztatták. Milyen végtelenül egyedül vannak! Robi, ő, meg a kicsi, akit a szíve alatt hordoz. Ezen az estén nem jutott számukra hely egyik szülőjük szívében sem. A kályha vidáman duruzsolt, pattogtak az izzó hasábok. A két fiatal elé telepedett. Robi átölelte a még mindig pityergő feleségét.
-Azért is boldog karácsonyt nekünk! – mondta. – Ez az én ajándékom.
Egy fekete kötésű könyvet tartogatott, fedelén arany betűk csillantak.
-Szent Biblia – olvasta Emma. – Hát ez?
-Minden új családba kell egy – válaszolt Robi.
A fiatalasszony friss huzatokat húzott, a jó illatú, puha ágy Robit gyorsan elcsábította. Emma még kinyitotta a Bibliát. Máriáról olvasott, aki a férjével, népszámlálásra ment Betlehembe. Ott akkora volt a tömeg, hogy sehol nem volt szállás. Nem volt számukra hely. Azon az éjszakán Mária fiút szült egy istállóban, és Jézusnak nevezte el.
-Azon az estén nekik sem jutott egy cseppnyi szeretet sem – gondolta Emma.
Lekapcsolta a lámpát. A szobában csend volt, csak a tűz pislákolt, mint kicsiny gyertyaláng. Lassan Emma is elaludt. Álmában a szülői házban járt. Kívülről nézte anyát és apát. Később látta Robi szüleit is. Szánta őket, jéghideg volt a szívük. Magukat is látta. Szőke leánykával ültek a feldíszített fenyő előtt. A meleg szoba fényesen csillogott, közepén dúsan díszített asztal. Robi a fekete kötésű könyvből olvasott fel. Egyszerre csak kopogtattak. Az ajtó lassan tárult, előtte négyen toporogtak. Anya volt ott, apa, és Robi szülei. Ő pedig boldogan tárta ölelésre a karjait.
Author: Szohner Gabriella
Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”