Álmok, vágyak, ösztönök

Szohner Gabriella: Álmok, vágyak, ösztönök

Bodobács Barna szép szál legénnyé nőtt, mire kijárta az iskolát. Piros hátán a fekete mintázat  friss volt, és olyan ragyogó, hogy híre bejárta az egész bodobács nemzetséget. Bomlottak érte a nőnemű egyedek. Bodobácsországot egy melléképület falának tövében alapították meg az ősök már sok-sok évtizeddel ezelőtt. Utódaik olyan jól érezték magukat ezen a háborítatlan helyen, hogy eszük ágában sem volt mozdulni onnan. Pedig sokan voltak már, számukat se lehetett tudni. A kicsik óvodába, iskolába jártak, a nagyobbak dolgoztak, az idősebbek naphosszat a meleget keresték, a korai  tavasz verőfényében sütkéreztek. Ha megéheztek, a pattanó rügyek nedveit szívogatták.

Bodobács Barna fiatalos lendülettel egy másféle életről álmodozott, megvetette a hétköznapi bodobács életet.  A suliban hallott először a katicákról. Előbb csak irigykedve figyelte, később pedig jól meg is ismerte az életüket. Minden szabad idejét arra áldozta, hogy olvasott, keresgélt, megfigyelt, mindent elsajátított a szabad katicák életéről. Titokban még a nyelvüket is megtanulta. Most úgy érezte, eljött az ideje, hogy büszkén álljon szülei elé:

– Én bizony nem fogok e fal tövében megöregedni! Elhagyom az országot és a népemet!

– Hová mennél édes fiam? – tördelte a kezét Bodobács mama, és nem szégyellte kibuggyanó könnyeit.

– Katicaországba megyek – düllesztette ki a mellét Barna.

Bodobács mama hol szívhez szóló szavakkal, hol a sötét jövő ecsetelésével próbálta a fiát eltántorítani e képtelen elhatározástól. A fiú azonban csökönyös maradt.

– Ugyan már mama- heveskedett – nézz már körül! Mi várhat itt rám? Szánalmas! Nézz magadra! Naphosszat hátadon cipeled apánkat, meg a család terheit. Nézd csak! Most is ott lebzsel a hátadon! Le nem szállna rólad semmiképp! A katicák mások! Szabadok! Repülni tudnak! Olyan helyekre is eljutnak, amiről mi csak álmodozunk! És milyen szépek! Arányosan kicsik, nem ilyen ormótlanok, mint mi! Ráadásul őket mindenki szereti! Nekünk csak néhány kora tavaszi rácsodálkozás jut, mert ha mi megjelenünk, már biztosan jön a tavasz! Én nem fogok így élni!

– Édes fiam! Neked ott elfogy az erőd! Ott harcolnod kell a fennmaradásért! Te bodobács vagy, és soha nem fogsz repülni! Te nem tudsz katica lenni! – érvelt a mama.

– Igaz anyám, én nem tudok repülni, de majd az unokám, vagy a dédunokám, már tudni fog – önérzeteskedett Barna. – Ott a katicáknál minden lehetséges! Feleségül veszek egy katica lányt, és lesznek szép, félvér gyerekeink, akik majd ugyancsak beházasodnak egy katica házba, és lassan az én utódaim is egészen katicák lesznek.

– Tökkelütött gyermek- szólalt meg bodobács papa a mama hátáról. – Tényleg azt gondolod, a katicák befogadnának?  Soha nem tennének ilyet! Sohasem engednék, hogy egyforma légy velük! Nem is tehetik! Nem hallottál még a genetikáról? Meg az evolúcióról?

Barna lenéző pillantást vetett apjára. Megvetette, mert lusta és féltékeny bogárnak tartotta. Féltékeny volt, mint minden más bodobács hím a párjára. Folyton asszonyaik hátán lógtak, nehogy valaki más elfoglalja a helyüket.

-Te ezt honnan tudod apa? Beszéltél már akár egyetlen katicával is? Jártál már anyám hátán kívül bármely más helyen?  Na, ugye! Nekem te ne mondd meg, hogy mit tegyek! Nem fogom egy asszonyon leélni ezt a rövidke életem!

Hiába volt hát minden szülői igyekezet és visszatartó próbálkozás, Barna egy szép tavaszi napon, amikor már a katicák is elkezdték mindennapos életüket, felszedte motyóját és átlépte Bodobácsország határát. Elszánt volt és bátor, bár tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Ismerte a csíziót. A katicatársadalom viszonylag laza, az idegeneket azonban fenntartásokkal fogadják. Eltűrik, hogy velük élnek másféle nációk is, de ha munkáról van szó, mindig a jövevények kapják a legnehezebb, legrosszabban fizető állásokat. Barna tudta, fel kell kapaszkodnia, hogy majd a gyermeke, vagy az unokája már katicásan, netán katicaként éljen. Le kell vetkőznie minden bodobácsszokást. Úgy gondolta, ez nem is lesz olyan nehéz, teljesen elvakította már a katicák szépsége, gazdagsága, szabadabb élete. Mivel jól beszélte a nyelvet, jól tájékozódott, meg nem is volt nagyon igényes, igen hamar kapott önálló munkát, és egy saját zugot nem messzire a munkahelyétől. Minden a tervei szerint alakult. Szorgalmasan dolgozott, szabad idejében pedig sokat kirándult, találkozgatott más, szingli bodobács fiúkkal, lányokkal. Barátságokat is köthetett volna, de nem akart. Minden bodobács történelmen túl akart lenni, minden szálat elszakítani, köze se legyen előző életéhez.

Telt, múlt az idő, és egyszer csak Barnával, vagy inkább Barnában történt valami titokzatos dolog. Mocorogni kezdett a bensőjében valami fura vágyakozás. Előbb nem akart tudomást venni róla, de ez a valami sokkal erősebbnek bizonyult, mint a saját akarata. Nem volt Barna buta bodobács, egy idő után ráeszmélt, hogy ezt az érzést a bölcs öregek otthon ösztönnek nevezik, és állítólag olyan erős, hogy nem nagyon lehet mit tenni ellene. Nem is hallott olyan bodobácsról, aki bírt volna vele. Szenvedett Barna nagyon. Testében le és fel száguldoztak a hormonok, meg a nedvek. Zúgatták a fülét, a dobhártyája majd kiszakadt belé. Hol a lábában érzett zsibbadást, hol a karjában, hol a derekán túl, a hasában. A hasában lévő feszültséget nagyon rosszul tűrte, de a legborzasztóbb feszítést mégis inkább az ágyékában érezte, meg még egy kicsit lentebb. Hiába dolgozta magát kifulladásig, hiába próbálta másfelé terelni a figyelmét, hiába vett naponta hideg zuhanyt és hiába ment a tűző napra, az a valami a bensőjében mind jobban birizgálta és sürgette.

-Párt kell találnom magamnak – gondolta egyre izgatottabban.

Udvarolgatni kezdett a katica lányoknak, utánuk leskelődött, virágot és meghívót küldözgetett, de a katica lányok pillantásra sem méltatták. Átnéztek rajta, mint az ablaküvegen. Megalázóan bántak vele, kinevették, sugdolóztak a háta mögött. Barna kitartóan kereste a katica feleséget. Egyszer aztán egészen odáig ragadtatta magát, hogy egy esti séta alkalmával egy csillagszemű katica lány után loholt, és erőszakkal próbált rámászni annak hátára. Csúfos vége lett a dolognak, mert a leány rokonai aztán megkeresték, és alaposan helyben is hagyták. Töréseit, zúzódásait napokig ápolták a kórházban. Ott ismerkedett meg egy bodobács fiúval, aki ugyanolyan problémákkal küzdött. Őt is jól elkalapálták a katicák.

– Meg kell nősülnünk – mondta Bodobács Béla. – Én azt mondom neked pajtás, keressünk két szerény bodobács lányt azok közül, akik már itt születtek. Ezzel két legyet üthetünk egy csapásra. Ők katica módon gondolkodnak, úgy is élnek, úgy nevelik majd a gyerekeinket. És! Viharos érzéseinket is csillapítják.

– Igazad lehet – mondta Barna – de hol találunk ilyen leányokat?

– Van itt egy klub – válaszolta Béla. Ajánló kell, de beszerezzük, és akár már a hét végén mehetünk.

Így is történt. Barna és Béla a következő szombaton elment a bodobácsoktól hemzsegő klubba. Barnának volt ugyan némi fenntartása, hiszen éppen ezek elől menekült a katicákhoz, de nem akart  gyávának látszani, meg a hasában lévő feszültség is egyre növekedett.  Felhajtott hát egy katica koktélt, aztán még egyet, meg még egyet. A három koktél után olyan gátlástalanul csapta a szelet a bodobács lányoknak, mintha mindig is ezt tette volna. Mire másnap reggel az első napsugár kíváncsian kikukucskált a horizont arannyal színezett szélén, Barna egy bodobács leány karjaiban ébredt. Szép volt ez a lány, olyan szép, és olyan friss, mint zöldellő réten a nyíló virág.

– Hol vagyok?- nézett körül Barna. – Hol vagyok, és mit tettem? Téged hogy hívnak?

– Csak sorban, sorban – nyugtatta a lány. – Az én kis kuckómban vagy, Béla segített, hogy ide találj, és nem tettél semmit. Bezuhantál az ágyba és abban a minutumban elaludtál. Én Bori vagyok, Béla húga.

Barna megnyugodott, hogy nem történt semmi visszafordíthatatlan. Bár háborgott a gyomra és hasogatott a feje, a szemét le nem tudta venni Boriról, aki olyan katicareggelit rittyentett elé, hogy nem győzött csodálkozni. Míg falatoztak, Bori folyamatosan duruzsolt, és Barna úgy érezte, megtalálta élete párját Boriban. Nem habozott hát, a reggeli végén meg is kérte a kezét.

– Leszel a feleségem?- kérdezte olyan romantikusan és szerelmesen, hogy Bori majdnem elájult.

– Igen- rebegte végül szerényen.

Barna óvatosan közelített a lányhoz, majd egy hirtelen mozdulattal a hátán termett, átölelte, és nem is eresztette el, csak másnap reggel. Hamar megtartották az esküvőt, összebútoroztak, és Barna azt vette észre, hogy katicás gondolkodás ide vagy oda, ő bizony akkor érzi a legjobban magát, ha Bori hátán lehet. Akkor szűnt a feszültség a testében. Naphosszat ebben a pózban akart lenni, már a munkáját is elhanyagolta. Amikor meg erre nem volt lehetősége, úgy mardosta a féltékenység, majdnem meghalt belé. Bori egy idő után megelégelte cipelni az urát, gyakran vágyott társaságra, és szívesebben töltötte az estéket a klubban, a bodobácsok között. Ott aztán jókat beszélgettek, általában bodobácsul, kibeszélték, mennyire utálják a bodobácsokat, meg az egész országot, ahonnan jöttek. Alig volt más témájuk. Barna kezdte azt hinni, hogy Borinak, akárhogy színészkedik is, ösztönösen hiányzik a felmenők hazája.

Nemsokára az asszony egy tucatnyi bodobács gyermekkel ajándékozta meg Barnát. A gyerekek nevelése egy időre lefoglalta Borit, de a vágyakozását az óhazába nem tudta feledtetni. A gyerekek gyorsan nőttek, óvodába kerültek.  Bori egy csomó bodobács anyával találkozott, beszélgetett, barátkozott. Otthon meg egyre többet morgolódott, amikor Barna szeretett volna feszültséget oldani, majd megpihenni rajta. Ebben bezzeg meg tudta tartani katicás gondolkodását. Nem hurcolászta naphosszat az urát, mint az ősanyák, pedig annak igazán nagy igénye mutatkozott erre. Volt is veszekedés emiatt bőven!

Bori bátyja is megnősült, elvett egy szerény, de mutatós bodobács leányt, aki nagyon katicásan gondolkodott. Született is egy tucatnyi bodobács gyerekük.

Barna egyre kevésbé találta a helyét. Mindenhol bodobácsokba ütközött. Bodobácsok rohangáltak a munkahelyen, bodobács piknikeken kellett mosolyognia szabadidőben. Bodobács feleség és bodobács gyerekek nyaggatták otthon.Neki, aki mindettől szabadulni akart valaha, ez maga volt a gyötrelem. Mire a gyerekek iskolába kerültek, Bori személyisége kettéhasadt. A katicatársadalomban katicaként élt és gondolkodott, de a szabad idejében és a családi szokásokban bodobács jellegzetességeket hívott életre. Egy napon bevásárló körútjából olyan ősrégi könyvvel érkezett haza, ami az elmúlt idők bodobács szokásait mutatta be, mesékkel, képekkel, apró feladatokkal, amit gyakorolhattak a gyerekek. Ettől a könyvtől Barnában óriási düh, a gyerekekben pedig óriási kíváncsiság született. Mit sem törődve apjuk mérgével a gyerekek egymás kezéből szedték ki a könyvet, majd rángatták Barnát is szanaszét, mert meg akarták ismerni az országot, ahonnan származnak. Bori az anyai ösztönöktől vezérelve ízig-vérig bodobács gyerekeket nevelt. Anyaként bodobács volt, nőként meg katica. Barna ettől jobban már nem is szenvedhetett volna. Hiábavaló volt hát minden álma, minden eddig való cselekedete, hogy a leszármazottai katicává váljanak?

A munkahelyén egyre többet kellett dolgoznia, a jól képzett katicák elhagyták a munkájukat, az országukat, a gazdagabb Cincérország felé igyekeztek. Nem kapta meg a várt kinevezést sem, egy fiatal katica beelőzte, Barna hiába adott bele apait, anyait.

Egy kora őszi napon, amikor alig tudott felkelni a fáradtságtól, és csalódottságától, Bori közölte vele, hogy megvette a jegyeket Bodobácsország felé. A gyerekeknek joguk van megismerni igazi hazájukat, az ősök szokásait, és miután már mindent láttak eldönthetik, mit kezdenek az életükkel.

– Piszokul nem érdekel a katica becsvágyad! Azon túl, hogy ebben az országban élünk, nem vittük semmire! Más bodobácsok már Cincérországba készülnek! Én meg hazamegyek a rokonokhoz! – vágott még utoljára Bori a férje húsába, aztán gyerekestül, büszkén kivonult a kuckóból.

– Lúzer vagyok – gondolta Barna, majd visszamászott az ágyba, ha már Bori hátára nem mehetett.

Nem tudta mennyi idő telt el ebben a semmittevésben. Ha felébredt harapott valamit a mélyhűtőben lévő atkakonzervből. Rettenetes íze volt. Szívesen kortyolt utána egy kis nyírfanedvből készült italt, ami már megerjedt ugyan, de legalább elbódította. Újra csak ágyba bújt és elaludt. Álmaiban fiatal volt, erős, büszke, bőrönddel a kezében állt, útra készen Katicaország felé, hogy erős szándékkal és erős akarattal megváltoztassa a teremtett világ rendjét. Egy délután, igen kótyagos állapotban kopogást hallott, aztán apró mocorgást a bejárati ajtónál. Kidugta bozontos fejét. Biankát látta ott, a legidősebb lányát, aprócska bőröndjével.

-Visszajöttem apa – mondta a lány. – Én nem akarok ott élni. Én szeretném, amit te akartál, és ha mindketten akarjuk, akár valóság is lehet! Fogjunk hozzá apa! Keressünk nekem hamar egy katica fiút! Igyekezzünk!

Bodobács Barna büszkén düllesztette ki a mellét toprongyos ruhája alatt. Tudta, mit érez a lánya.

-Neked biztosan sikerülni fog! A fejlődésnek úgysem lehet gátat szabni! Ezt a katicáknak is meg kell tudniuk egyszer! Ki látott már olyat, hogy mi nem léphetünk magasabbra! – biztatta hangoskodva a lányát.

Később, sokkal csendesebben még hozzátette:

– Csak az ösztönök! Azok az átkozott ősi ösztönök! Azokat kellene féken tartanunk!  Valahogy…

Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”