Sors

A sarokban ülve, mozdulatlanul várom, hogy mozdulhassak. Csak a látószögembe eső tárgyakra tudok fókuszálni. Velem szemben egy ajtó, sajnos kulcsra zárva, előttem egy régi, poros szőnyeg hever a cseresznyeszínű parkettán. Az ajtó melletti fésülködőasztal némán sóhajtva várja, hogy valaki, egy hölgy, vagy csak egy kislány, még egyszer ebben az életben elé telepedjen és megszépüljön mellette. Talán eljön még a pillanat, talán már soha. Nem tudhatom.

A szomszéd szobából zeneszót hallok, a ritmus, a dallam, mind arra szólít: táncoljak! Szeretnék felpattanni, pörögni-forogni, karjaimat az ég felé tartva libbenni a nótaszóra. Szeretnék csárdást járni, egyik lábamról a másikra ugrálva keresztülszelni a szobát. Énekelni!

Mozdulatlanul hallgatom a zenét.

Az előttem heverő szőnyeg mintáit követem a tekintetemmel. A vöröses árnyalatú alapon sötétbarna, kanyargós minta indul, először jobbra kanyarodik, aztán balra, majd újra vissza. Végigkísérem az útján. Csukott szemmel is képes lennék rá, annyiszor csodáltam már órákon át.

Nevetést hallok. Hangos gyermekkacajt, sikongatást, tapsot! Szeretnék felkelni, átsétálni én is a szomszéd szobába, hogy együtt játszhassak velük. Kergetőzni, körjátékot játszani, vagy egyszerűen csak örülni az életnek! Nem tehetem. Nem tudom megtenni. Csak ülök mozdulatlan, várva, hogy mozdulhassak, közben megszámlálom a szőnyeg rojtjait. Bár tudom, mennyi van belőlük, hisz’ minden nap megszámolom őket.

Pihenek kicsit.

Kizárom a külvilágot, a hangokat, a fésülködőasztal szomorú sóhajait, a vidám sikongatásokat. Magamba fordulok inkább. Némán figyelem belsőm sivárságát.

Rándul a karom, mozdul a lábam, felpattanok, indulok az ajtó felé, ami most nyitva áll előttem. Keresztülszaladok a szőnyegen, de nem követhetem a mintákat, csak nyílegyenesen vágok át rajta, elfutok az asztal mellett, pedig legszívesebben odaülnék mellé, hogy boldoggá tegyem. Megfésülködnék. De nem tehetem, csak szaladok át, a másik szobába, ahol szól a zene, ahol Lotti vidáman ugrabugrál az ágy tetején.

Táncolnék, de csak sétálgatok körbe-körbe, néha hajbókolok egyet, vagy magasra felugrok a levegőbe. A fejem lóg, azt nem emelhetem fel soha. Csak lefelé nézhetek és egyenesen előre.

Azt kívánom, bár egyszer, csak egyetlenegyszer felfelé is tekinthetnék! Annyira szeretném látni, mi van odafent! Mi az az erő, ami rángat, ami irányít, mi az, aminek nem tudok ellenállni. Tudni, szeretném, ki irányítja a sorsom, kitől függ: mit érhetek el és mit nem!

Hirtelen mozdul a fejem. Lassan, egészen lassan, milliméterről milliméterre haladva billen hátra. Hát valóra válik, amire vágytam!

Tekintetem végigsiklik a falon, az ott lógó, bazsarózsát ábrázoló festményen, a mennyezeten, aztán már függőlegesen nézek felfelé.

Öt darab zsinór fut egyenesen fel, egészen magasra, pontosan a fejem felett pedig egy kereszt alakú fa pihen Lili tenyerében.

– Most ugráljon! – hallom meg Lotti hangját.

Lili mozgatni kezdi a keresztet, én pedig kezem-lábam rázva ugrabugrálok, pedig nem is szeretnék.

– Most csücsüljön! – kiált Lotti.

Hangosan csattanva rogyok a parkettára.

A fejem újra lefelé lóg, nem látom többé a zsinórokat, amik összekötnek az éggel.

Talán soha többé nem is fogom. De legalább már tudom, mi az, ami felettem áll. Mi az, amitől függ az életem.

– Gyerekek, vacsora! – hallok meg egy női hangot valahonnan a távolból. Elernyed a kezem, lábam, erőtlenül zuhanok a földre.

Mozdulatlanul fekszem, magamba fordulok.

Figyelem belsőm sivárságát, közben türelmesen várom, mit hoz még a sors. Beleszólásom úgysincs.

Pelesz Alexandra
Author: Pelesz Alexandra

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik – megsokszorozódik.

Megosztás
Megosztás

Egy válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Kedves,

Nézz a szemembe,Kedves, Látod fent a tűnő fellegeket? Mint megannyi elrepült évet, Melyet veled együtt élhettem meg? Fogd meg a kezem,Kedves. Érzed, ahogyan remeg ?

Teljes bejegyzés »

Csak a remény

Nem az a baj, hogy kinevetsz, Hanem hogy mást vártam tőled. Nem az a baj, hogy hitegetsz, Hanem hogy megint bedőltem. Melléfogtam újból, szépen bakot

Teljes bejegyzés »

Soha többé

Ne bántsatok soha többé,  Itt hagyom már, maga mögé,  Temetem a fájdalmat.    Kimegyek a temetőbe,  Leülök egy hüs sírkőre,  Elsirom ott bánatomat.    A

Teljes bejegyzés »

Mit jelent valakit szeretni?

Author: Tornyai Noémi Kisiskolás koromtól kezdve írok verseket és meséket, amiket mindig nagy örömmel olvastam fel a testvéreimnek. A gimnáziumi és egyetemi évek alatt inkább

Teljes bejegyzés »

ELCSENDESÜLT… Elcsendesült szívem,vihara elmúlt, a fájdalom,mint a jeges ár levonult. Fagyott kihült hordalékát partra tette, a féktelen indulatot’bánatot eltemette. Értetlenül gondolok érzelmeim áradására, míly hévvel

Teljes bejegyzés »